Jegyzetek a kultúrkampf margójára.
Radnóti Sándor nyilatkozott a Népszavának – a kultúrharcról. Fölragyogott a nap. Mely nap – természetesen – a nagy esztéta ánuszából bukkant elő. Mint tudjuk, a mester a tápláléklánc legtetején tenyészik, oly magasan, ahonnan már a mucsai tömegek – az olvasók – nem látszanak, csak a liberális kulturális elit – de még az is homályosan –, melynek megszűrésében és átpasszírozásában a Lukács-óvodában kiképzett, SZDSZ-es gondolkodónak is jelentős szerepe volt.
Életemben nem találkoztam olyan íróval, aki dicsérte volna őt; utálták, mint a kukoricagölödint, és rettegtek tőle. Hatalmának genezise az SZDSZ piszkos ködébe vész, de a lényeg, hogy nagy befolyása volt, fontos bizottságok meghatározó figurája (köztük a Kossuth- és Széchenyi-díjat odaítélő grémiumé), és a trofikus lánc tetejére képzelt Holmi folyóirat szerkesztője volt.
A Holmi az elit elitjének folyóirataként próbálta beállítani magát, és ha valaki megjelent benne, netán az a földöntúli megtiszteltetés is érte, hogy méltatták a művét a kritikarovatban, az menten a kánonban érezhette magát. Azonban – hála az irodalom istenének – a magyar irodalomtörténet leggőgösebb és legsterilebb folyóirata 2014-ben megszűnt.
Szerkesztői azzal indokolták, hogy nincs, ki a helyükbe lépjen, ezek szerint vagy nem volt gyomra senkinek, hogy az elitista és unalmas gőgöt tovább hömpölyögtesse, vagy a kánon urai mérhetetlen pöffeszkedésükben senkit nem tartottak rá érdemesnek abból a társaságból, melyet ők maguk kanonizáltak. (Ja, meg már a kutya sem olvasta, mert ez az elitista szemlélet rég megbukott és elidegenítette magától az olvasót.)
Radnóti Sándor legutóbbi emlékezetes megszólalása januárban jelent meg, az ÉS-ben (A művészjáradékról, 2018. január 12.) Történt ugyanis, hogy a Magyar Művészeti Akadémia javaslatára az Országgyűlés megszavazta a művészjáradékot. Minden művész, aki – bármilyen kormány alatt – állami művészeti középdíjban vagy magasabb kitüntetésben részesült, amennyiben betölti 65. életévét, életjáradékra jogosult. Mintegy 3000 emberről van szó.
Radnóti úgy ír erről a senkit nem diszkrimináló, kivétel nélkül mindenkit pozitívan érintő, sokak számára a méltó öregkort biztosító intézkedésről, hogy a sorokból valósággal csöpög az undor: még ebben is megtalálja és szétkeni a gennyet, a fekáliát. Mint mindig, minden egyes megnyilatkozásában.
A legutóbbiban is, amikor a Népszavának fölényesen kijelenti, hogy „a magyar kultúra (amely mindig elsősorban irodalmi kultúra volt) lényegi tradíciója vagy liberális, vagy baloldali”, meg azt is, hogy „az elképzelt kultúrának” (ti. a nemzetinek) nincsenek jelöltjei. Azaz rendíthetetlenül tolja azt a mantrát, miszerint a magyar irodalom nem más, mint amit ő meg a cimborái körbehugyoztak.
Radnóti Sándor ikonikus alakja annak a félelemnek, amely a balliberális írótársadalmat összefogja. Mert nem a szeretet tartja össze, hanem a félelem. A félelem attól, hogy a kánon őrei nem tartanak lojálisnak, és ezt megtorolják. Leszűkülnek a publikációs lehetőségeid, elhallgatnak, nem kapsz díjakat, ösztöndíjakat. Még rosszabb esetben exkommunikálnak. Igen, gőggel és félelemmel uralták ezek a megmondóemberek a kánont, és uralják hasonszőrű utódaik, amíg még meg tudják győzni a túszul ejtett szekértáborukat arról, hogy van hatalmuk, tudnak jutalmazni és legfőképp: tudnak ártani.
Ez a pszeudoközösség, mely a rettegésre és a Stockholm-szindrómára épült, sajátította ki magának a magyar irodalmat, és védi foggal-körömmel, mintha az a sajátja lenne, és tiltakozik vehemensen minden ellen, ami a monopóliumát érinti, mintha az irodalom nem a nemzet monopóliuma lenne, hanem egy klikké.
Radnóti ugyan döglött oroszlánról és annak méltatlan rugdosásáról beszél, de hiába döglött az az oroszlán, attól még ott van. Döglött, mert elitizmusával, gőgjével, beltenyészetével felszámolta magát, nemzetművelő intézmény helyett rétegkultúrává vált. De ki mer odamenni egy döglött oroszlánhoz? Nem nagyon veszi a bátorságot senki, sokáig hever még félelmetesen a szavannán. Aztán meg rettenetesen bűzlik, idő és gyomor kell az eltakarításához.
De ha már a félelemről és rettegésről beszélünk, nézzünk szét egy kicsit a saját házunk táján is. Folyik a rinyálás időtlen idők óta, hogy elnyomnak, elhallgatnak, ám a bátor kiállásokat nem nehéz megszámolni. Nem sok volt, és még most sincsen elegendő.
Vannak olyan gondolatok, miszerint a konzervatív ember sztoikusabb, kevésbé harcias, ellentétben a másik oldallal, ahol a kilencvenhez közeledő Heller Ágnes még mindig foggal-körömmel, ifjainkat megszégyenítő elszántsággal küzd a maga igazáért – szeretjük-nem szeretjük (dehogy szeretjük!), ezt el kell ismerni. Azt is szokás állítani, hogy a nemzeti-konzervatív oldal nem progresszív, és a harci kedv inkább a progresszivitásban gyökerezik, de most már nem mondhatjuk, hogy nincsenek tökös, alternatív, harcias mozgalmak a jobboldalon belül.
Ott vannak a derék, ifjú reformjobboldali gondolkodók, akiknek munkásságát leginkább a Mandineren (újabban a Figyelőben is) lehet követni, ők már jó ideje rávilágítottak – bár nem agresszíven, de kérlelhetetlen, elméletileg megalapozott érvekkel – a jobboldali értelmiség gyávaságára.
Ott van a PestiSrácokon működő Tutiblog, ahol a zseniális Aristóval az élen már évek óta szívatják szét gyilkos humorral, kérlelhetetlen logikával a liberális politikát és kultúrát.
Ott az alt-right felé eltolódott 888, ahol semminek nem kegyelmeznek, ami rettegés, sivalkodás, hiszti, és mindezt lazán, trendin és izgalmasan teszik.
Ott a Keménymag az Echo TV-ben, amelynek tagjai senkitől és senkitől nem félnek, és a legmaróbb gúnnyal tapossák földbe az ellenfelet.
És hogy haza is beszéljek, itt a Magyar Idők, amely csak úgy pezseg a vitriolos, nagy port kavaró publicisztikáktól.
A rendszerdöntés elméletéről szóló libsi tankönyvek mindig kihangsúlyozzák, hogy az egyik legnagyobb politikai fegyver a gúny, csakhogy manapság ez a fegyver egyértelműen a jobboldal kezében van. És ahogy erősödik a humor a jobboldalon, úgy válik egyre szánalmasabbá és unalmasabbá az egyhangú sivalkodás, a méltatlankodás, a nyafogás a baloldalon.
Ha néhány évvel ezelőtt liberális felebarátaink petíciót írtak és összegyűjtöttek néhány száz aláírást valami ellen, még belénk nyilallt a félelem (már akibe), hogy a közvélemény mit szól hozzá – most viszont csak jóízűen röhögünk rajtuk. Remek mulatság volt a minap a Szakács Árpád ellen indított petíció meghekkelése. A petíció – feltételezzük, a liberális sajtószabadság-eszmény jegyében – a kultúrkampf kirobbantójának leleplező cikksorozatát kívánta betiltatni. Az akció aztán röhejbe fulladt, amikor a jobberek a libsik saját fegyverét fordították ellenük: a trollkodást.
A tiltakozást aláírta Ságvári Endre is, ezzel a megjegyzéssel: „Aláírom (mind a 32 nevemen!), mert mozgalmi kötelességem segíteni a lebukottakat.” Rákosi Mátyás pedig ezt jegyezte be: „Felháborító, hogy a mai Magyarországon szabad a véleménynyilvánítás. Bezzeg a mi időnkben…” Ezekkel a poénokkal szemben már hatástalan a liberális nyavalygás.
Azaz megfordult a kocka, a jobboldali sajtó már sokkal trendibb, a baloldali nyegleség pedig egyre uncsibb. Sajnos ez a hangulat még mindig nem ragadt rá a jobboldali értelmiségre. Nemcsak maguk a liberálisok túszai a félelemnek, a baloldal urainak, hanem a jobboldaliak is.
Még mindig balra kacsintanak, és epekednek bár egy kis elismerésmorzsáért, elhallgatják véleményüket, két kapura játszanak, vagy legalább egy kiskaput nyitva hagynak, mert ki tudja, mi történik majd 2022-ben, 2026-ban vagy 2030-ban. Én megmondom: az történik, hogy akik most kussolnak, akkor is gyávák maradnak, és a félelem ólmos ízét érzik a szájukban, a tehetetlenséget, a beteljesületlenséget, a vereséget – mert a gyávának soha nem lesz győzelem az osztályrésze.
Nyolc évnek kellett eltelnie, hogy a méltatlankodásból, pusmogásból végre nyílt hadüzenet legyen, és akkor is egy újságíró – Szakács Árpád – vette magának a bátorságot, hogy kitálaljon a közönségnek és a politikumnak, hogy ez így nincs rendben, a kultúrát még mindig a politikából rég kigolyózott SZDSZ tartja túszul.
Természetesen azonnal ellene fordult az összes liberális ágyú, és lövöldözni kezdett a szokásos gennyel, azzal, amivel Fekete Györgyre lövöldöztek, amikor a Magyar Művészeti Akadémiát fölépítette (fölépült!), vagy rám, amikor a tehetségkutató és -gondozó Előretolt Helyőrsége Íróakadémiát fölépítettem (ez is fölépült!), meg mindenkire, aki szembeszállt a liberális kartellel.
És akkor mi van? Ez is már egyszerűen dögunalmas, mint minden, ami kiszámítható. Ugyanazok írják ugyanazokat a karaktergyilkoló cikkeket, ugyanaz a néhány száz ember írja alá a petíciókat, lájkolja és kommenteli a gyalázkodásokat néhány őrjöngő nímand Facebook-oldalán, mert ilyesmikre csak a nímandoknak van idejük, a jó íróknak van más elfoglaltságuk, akárcsak a többi 13 millió magyarnak.
Ugyanaz a séma, ugyanazok a szavak: dilettáns, talpnyaló, eszelős, maffiózó senkiházi vagy. Ezekkel a rég megunt sablonszövegekkel körülbelül annyira félelmetesek már, mint a Gyaloggaloppban a Lovagok, Akik Azt Mondják, Ni! Aki még fél tőlük, kedves jobboldali, nemzeti, konzervatív vagy akár liberális értelmiségi és művész hölgyeim és uraim, az meg is érdemli, hogy továbbra is a túszuk maradjon.
A cikk első része ITT, a második ITT, a harmadik ITT, a negyedik ITT, az ötödik pedig ITT olvasható.
Orbán János Dénes - www.magyaridok.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése