„James Mattis amerikai védelmi miniszter és Jens Stoltenberg
NATO-főtitkár egybehangzóan arról beszélt, hogy az »orosz agresszió
megfojtása« érdekében kell létrehozni 2021-ig 30 gyalogsági zászlóaljat,
30 repülőszázadot és 30 hadihajót, amelyek 30 napon belül bevethetőek.
Így a NATO-nak az orosz határnál 30 ezer katonája, 1000 páncélosa, 500
repülőgépe és helikoptere állomásozik majd” – olvasható mindez a
nemrégiben tragikus hirtelenséggel elhunyt Lovas István utolsó
blogbejegyzései egyikében.
Döbbenetes számok és koncepció, és nem kevésbé döbbenetes érzékenység egy kivételes publicistától, ahogy tévedhetetlen pontossággal megint – utoljára – rátapintott korunk egyik legkritikusabb katonai kihívására.
Mert a fent idézett erőfitogtatás két lényeges dolgot jelez. Egyfelől élesen érzékelteti azt az identitásválságot, mely az 1990-es évektől datálható funkcióvesztéssel kezdődött, és mára a NATO-t teljes egészében jellemzi. Létezik ugyanis egy katonai tömb, amelynek nincsen ellenlábasa, amióta megszűnt a Varsói Szerződés. Lenne ugyan szerepe például Európa védelmében, már ami a tömeges illegális migrációs hullámot illeti, de ettől a feladattól a szövetség minden felszólítás ellenére elhatárolódott, majd úgy döntött, hogy néhány hajóval a parti őrségeket támogatva segítséget nyújt abban, hogy minél kevesebb áldozatuk legyen a tengeri átkeléseknek.
Ez a legnagyobb jóindulattal sem értékelhető közvetlen segítségként Európa védelme szempontjából. Különösen úgy nem, hogy a katonai tömb létezésének fenntartása elképesztő összeget emészt fel a tagországok részéről. Amit ráadásul amerikai nyomásra növelni kell, elérve, hogy a NATO-országok minden évben (!) nemzeti össztermékük két százalékát fordítsák katonai kiadásokra. Egyszerűbben fogalmazva: vegyenek minden évben újabb és újabb amerikai fegyvereket, életben tartva az amerikai hadiipart.
A tagság másik következménye az orosz határ mellett eltervezett NATO-csapatok folyamatos létszámnövelése. A migrációs válság kapcsán leggyakrabban hangoztatott érv, hogy az európai határellenőrzés nem tartozik az Észak-atlanti Szövetség feladatai közé, a keleti széleken felsorakozó egységek mégis egy állítólagos orosz fenyegetéstől „védenék” Európát. Oroszországot jelölik meg tehát ellenségnek, látható módon különösebb indoklás nélkül.
Oroszország nagyhatalmi érdekei persze időnként diktálnak olyan lépéseket, amelyek Moszkvából nézve indokoltak, sőt evidensek, ám számos más geopolitikai szereplő érdekeit sérthetik. De az adatok és a tények ismeretében egyértelműen kijelenthető, hogy az elmúlt harminc évben az orosz katonai doktrína defenzív stratégiára épült, amiből az következik, hogy a NATO-igyekezet az „orosz agresszió” megfékezésére indokolatlan.
Számunkra a legfontosabb kérdés azonban az, hogy mi Magyarország jövőképe. Hazánk védelmének, fejlődésének és egyáltalán jövőbeli létezésének mi a feltétele? Nyilvánvaló, hogy NATO-tagként nincs abszolút szabadságunk saját katonai doktrínánk kialakításában. A tagság kötelezettséggel jár, még akkor is, ha Stoltenbergék – túlterjeszkedve megbízatásukból fakadó hatáskörükön – az elmúlt években gyakran bírálták a magyar kormány migrációs politikáját. El kell fogadunk tehát a kétszázalékos fejlesztésre vonatkozó utasítást. Részt kell vennünk a NATO katonai misszióiban. (Olyan háborúkban, melyekhez semmi közünk, és egyébként is értelmetlen vérontások.)
Nem köthetünk katonai megállapodásokat bizonyos országokkal, amelyek bár fontosak lennének a hosszú távú külpolitikai stratégiánk szempontjából, de a brüsszeli központ ezt a közeledést nehezményezné. Természetesen sok más európai ország is szenved hasonló dilemmáktól, mert egyre inkább egyértelmű, hogy a NATO céljai nemcsak egybeesnek az Egyesült Államok katonapolitikai elképzeléseivel, de lassan kizárólag az Egyesült Államok külpolitikai érdekét szolgálják. Az észak-atlanti katonai tömb történelmi értelemben végnapjait éli, kivéve, ha a manipuláció sikerül, és kirobban a harmadik világháború.
Amíg jövője eldől, a létezéséből adódóan Magyarországnak továbbra is megmaradnak NATO-tagságából fakadó kötelezettségei. A magyar honvédelemnek komoly kihívást jelent, hogy mindeközben garantálnia kell hazánk katonai értelmű biztonságát is. Azért „katonai értelműt”, mert a biztonság garantálása összetett, több intézmény feladatkörét magába foglaló, összehangolt munka. A legnagyobb tévedés éppen az lenne ebben az összetett védelmi kihívásban és a koncepció kialakításában, ha kizárólag a NATO igényét próbálnánk teljesíteni.
A „ jusson és maradjon” elv alapján növelni kell a GDP-arányos katonai kiadásra szánt összeget, de a legfontosabb, hogy mindez a magyar gazdaság fejlődésére pozitív hatással legyen. Vagyis nem megvenni, hanem legyártani kell a szükséges fegyverkészlet egy részét. Nyilvánvalóan vannak olyan hadieszközök, amelyeket külföldről kell majd beszerezni, de amit csak lehet, magyarországi üzemekben kell előállítani.
Amennyiben egyre több hadfelszerelés áll majd rendelkezésre, a következő megválaszolandó kérdés, hogy ki fogja ezeket használni, lesz-e elég magyar katona. Az önkéntes, hivatásszerű szolgálatra jelentkezők létszáma ugyanis hosszú távon nem elég a fokozott védelem garantálásához. Különösen egy sokszorosára növelt hadieszköz-termelés és szolgálatba állítás mellett.
Magyarországon a rendszerváltás egyik leghangosabb követelése volt a politikai elit részéről a kötelező katonai szolgálat intézményének eltörlése. Ugyanez a rendszerváltó politikai elit hogyan lenne képes meghasonlás nélkül ismét életre hívni a sorkatonaságot?
Mindez persze érthető, de talán az sem elhanyagolható érv, hogy harminc évvel ezelőtt senki nem gondolt arra, hogy hazánk katonai-biztonsági kihívással nézhet szembe, ahogy azt sem hitte volna el senki három évtizeddel ezelőtt, hogy Európát invázió éri, amelynek célja létezésünk veszélyeztetése és értékeink eltüntetése.
„A politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami mégis véletlennek tűnik, azt biztos, hogy úgy tervezték meg.” (F. D. Roosevelt)
Földi László - www.magyaridok.hu
Döbbenetes számok és koncepció, és nem kevésbé döbbenetes érzékenység egy kivételes publicistától, ahogy tévedhetetlen pontossággal megint – utoljára – rátapintott korunk egyik legkritikusabb katonai kihívására.
Mert a fent idézett erőfitogtatás két lényeges dolgot jelez. Egyfelől élesen érzékelteti azt az identitásválságot, mely az 1990-es évektől datálható funkcióvesztéssel kezdődött, és mára a NATO-t teljes egészében jellemzi. Létezik ugyanis egy katonai tömb, amelynek nincsen ellenlábasa, amióta megszűnt a Varsói Szerződés. Lenne ugyan szerepe például Európa védelmében, már ami a tömeges illegális migrációs hullámot illeti, de ettől a feladattól a szövetség minden felszólítás ellenére elhatárolódott, majd úgy döntött, hogy néhány hajóval a parti őrségeket támogatva segítséget nyújt abban, hogy minél kevesebb áldozatuk legyen a tengeri átkeléseknek.
Ez a legnagyobb jóindulattal sem értékelhető közvetlen segítségként Európa védelme szempontjából. Különösen úgy nem, hogy a katonai tömb létezésének fenntartása elképesztő összeget emészt fel a tagországok részéről. Amit ráadásul amerikai nyomásra növelni kell, elérve, hogy a NATO-országok minden évben (!) nemzeti össztermékük két százalékát fordítsák katonai kiadásokra. Egyszerűbben fogalmazva: vegyenek minden évben újabb és újabb amerikai fegyvereket, életben tartva az amerikai hadiipart.
A tagság másik következménye az orosz határ mellett eltervezett NATO-csapatok folyamatos létszámnövelése. A migrációs válság kapcsán leggyakrabban hangoztatott érv, hogy az európai határellenőrzés nem tartozik az Észak-atlanti Szövetség feladatai közé, a keleti széleken felsorakozó egységek mégis egy állítólagos orosz fenyegetéstől „védenék” Európát. Oroszországot jelölik meg tehát ellenségnek, látható módon különösebb indoklás nélkül.
Oroszország nagyhatalmi érdekei persze időnként diktálnak olyan lépéseket, amelyek Moszkvából nézve indokoltak, sőt evidensek, ám számos más geopolitikai szereplő érdekeit sérthetik. De az adatok és a tények ismeretében egyértelműen kijelenthető, hogy az elmúlt harminc évben az orosz katonai doktrína defenzív stratégiára épült, amiből az következik, hogy a NATO-igyekezet az „orosz agresszió” megfékezésére indokolatlan.
Számunkra a legfontosabb kérdés azonban az, hogy mi Magyarország jövőképe. Hazánk védelmének, fejlődésének és egyáltalán jövőbeli létezésének mi a feltétele? Nyilvánvaló, hogy NATO-tagként nincs abszolút szabadságunk saját katonai doktrínánk kialakításában. A tagság kötelezettséggel jár, még akkor is, ha Stoltenbergék – túlterjeszkedve megbízatásukból fakadó hatáskörükön – az elmúlt években gyakran bírálták a magyar kormány migrációs politikáját. El kell fogadunk tehát a kétszázalékos fejlesztésre vonatkozó utasítást. Részt kell vennünk a NATO katonai misszióiban. (Olyan háborúkban, melyekhez semmi közünk, és egyébként is értelmetlen vérontások.)
Nem köthetünk katonai megállapodásokat bizonyos országokkal, amelyek bár fontosak lennének a hosszú távú külpolitikai stratégiánk szempontjából, de a brüsszeli központ ezt a közeledést nehezményezné. Természetesen sok más európai ország is szenved hasonló dilemmáktól, mert egyre inkább egyértelmű, hogy a NATO céljai nemcsak egybeesnek az Egyesült Államok katonapolitikai elképzeléseivel, de lassan kizárólag az Egyesült Államok külpolitikai érdekét szolgálják. Az észak-atlanti katonai tömb történelmi értelemben végnapjait éli, kivéve, ha a manipuláció sikerül, és kirobban a harmadik világháború.
Amíg jövője eldől, a létezéséből adódóan Magyarországnak továbbra is megmaradnak NATO-tagságából fakadó kötelezettségei. A magyar honvédelemnek komoly kihívást jelent, hogy mindeközben garantálnia kell hazánk katonai értelmű biztonságát is. Azért „katonai értelműt”, mert a biztonság garantálása összetett, több intézmény feladatkörét magába foglaló, összehangolt munka. A legnagyobb tévedés éppen az lenne ebben az összetett védelmi kihívásban és a koncepció kialakításában, ha kizárólag a NATO igényét próbálnánk teljesíteni.
A „ jusson és maradjon” elv alapján növelni kell a GDP-arányos katonai kiadásra szánt összeget, de a legfontosabb, hogy mindez a magyar gazdaság fejlődésére pozitív hatással legyen. Vagyis nem megvenni, hanem legyártani kell a szükséges fegyverkészlet egy részét. Nyilvánvalóan vannak olyan hadieszközök, amelyeket külföldről kell majd beszerezni, de amit csak lehet, magyarországi üzemekben kell előállítani.
Amennyiben egyre több hadfelszerelés áll majd rendelkezésre, a következő megválaszolandó kérdés, hogy ki fogja ezeket használni, lesz-e elég magyar katona. Az önkéntes, hivatásszerű szolgálatra jelentkezők létszáma ugyanis hosszú távon nem elég a fokozott védelem garantálásához. Különösen egy sokszorosára növelt hadieszköz-termelés és szolgálatba állítás mellett.
Magyarországon a rendszerváltás egyik leghangosabb követelése volt a politikai elit részéről a kötelező katonai szolgálat intézményének eltörlése. Ugyanez a rendszerváltó politikai elit hogyan lenne képes meghasonlás nélkül ismét életre hívni a sorkatonaságot?
Mindez persze érthető, de talán az sem elhanyagolható érv, hogy harminc évvel ezelőtt senki nem gondolt arra, hogy hazánk katonai-biztonsági kihívással nézhet szembe, ahogy azt sem hitte volna el senki három évtizeddel ezelőtt, hogy Európát invázió éri, amelynek célja létezésünk veszélyeztetése és értékeink eltüntetése.
„A politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami mégis véletlennek tűnik, azt biztos, hogy úgy tervezték meg.” (F. D. Roosevelt)
Földi László - www.magyaridok.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése