Ilyen ma orosz fiatalnak lenni?

 Egy nép kollektív megbélyegzése közel akkora bűn, mint egy háború kirobbantása.

Sokszor eszembe jut, vajon milyen lehet ma átlagos orosz fiatalnak lenni. Szásának vagy Szergejnek. Akik ugyanúgy dolgoznak, terveznek, álmodnak, mint én. Hétvégén összejönnek a családdal, és a világ történéseiről beszélnek. Reménykednek, hogy a háborúnak hamar vége lesz, majd néhány nap elteltével azt látják, hogy az egész világ ellenük fordult. Nem a Kreml vagy az orosz katonák ellen, hanem Szása és Szergej ellen, minden ellen, ami orosz. A hattyúk tava ellen. Bulgakov és a Borisz Godunov ellen.

De még az én – világ dolgairól mit sem sejtő, csupán az egerekkel hadban álló – orosz kék macskám ellen is.

Az orosz–ukrán háború kirobbanása után egyfajta oroszellenes kultúrharc vette kezdetét a világ boldogabbnak tartott felén, ahol a döntéshozók egyre bizarrabb módszerekkel igyekeznek kiszorítani a nemzetközi kulturális életből mindent és mindenkit, akinek köze van/volt Oroszországhoz. Az ijesztő jelenség azzal kezdődött, hogy az orosz sportolókat eltiltották a nagy nemzetközi versenyektől, majd lavinaszerűen, gyorsan egymás után következtek be az egyre durvább – sok esetben céltalan – oroszellenes lépések. Például a Rotterdami Filharmonikusok megszakította a munkakapcsolatát Valerij Gergijev orosz sztárkarmesterrel, a Cseh Nemzeti Színház törölte a következő évadjából Pjotr Csajkovszkij orosz zeneszerző A cárnő cipellője című operáját. Egy nemzetközi macskaszövetség pedig kitiltotta az orosz macskákat a versenyeikről.

 

Sokáig úgy tűnt, hogy az orosz házi kedvencek elleni szankciónál groteszkebb döntés nem fog születni, ám nagyon úgy fest, hogy a brit Nemzeti Galériának sikerült rátennie egy lapáttal. A múzeum kurátorai ugyanis átnevezték Edgar Degas francia impresszionista művész Orosz táncosok című alkotását. A százhúsz éve született pasztellkép új neve Ukrán táncosok lett. Természetes, hogy a háború alapvető irracionalitására nehéz észszerű válaszokat adni. Mai napig szakemberek sora keresi a racionalitást a hadműveletek mögött. Ukrajna katonai erősödése, az ukrán nemzettudat egyre gyorsabb térnyerése, az orosz narratíva állítása szerinti donyecki atrocitások, a nyugati közeledés jelentette fenyegetés, a hidegháború után megváltozott világrend visszaállítása és megannyi magyarázat próbálja értelmezni az orosz inváziót.

A nyugati értelmiség reakciója azonban nem a motivációk keresésére, a konfliktus megoldására, lezárására irányul, hanem az általános oroszellenesség kritikátlan csúcsra járatására. Az eltörléskultúra elvakultsága ugyanúgy tetten érhető ma, mint amikor történelmi kontextust figyelmen kívül hagyva torkollott szobordöntögetésbe a BLM-mozgalom európai hullámverése. Mint amikor több mint százéves irodalmi műveken (Tamás bátya kunyhója) vagy régi filmeken (pl. Elfújta a szél) kérték számon a politikai korrektséget.

Korábban a náci és a bolsevik rezsim játszott hasonló szabályok szerint: azoknak a kultúráját üldözték, a vagyonát elkobozták, akiket éppen az ellenségüknek nyilvánítottak. Most, amikor egy varsói színház leveszi műsoráról a Borisz Godunovot, vagy egy milánói egyetem nem tanítja többé Dosztojevszkijt, azzal nem Putyinnak árt. Egyrészt, a nyugati világ szegényebb lesz egy kulturális értelemben gazdag, sokszínű ország termékeivel. A másik oldalról pedig Szása és Szergej a világ minden pontján azt tapasztalja, hogy bűnösnek tekintik őket. Az orosz focista, aki egész életét a sportnak szentelte, most a FIFA döntése miatt nem játszhat. A parasportoló, aki hiába hitt magában, nem vehet részt a paralimpián. És még sorolhatnánk. Egy nép kollektív megbélyegzése közel akkora bűn, mint egy háború kirobbantása.

Ternovácz Áron - https://www.magyarszo.rs