Nem zárhatók ki a legmeglepőbb megoldások sem.
A titkosszolgálatok világát két alapvető tétel jellemzi. A folytonos
harc egymás pozíciójának gyengítésére, és a tökéletes háttérjáték,
vagyis a titkosság fenntartása. Minden más persze fontos, úgy mint az
operativitás, az előrelátás, a totális pozícióépítés és persze a nagy
fokú lojalitás az őket irányító kormányzathoz. Mert az árulás vagy a
dekonspiráció lebukáshoz vezet.
Évezredek óta – időszámítás előtt is – a konspirált módszertan kizárólag a titkosszolgálatok működési formája volt. A hatalom birtokosai nem vették át a kémvilág megoldásait. A háttérjátékot meghagyták a kiképzett struktúráknak és operatív tiszteknek. A politika a végeredményhez ragaszkodott, az autentikus információhoz. A szalonképtelenebb megoldásokat mindig is átengedte a szolgálatoknak, bízva abban, hogy lebukás esetén a következmények nem érintik a döntéshozó elitet.
Évezredes, kimunkált és begyakorolt szerepek ezek, a hatalom és – annak eszköze – a szolgálatok között. Amennyiben a kialakult és tökéletesen kezelt munkamegosztás rendben folyik, nincs rendkívüli helyzet, nem kell tartani botrányoktól – lásd Watergate-ügy vagy más hasonlós esetek –, az eredmény is kézzelfogható, hisz a konspiráltan végzett munka determinálja a politika számára a hasznosságot céljai érdekében. A szolgálatok közötti ütközetek inkább szellemi – sakknagymesteri – összecsapások, és ritkábban fajulnak tettlegességig, bár néha ez is elkerülhetetlen. A lépéselőny megszerzése a szakmai cél, és ennek elérése garantálja az eredményességet. Hogyan? A titkosság alapelve okán.
A XXI. században azonban egy új élethelyzet jelent meg. Ami nem csupán a kialakult status quót borította fel, hanem teljesen új helyzet elé állította a politikát és persze a titkosszolgálatokat is. Ez pedig az „elitokrácia”, vagyis a gazdasági elit szűk, de annál befolyásosabb csoportjának új módszere.
Nemes egyszerűséggel kiiktatták a politika és a titkosszolgálat feladatmegosztását, és direkt, közvetlen módon használják az operatív módszereket és eszközrendszert. A pénz erejénél fogva, egyfelől a politikusokat saját céljaikra használják, vagy ha úgy tetszik, utasítják, illetve olyan konspirált, ebből következően láthatatlan struktúrákat építettek ki az elmúlt évtizedekben, amely nemcsak gazdasági hatalmukat biztosítja, hanem amellyel az élet minden területén képesek elképzeléseiket realizálni.
Az általuk létrehozott szervezetek többsége egy-egy fedőcég, ahol a munkát vállalók egy része sem látja, hogy mi az igazi cél, és meggyőződéssel hisz munkája hasznosságában. Ezen jól szervezett elit és struktúrája arra is képes volt, hogy még a nemzetekben gondolkodó titkosszolgálatokat is átverje. A szolgálatok országaik érdekeit képviselik, és nemzetük biztonságát védik. A nemzetközi szerveződések bizonyos fokig kiesnek látókörükből.
Vagyis lefordítva: nem a CIA hozta létre a Soros névvel fémjelzett hálózatokat, hanem a globális pénzhatalmi elit volt képes a CIA-t is felhasználni, amikor az érdekeik úgy kívánták, például egy újabb pozíció létrehozására, vagy egy befolyásolási akció lebonyolítására. Persze nem direktben irányították a CIA-t, hanem az általuk kiválasztott politikai vezetők utasításait hajtotta végre a titkosszolgálat. A hírszerzésen és az elhárításon kívül az egész államapparátust képesek voltak ilyen módon kézben tartani.
De! Az elbizakodottság rossz tanácsadó, mert abban a pillanatban, hogy az elit elhitte magáról, hogy sérthetetlen, mert védi a pénz és a kiépített struktúra, felhagyott a konspirált megoldásokkal, és nyíltan kezdett intézkedni és szervezni. Ekkor le is bukott. Mert a titkosság világa nem tűri a fényt. A láthatóság lavinaként sodorja el az addig jól kiépített harcálláspontokat.
A politikusok meglepődnek az eléjük táruló látványtól, rájönnek, hogy bábfigurává változtatták őket – és emberek lévén –, megsértődve veszik ezt tudomásul. A titkosszolgálatok máris önvédelmi akciókba kezdenek, és leépülnek a dekonspirálódott hálózatokról. A másodlagos szándékú NGO-kban dolgozók meghasonulnak addigi életükkel, és távoznak a rendszerből.
A lebukás lehetőséget ad arra, hogy immáron nyíltan Soros-ellenesen nyilatkozzon Putyin, Trump, Netanjahu és Orbán Viktor is, akik találkozóikon – négyszemközti megbeszélések alkalmával – a nem kívánt hálózatok elleni konkrét és összehangolt cselekvésről egyeztetnek. Ekkor történik meg az is, hogy George Soros interjút ad az általa finanszírozott New York Timesnak, amelyben elpanaszolja, hogy mindenki ellene fordult, bár ő és társai jó szándéktól vezérelve akarták felforgatni a világot.
A lebukás persze nem egyenlő a teljes vereséggel, ahogy Napóleontól is tudjuk, nem egy-egy csatát, hanem a háborút kell megnyerni. A dekonspirálódott elit és érdekköre rendezni fogja soraikat. Megszabadul a kiégett és őt rossz színben feltüntető szereplőktől.
Nem lenne meglepő Soros háttérbe húzódása sem a közeli jövőben. Felméri a veszteséget és kijelöli a további feladatokat, hisz célja, a totális hatalom és befolyás megszerzése, nem változott. S ne tévedjünk, tanul a hibájából, és újra visszatér a konspiráció világába, mert teljesen egyértelmű, hogy a sikerét hosszú időn keresztül azzal érte el, hogy nem nyíltan szőtte a hálóját.
Nem zárhatók ki a legmeglepőbb megoldások sem. Például az, hogy új életteret keres, és a liberális baloldalt hátrahagyva immáron a jobboldali vagy konzervatív erőtérbe igyekszik beépülni, oda, ahol a legkevésbé feltételezik. A titkos világ, a háttérjáték élettere rendkívül sokismeretlenes egyenlet, bármi előfordulhat, mindaddig, amíg le nem bukik a játékszabályokat nem ismerő vagy azt figyelmen kívül hagyó játékos.
Reméljük, hogy a nemzetállamok létezéséért és biztonságáért felelős illetékesek is tanulnak a leckéből.
Földi László - www.magyaridok.hu
Évezredek óta – időszámítás előtt is – a konspirált módszertan kizárólag a titkosszolgálatok működési formája volt. A hatalom birtokosai nem vették át a kémvilág megoldásait. A háttérjátékot meghagyták a kiképzett struktúráknak és operatív tiszteknek. A politika a végeredményhez ragaszkodott, az autentikus információhoz. A szalonképtelenebb megoldásokat mindig is átengedte a szolgálatoknak, bízva abban, hogy lebukás esetén a következmények nem érintik a döntéshozó elitet.
Évezredes, kimunkált és begyakorolt szerepek ezek, a hatalom és – annak eszköze – a szolgálatok között. Amennyiben a kialakult és tökéletesen kezelt munkamegosztás rendben folyik, nincs rendkívüli helyzet, nem kell tartani botrányoktól – lásd Watergate-ügy vagy más hasonlós esetek –, az eredmény is kézzelfogható, hisz a konspiráltan végzett munka determinálja a politika számára a hasznosságot céljai érdekében. A szolgálatok közötti ütközetek inkább szellemi – sakknagymesteri – összecsapások, és ritkábban fajulnak tettlegességig, bár néha ez is elkerülhetetlen. A lépéselőny megszerzése a szakmai cél, és ennek elérése garantálja az eredményességet. Hogyan? A titkosság alapelve okán.
A XXI. században azonban egy új élethelyzet jelent meg. Ami nem csupán a kialakult status quót borította fel, hanem teljesen új helyzet elé állította a politikát és persze a titkosszolgálatokat is. Ez pedig az „elitokrácia”, vagyis a gazdasági elit szűk, de annál befolyásosabb csoportjának új módszere.
Nemes egyszerűséggel kiiktatták a politika és a titkosszolgálat feladatmegosztását, és direkt, közvetlen módon használják az operatív módszereket és eszközrendszert. A pénz erejénél fogva, egyfelől a politikusokat saját céljaikra használják, vagy ha úgy tetszik, utasítják, illetve olyan konspirált, ebből következően láthatatlan struktúrákat építettek ki az elmúlt évtizedekben, amely nemcsak gazdasági hatalmukat biztosítja, hanem amellyel az élet minden területén képesek elképzeléseiket realizálni.
Az általuk létrehozott szervezetek többsége egy-egy fedőcég, ahol a munkát vállalók egy része sem látja, hogy mi az igazi cél, és meggyőződéssel hisz munkája hasznosságában. Ezen jól szervezett elit és struktúrája arra is képes volt, hogy még a nemzetekben gondolkodó titkosszolgálatokat is átverje. A szolgálatok országaik érdekeit képviselik, és nemzetük biztonságát védik. A nemzetközi szerveződések bizonyos fokig kiesnek látókörükből.
Vagyis lefordítva: nem a CIA hozta létre a Soros névvel fémjelzett hálózatokat, hanem a globális pénzhatalmi elit volt képes a CIA-t is felhasználni, amikor az érdekeik úgy kívánták, például egy újabb pozíció létrehozására, vagy egy befolyásolási akció lebonyolítására. Persze nem direktben irányították a CIA-t, hanem az általuk kiválasztott politikai vezetők utasításait hajtotta végre a titkosszolgálat. A hírszerzésen és az elhárításon kívül az egész államapparátust képesek voltak ilyen módon kézben tartani.
De! Az elbizakodottság rossz tanácsadó, mert abban a pillanatban, hogy az elit elhitte magáról, hogy sérthetetlen, mert védi a pénz és a kiépített struktúra, felhagyott a konspirált megoldásokkal, és nyíltan kezdett intézkedni és szervezni. Ekkor le is bukott. Mert a titkosság világa nem tűri a fényt. A láthatóság lavinaként sodorja el az addig jól kiépített harcálláspontokat.
A politikusok meglepődnek az eléjük táruló látványtól, rájönnek, hogy bábfigurává változtatták őket – és emberek lévén –, megsértődve veszik ezt tudomásul. A titkosszolgálatok máris önvédelmi akciókba kezdenek, és leépülnek a dekonspirálódott hálózatokról. A másodlagos szándékú NGO-kban dolgozók meghasonulnak addigi életükkel, és távoznak a rendszerből.
A lebukás lehetőséget ad arra, hogy immáron nyíltan Soros-ellenesen nyilatkozzon Putyin, Trump, Netanjahu és Orbán Viktor is, akik találkozóikon – négyszemközti megbeszélések alkalmával – a nem kívánt hálózatok elleni konkrét és összehangolt cselekvésről egyeztetnek. Ekkor történik meg az is, hogy George Soros interjút ad az általa finanszírozott New York Timesnak, amelyben elpanaszolja, hogy mindenki ellene fordult, bár ő és társai jó szándéktól vezérelve akarták felforgatni a világot.
A lebukás persze nem egyenlő a teljes vereséggel, ahogy Napóleontól is tudjuk, nem egy-egy csatát, hanem a háborút kell megnyerni. A dekonspirálódott elit és érdekköre rendezni fogja soraikat. Megszabadul a kiégett és őt rossz színben feltüntető szereplőktől.
Nem lenne meglepő Soros háttérbe húzódása sem a közeli jövőben. Felméri a veszteséget és kijelöli a további feladatokat, hisz célja, a totális hatalom és befolyás megszerzése, nem változott. S ne tévedjünk, tanul a hibájából, és újra visszatér a konspiráció világába, mert teljesen egyértelmű, hogy a sikerét hosszú időn keresztül azzal érte el, hogy nem nyíltan szőtte a hálóját.
Nem zárhatók ki a legmeglepőbb megoldások sem. Például az, hogy új életteret keres, és a liberális baloldalt hátrahagyva immáron a jobboldali vagy konzervatív erőtérbe igyekszik beépülni, oda, ahol a legkevésbé feltételezik. A titkos világ, a háttérjáték élettere rendkívül sokismeretlenes egyenlet, bármi előfordulhat, mindaddig, amíg le nem bukik a játékszabályokat nem ismerő vagy azt figyelmen kívül hagyó játékos.
Reméljük, hogy a nemzetállamok létezéséért és biztonságáért felelős illetékesek is tanulnak a leckéből.
Földi László - www.magyaridok.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése