Amerikai Horror Story

Tanulságos történet... Olvassák el!
Külön tanulmányt érdemelne, miként jutott el Amerika a kommunizmust térdre kényszerítő Reagan sikerétől oda, hogy a fiatalok Che Guevara-pólókban rohangálnak.

A héten tartották az USA-ban az úgynevezett szuperkeddet, amely az amerikai elnökválasztás előválasztási küzdelmének fontos állomása. Ennek során az összes delegált harmadának megnyerése volt a tét, akik a Demokrata Párt nyári jelöltállító kongresszusán megszavazzák a formáció elnökjelöltjét a novemberi voksolásra. Körbenézünk és górcső alá vesszük az eredményeket, a jelenlegi elnökjelölt-aspiránsokat, és az Egyesült Államok lehetőségeit.
Két komolyan vehető támogatottsággal rendelkező jelölt van a demokrata ringben – Bernie Sanders radikális baloldali szenátor és Joe Biden, az Obama-adminisztráció idején az USA akkori alelnöke. A szuperkedd előtt egyértelműen Sandersnek állt a zászló; a vermonti politikus még a demokrata fősodorral is szembemenő szlogenjeivel, kampányszövegeivel sokak támogatását elnyerte – több megmérettetésből (New Hampshire, Nevada) győztesként jött ki, míg Biden másodikként kullogott mögötte (a volt alelnök csupán a dél-karolinai előválasztást nyerte meg). A szuperkedd azonban 10-4-es aránnyal végződött Joe Biden javára, aki ennek köszönhetően lépéselőnybe került Bernie Sandersszel szemben.
A fejleményeket – és esélytelenségüket – látván a többi, még kézzelfogható támogatottságú jelölt lassan kiszállt a versenyből, előbb Pete Buttigieg polgármester, majd a milliárdos Michael Bloomberg, végül Elizabeth Warren intett búcsút a vetélkedésnek. Ezzel a hetvenhét éves Biden a demokraták legfiatalabb indulójává avanzsált, aki a hetvennyolcadik életévén túllévő Sandersszel küzd meg az elnökjelöltségért.
Érdemes néhány szót ejteni Trump lehetséges kihívóiról.
Bernie Sanders Vermont államot képviseli az Egyesült Államok Szenátusában. A veterán politikus hosszú évtizedek óta szereplője az amerikai közéletnek, volt már polgármester, kongresszusi képviselő, néhány éve dolgozik vermonti szenátorként. Bernie-t hallgatni olyan, mintha egy MSZMP KB-ülést ötvöztek volna egy Woodstockot megjárt hippiklub szeánszával. Sanders erős oximoronként ható módon „demokratikus szocialistának” vallja magát – beszél droglegalizációról, melegjogokról, ám a munkásosztály felemelése az, ami elengedhetetlen és prioritást élvező része valamennyi szónoklatának.
Fontos megjegyezni, hogy ő maga Kuba és Szovjetunió kommunista diktatúráit méltatta, egy tanácsadója pedig egészen a Gulag éltetéséig merészkedett, mondván, hogy Sztálin nem ok nélkül létesítette a szovjet haláltáborokat, és egészen jó körülmények voltak azokon a helyeken, hiszen még a házastársak is látogathatták a foglyokat. Sanders munkatársa szerint változtatni kell az amerikai társadalom Gulaghoz való negatív hozzáállásán.
Joe Biden mérsékelt balközép álláspontot foglal el a politikai palettán. Örömmel házal az Obama-kormányzat vélt vagy valós eredményeivel, melyeknél alelnökként működött közre, emellett Sandersnél visszafogottabb véleményt képvisel például a drogok legalizálása ügyében, és sokkal kevésbé rabja a radikális baloldali megközelítéseknek. Egyébiránt Biden olykor egy decens, ám demens idős úr látszatát kelti – előfordult, hogy saját volt főnöke, Barack Obama nevét felejtette el, máskor pedig a Függetlenségi Nyilatkozat egy fontos része nem jutott eszébe.
Érdemes egy gondolatkísérletbe kezdeni – bár a „mi lett volna, ha”, mint történelmi kategória nem létezik, jelen esetben értelmet nyerhet. 2016-ban sok elemző, újságíró beszélt arról, hogy ha nem Hillary Clintont, hanem (az akkor is induló) Bernie Sanderst választják meg a Demokrata Párt elnökjelöltjének, a szenátornak az egykori first ladynél jobb esélyei mutatkoztak volna Trump legyőzésére. Sanders ugyanis nagy népszerűségnek örvend a fiatalok körében. Ezért izgalmas verseny várható, ha a regnáló elnök idén Bernie-vel ütközne meg. (Külön tanulmányt érdemelne az, hogy Amerika miként jutott el a kommunizmust térdre kényszerítő Ronald Reagan osztatlan sikerétől oda, hogy a fiatalok Che Guevara-pólókban rohangálnak, és – tökéletesen fogalmatlanul – arról delirálnak, hogy milyen elképesztően menő ez a marxizmus-leninizmus.)
Az élbolyban tehát egy progresszív neokommunista és egy feledékeny középutas baloldali. Mindketten a nyolcvanhoz közelítenek, és bár programjuk több helyütt élesen eltér egymástól, ugyanúgy az obamai irányt követve kormányoznák az USA-t – az abortusz propagálása, a melegjogok kiszélesítése, a genderőrület intézményesítése és az illegális migráció dekriminalizálása, horribile dictu annak támogatása kerülne terítékre. Mindezek mellett a más országok belügyeibe való beavatkozás, vagy egyes spekulánsok egészségtelen befolyása sem lenne elképzelhetetlen.
Fontos látni, hogy a mostani energikus, az amerikai gazdaságot fejlődő pályára állító, a keresztény értékeket követő, abortusz- és bevándorlásellenes, kisembereket segítő politikának sok haszonélvezője és értékközpontú támogatója van. Ám ha novemberben mégsem Trumpnak áll majd a zászló, megkezdődik az Amerikai Horror Story rendezői változata – amelynek mi, magyarok is meginnánk a levét.
Hoppál Hunor - www.demokrata.hu