Most viszont beleállok!
Embert minden toronyba, kapjanak kenderkötélre és verjék félre azonnal az összes harangot, mert irtózatosan nagy a baj. Képzeljék, meg van botránkozva a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, legalábbis ezt őrjöngik vezetői, hangadói, meg az ő eszmetársaik, akik tiltakozó közleményt olvastak be, egyúttal aláírásgyűjtésbe kezdtek. Gyorsan menteni a csirkeólat, a cihába dugott pénzecskét, a zsírt, a lisztet, meg az aranyat az ezüstkanállal együtt, amíg lehet, aztán zsebbe dugott karórával imádkozzunk, lesz, ami lesz.
Minden kétségbeesett szavuk, mondatuk, akár kénköves istennyila fúródik a dobhártyánkba, mintha Gobbi Hilda vagy Major Tamás Majakovszkijt szavalna a munkásmozgalom egyik, 424-es gőzmozdonya tetejéről, csak most nem Moszkva, hanem Brüsszel felé kacsintgatva. Azt mennydörgik tiltakozva, hogy a demokrácia alapjait rengeti meg, ha az oknyomozó, független újságírókat (röviden őket), akik feltárják a hatalom visszaéléseit, „idegen érdekek (külföldi országok) kiszolgálóinak állítják be”, csak azért, mert működésükhöz kapnak vagy kérnek némi címkézett pénzecskét a hazánkra ideológiailag ellenszenvvel tekintő külföldi államoktól vagy szervezeteitől. (A pénzecske, az idegen zsold esetükben több 10 milliárdra tehető.)
A viharjelzőt nálam akkor vágta ki a hazugságcunami, amikor még azt is hozzátették: „E szakma – és itt most nem az újságírás etikai normáit figyelmen kívül hagyó propaganda médiára, amire 100 milliárdokat szór el a kormány gondolunk, – tiszteletet érdemel, nem pedig azt, hogy ellenségképpé váljon.”
Idáig úgy voltam ezzel a többségében fejlődésben visszamaradt, korcskedélyű, ráadásul értelmében is gyenge, fogyatékos társasággal, néhányukat évtizedek óta ismerem, mint elnéző felnőtt a lármás gyermekekkel, rájuk kell hagyni, hadd hancúrozzanak, míg benő a fejük lágya.
Hát nem nőtt be, 25 év alatt sem nőtt be nekik, hiszen a rendszerváltás óta, ha nem régi elvtársaik ülhettek trónt, akkor fékeveszett aktivitással függetlent játszva, sajtószabadságot ordítva ócsárolják a kormányt, miközben a keresztény, konzervatív, nemzeti elköteleződésű újságírókat, azaz minket, 100 milliárdokból kitartott náci, rasszista, irredenta, istenes NER-lovagoknak állítanak be.
Elég a lármás, csúfolódó játékból, gyerekek, a homokozó ezennel bezárt! Én nem csúfollak titeket, megteszitek azt tenmagatok is, csak szerényen felemlítem azokat a tényeket, amiket a rendszerváltás után kivéreztetett igazságtételi törvénynek kellett volna nyilvánosság elé tárnia, és akkor időt sem kellene rátok fecsérelni.> Eddig én is úgy voltam vele, ha egy balliberális lócsiszárral találkoztam s bevert sárral: Nem pöröltem, – Félreálltam, letöröltem.
Most viszont beleállok! Nézzük, úgymond mennyit ér az újságíró tartomány. A tiltakozó bértollnokok első számú aláírója a magyarnak csak gúnnyal nevezhető szövetség elnökasszonya, Kocsi Ilona, aki pártatlanként pipiskedik, noha az 1980-as években a Magyar Hírlap szerkesztősége MSZMP pártszervezetének volt a tagja, amig Kádárral együtt ki nem múlt a komcsi bagázs. Emlékszem, hiszen 10 évig dolgoztunk együtt, ha gyülekezőt fújt a kézbesítő, hogy taggyűlés lesz, akkor Icuka, nemcsak embernek, de újságírónak is középszerű volt, Elek Lenke kolléganőjével együtt, ő is MÚOSZ-elnökségi tag, azonnal rohantak értekezni és dönteni. Például arról, ki írja meg a következő havi hangulatjelentést, kit kell kirúgni a laptól, mert nem bír magával, mit adott parancsba Kádárné, Mariska néni kedvence, a viharfelhőnél is sötétebb Lakatos Ernő elvtárs a pártközpontból vagy Havasi, esetleg Berecz János elvtársak arról, hogy milyen kifejezéseket szabad vagy tilos cikkírás közben használni. Lényeges volt még arról is dönteni, ki írjon veretes vezércikket április 4-re, meg november 7-re.
Az ugyancsak aláíró Lenke asszony, aki iskolába is a Szovjetunióban járt és négy esztendeig volt moszkvai tudósító, elnökasszonyával együtt szorgalmasan itta a párttitkár Németh Péter elvtárs szavait, aki manapság ugyancsak független újságíró és a sajtószabadság döcögő tollú harcosa, most éppen a mindentől is független Népszava főszerkesztőjeként. Pártatlan újságírói munkásságát mi sem bizonyítja fényesebben, minthogy amíg ő a Magyar Hírlap, addig édesanyja a ma általa vezetett Népszava párttitkára volt. A mozgalmárság így szállt anyáról fiúra, a függetlenség jegyében, és számos rendszerhű újságíró família boldogulására.
Szerencséltetett a sorsom az alelnök, Vicsek Ferenccel is közös szerkesztőségben munkálkodni, aki „a dolgozók életét és erkölcsi arculatát úgy volt képes szocialista szellemben ábrázolni, hogy 1980-ban, a kommunista szakszervezetek országos vezetésétől még ösztöndíjat is kapott érte. Manapság pedig abból keres, amit a magyar újságíró szövetséget pénzzel támogató holland külügyminisztérium utalt nekik, például a Cenzúrázott sajtószabadság című beszélgetős sorozatukra. Elképzelhetik, mennyire tárgyilagos meg független ez a MÚOSZ-közlemény. Olyan, mintha a magyar külügyminiszter a holland újságírók szövetségét pénzelné. Az ilyesmit határozott politikai céllal teszi, már aki teszi.
A globalocsicska Vicsek volt az is, aki a zártkapus magyar-angol mérkőzésről azt találta nyilatkozni: „Rasszista fiatalokkal töltötte meg az MLSZ a Puskás Arénát az angolok ellen, mivel a rasszista felnőtteket kitiltotta onnan a FIFA.” Kommentár felesleges.
Most azok hivatkoznak sajtószabadságra meg függetlenségre, akik a Kádár korszakban Moszkvából, most pedig tőlünk nyugatabbra eső országokból pénzelt és fogott emberek. Olyanok kajabálnak, meg szignóznak hangzatos hőbörgéseket, akik 30 évvel ezelőtt még mint a szocialista diktatúrát hűségesen kiszolgáló pártmunkások keresték keserves kenyerüket. Azok őrködnek a magyar újságírás erkölcsi tisztasága fölött, akiknek politikai és szakmai munkássága enyhén szólva is maszatos, oda és vissza. Ha már megúszták a rendszerváltást, akkor jobban tennék, ha hallgatnának és nem vernék kanállal a tányért.
Megannyi Hegedűs hadnagy, akik által a MUOSZ a magyar média Hegedűs hadnagya lett, amire a rövid válasz: Van az a pénz! Pedig, ha a tehetség nem is, a tisztesség és az etika számukra is megtanulható lenne.
Úgy tartja a mondás: A döglött oroszlánt még a nyulak is megtépik. Nos, szerencsére mi nem pusztultunk bele a kommunista diktatúrátokba, meg cenzúrázásotokba, csak úriember módjára elnézően szemet hunytunk fölöttetek, gyáva nyulak. Ha viszont kapdostok felénk, annak jó vége nem lesz. Nem ti vagytok az a becsületes társaság, akik a hazai sajtófüggetlenség és szabadság ügyének legtisztább és legmegfelelőbb hirdetői lehetnétek, mert hiteltelenné, tiszteletlenné váltatok. Isten ments, nincs harag bennem, én tudok írni, nem kell a tenyeretekből etetni. Csak kihoztátok belőlem arcátlan tahósággal az ideget. Ennyi. Szégyelljétek magatokat. Nektek harangoztak.
A hazánkat 1945-ben megszállók parancsára létrehozott Magyar Újságírók Országos Szövetsége nevű gittegyletet, a hazai média szégyenét, a magyar főnév használatára teljességgel méltatlan bagázsnak, új nevet javaslok. Ezentúl Zsoldos Újságírók Országos Szövetségének hívlak titeket. Nekem ehhez pályázati kiírás és pénz sem kell.
Franka Tibor - www.demokrata.hu
>
Megjegyzések
Megjegyzés küldése