Gyomorforgató részletek derültek ki... - Mező Gábor szenzációs írása!
Vitray Tamás első önéletrajzi könyvének Hivatásos sportrajongó a címe. A meglehetősen lapos, összességében unalmas kiadvány 1981-ben jelent meg, akkoriban az egykori agitpropos hadnagy az ország egyik legismertebb tévése volt. Művének talán legérdekesebb része az, ahol megpróbálta elmagyarázni, miért is próbálta „lebeszélni” a háromszoros olimpiai bajnok Papp Lászlót a profi világbajnoki címmérkőzésről, egyáltalán a folytatásról. Mező Gábor, a Századvég vezető kutatójának írása. A sajtó megszállása című könyve a napokban jelent meg, és a Kádár-diktatúra több, gyomorforgató történetét is feltárja.
Papp Laci az ország egyik legnépszerűbb sportolója volt, és a legendás ökölvívó a másik imádott csillaggal, Puskás Öcsivel ellentétben ’56 után is itthon maradt.
Papp amatőrként mindent megnyert, amit meg lehetett – harmadik olimpiai aranyát pont 1956-ban –, és a rezsim úgy döntött, hogy elmehet profinak.
Az extraklasszis ezúttal is hozta magát, több emlékezetes győzelem után 1962-ben profi Európa-bajnok lett, ekkora azonban lassan bezárult előtte az ajtó. Hiszen éppen ez volt a diktatúra fortélyos kiszámíthatatlanságának a lényege (lásd még a főbábmester, azaz Aczél György TTT-világát, vagy a népi és urbánus értelmiséggel folytatott játszmákat): bárkivel megtörténhetett szinte bármi, de azonnal vissza is vonhatták a korábbi lehetőséget, kedvezményt.
Ez esetben az történt, hogy a ’60-as évek közepére eldöntötték, visszavonultatjuk a profi világbajnoki cím kapujában álló Papp Lászlót. Ez a „kapitalista kaland” amúgy is megosztotta a pártot, illetve a szocialista tábort. Az utasítás Moszkvából jöhetett, és a Szovjetunióhoz hű rezsim, valamint személyesen Biszku Béla, Gáspár Sándor, illetve Papp László személyes ellensége, Kutas István végrehajtották a feladatot.
Mi történt? „Nekik – a forradalom sokkja után – csak a hatalom stabilitása számított, semmi más, ennek rendeltek alá mindent, az ideológiát s a pragmatizmust, az életszínvonal-politikát s a terrort, az engedékenységet s a tiltást egyaránt.> Jókora paradoxon, de mégis igaz lehet: Papp László letiltásának oka (és célja!) ugyanaz volt, ami Marosán György »jószívűségéé« egykoron. Akkor »nyitottsággal« s »nagylelkűséggel« üzentek a fölbolydult s haragvó népnek, most 1964–65-ben, a lassan országossá terpeszkedett megelégedettség idején – jól megrágott, de mégis határozott óvatoskodással” – írta N. Pál József irodalomtörténész.
A magyar szurkolóknak, illetve a közvéleménynek természetesen meg kellett magyarázni az előző irányt felülíró döntést. A propaganda működésbe lépett, a Népsportban két vezető sportújságíró írt cikket a profizmus veszélyeiről, és arról, hogy Pappnak (akit az álságos írások szerint féltettek, nagyon aggódtak már az egészségéért, sőt a lelkivilágáért) „ideje abbahagyni”. Az egyik írás szerzője, Kéri János azzal kezdte, hogy Papp Lacinak egyáltalán nincs szüksége erre a pénzre. Aztán leírta, miért is káros ez a profi kanyar:
Ily nagyszerű pályafutást nagyon szépen, bensőségesen kell befejezni. S nem biztos, hogy erre a profi-világbajnoksághoz vezető út a legalkalmasabb."
"Hiszen ez már eleve idegen világ, amelyben óhatatlanul olyasmi is történhetik, ami a legszebb reményeket is orvul dönti romba” – írta. Kéri János megbízható munkatárs volt, az ötvenes évek végén őt küldték ki Bécsbe akkor, amikor a MÚOSZ Sportújságírói Szakosztálya visszalépett a nemzetközi szervezetbe. A „Galambos” fedőnevű Szepesi Györggyel. „Néhány hónappal később, a magyarok az AIPS-be való visszavételét »szentesítő« bécsi kongresszuson egyébként Kéri János, a Népsport felelős szerkesztője, a Sportújságíró Szakosztály titkára, és Szepesi György képviselte a magyar sajtót.”
Persze azokra is gondolni kellett, akik nem olvasták a sportsajtót, és azt sem tudták, miben különbözik a profi boksz az amatőrtől. Erre használták fel a képzett, a diktatúrához mindvégig hű, „újrahasznosított” (sok egykori ÁVH-s szakemberből, illetve a Néphadseregnek dolgozó politikai tisztből, agitpropos munkatársból lett újságíró, tévés, lásd filmünket, az Elbocsátott légiót, illetve A tévé megszállását) Vitray Tamást is. Ő nem a „tévé ügyvédje”, hanem annak megnyugtató arca, búgó, cukormázas hangja volt.
Ő volt az, aki a meggyőzendő lakosságnak, a rábeszélőgép sokszor gyanútlan célpontjainak, az amúgy mindvégig lekezelt, gyerekeknek, bábuknak nézett tévénézőknek felolvasta a hivatalosnak tekinthető álláspontot, azt az álságos, aggódó hangvételű intelmet, amely a saját meghatározása szerint közlemény volt.
Legyen úgy. Papp László viszont azok közé tartozott, akik nem felejtettek olyan könnyedén. Legendás sportolóként, remek edzőként és elképesztően sikeres szövetségi kapitányként háromszorosan is megtehette, hogy nem játssza el az amnéziást, és nem megy bele Vitray korai „békítő show”-jába. Ezért aztán akkor, amikor a riporter behívta népszerű Ötszemközt című műsorába, Vitray érzékelhető meglepetésére nem köntörfalazott. Ez az, amihez a Vitrayk nem szoktak hozzá.
Mivel egy ideig az MTVA szerkesztőjeként dolgoztam, megtehettem, hogy megnézem az archív anyagot. Szórakoztató volt megfigyelni, ahogyan a sportriporter emberére talált. Az interjú 1973-ban készült, Papp az ökölvívó-válogatottat irányította, egy évvel azelőtt az egész ország, illetve magyarság a tanítványait ünnepelte.> Csapata fantasztikusan szerepelt a müncheni olimpián, az ökölvívóklasszisok Gedó György aranya mellett két ezüstöt és egy bronzot szereztek. A műsorban persze Vitray felé lejtett a pálya, szokása szerint kedvesnek, kedélyesnek tűnik, tegezi Papp Lászlót, mintha jó ismerősök lennének. Utóbbi végig erősen izzad, folyamatosan törölgetni az arcát egy zsebkendővel, Vitraynak – aki vele ellentétben nem sportember – nincs ilyen problémája. Nyilván így világították be a stúdiót. Hadd verejtékezzen Papp Laci, ez is jelentéses lehet. Mintha a Kinn, padon – a Nap TV hírhedt műsora – előképét látnánk.
Kádárék magyar hangjának meglehetősen furcsa, provokatív kérdései voltak, az elején az iránt érdeklődött, vajon veri-e Papp a saját fiát, vagy mikor gyepált el utoljára civil embert (egyszer meg kellett védenie magát), de a volt ökölvívó állta a sarat.
Mindkét talán viccesnek szánt kérdésre békésen válaszolt. Tudta, hogy ez is egy mérkőzés, bár nem tisztességes vagy sportszerű, ahogyan a ringben vívták, itt a szabályokat áthágták és áthágják, ha kell újra is írják meccs közben. Győzni talán nem is lehet, a döntetlen, az önvédelem, az igazság kimondása az egyetlen cél. Vitray a műsor második részében összegyűjtötte az erejét, és felhozta a számára kínos témát. Ez már a ’70-es évek, a barakk már igazán vidáman fest, nem árt tisztáznia magát. Már a felvezetés is manipulatív:
„– Na mostan itt egy pillanatra megszakítanám a történetet, és ha személyes dolgok is következnek, már rám vonatkozó személyes részek, ez csak azért van, mert tulajdonképpen a pályafutásoddal, hacsak nagyon perifériálisan is, de összefügg. Itt a Magyar Televízió akkor ezt a mérkőzést filmről adta [a dán Chris Christensen elleni második meccset]. Nem tudom, tudod-e.
– Igen, tudom.
– Nem tudom, tudsz-e arról, hogy utána én közvetítettem, hát én mondtam a szöveg alá, illetve a film alá a kísérőszöveget. Tudsz-e arról, hogy akkor utána mondtam én egy ilyen kommentárfélét arról, hogy hát nem volna-e jobb abbahagyni a hivatásos pályafutást és visszajönni, és abbahagyni, mert a világbajnoki címért menni nagyon kockázatos. Amerikában nagyon sok a maffia szerepe benne. Tudsz róla?
– Tudom.
– Mi volt a véleményed rólam?
– Hát, mi volt a véleményem? Az én véleményem az volt, hogy ezt biztos neked el kellett mondani. [Pontosan.]
– Már úgy, hogy valaki rám parancsolt?
– Hát nem parancsolt, hanem azt mondták, hogy kérem, ezt tessék elmondani, nem parancsképpen mondom. [Papp László milyen okosan beszélt itt is. Nem mondta ki, hogy Vitray utasítást kapott, de a néző pontosan értette.]
– Hááát [ezt nagyon elnyújtotta Vitray], azért ha rám szólnak, én is katona vagyok.
– Az biztos, de nekem az volt a véleményem, hogy valószínűleg azt mondták neked, hogy ezt el kell mondanod.
– Hát én elmondhatom itt a nyilvánosság előtt, hogy nem.> Lehet, hogy nem volt igazam. Én kész vagyok megváltoztatni a véleményem. De akkor meggyőződésből mondtam, mert az volt az érzésem, én ugyan tizedannyit sem szagolhattam bele a profi bokszba, ezt nem kell különösebben bizonygatnom. De valahogy az volt a benyomásom, és ebben nem voltunk egyedül. Lehet, hogy valaki fújta a harsonát.
– Igen.
– Ezt neked jobban kell tudni [hiszen Vitray független riporter, kívülálló], hogy mennyire, hogy is alakult hivatalosan a te profi pályád?
– Sajnos jobban nemigen tudok, és sokkal többet nem tudok mondani, mindenesetre egy volt furcsa. 1962-ben, mikor megnyertem az Európa-bajnokságot, utána még kétszer megvédtem a bajnoki címet, akkor hívattak be az MTS-be [a Magyar Testnevelési és Sporthivatal, és azt mondták, hogy kerek perec befejezni a pályafutást és abbahagyni.
[…]
– Laci, biztos milliószor végiggondoltad ezt azóta, mert hiszen azért ez még ma is foglalkoztat, ezt a szemeden is látom.
– Hát nem csak engem, mert nagyon sokakat. Majdnem minden nap téma.
– Tényleg? Mai napig is?
– A mai napig is.
– Szerettél volna a világbajnoksággal megpróbálkozni.
– Igen.
– És hiszed, hogy sikerült volna?
– Igen. […]
– Szóval a mai napig is fáj.
– Igen. Fáj.”
Az egész beszélgetés érdekes és tipikus. Vitray egyik mondata kivételesen őszinte: „Azért ha rám szólnak, én is katona vagyok.” Mintha az egykori Neufeld Tamás hadnagy kért volna szót a múltból. De valami hiányzik, nem igaz? Nem tette meg azt az egyetlen emberi gesztust, amivel bebizonyíthatta volna, hogy több tévés propagandistánál, kádárista szócsőnél: nem kért bocsánatot. Nem, ez szóba sem került, szóba sem kerülhetett. Egy Vitray talán hibázhat, talán „megváltoztathatja a véleményét” (mint a párt), de elnézést nem kérhet.
Pár éve ugyanerről így beszélt:
„Mindenkibe be volt építve egy öncenzor. Tudtuk, mit engedhetünk meg magunknak. Én is tudtam, hogy mi az, ami nem fér bele, tudtam, mi az, ami a küszöb alatt még befér. De tényleg nem volt ambícióm a politikával foglalkozni. Más kérdés, hogy csak belesodródtam időnként.”
Belesodródott szegény!
A szerző Mező Gábor, a Századvég Alapítvány vezető kutatója
Megjegyzések
Megjegyzés küldése