Csak ülök és mesélek – agitpropos hadnagyból propagandista

Vitray Tamás ötvenhatban politikai tiszti egyenruhájában mászkált, amikor két vasutas belekötött. Ezután elrejtette az uniformist, és csak novemberben látogatott el a HM-be, ahol az agitpropos hadnagynak állítólag megengedték, hogy ne vegyen részt a megtorlásban. Szintén hadnagy volt iskolatársa nem volt ilyen szerencsés: őt „meggyilkolták” a forradalmárok. Bár Vitray ezután disszidálni próbált, és elkapták, memoárja szerint simán elengedték. 

A Magyar Rádióhoz a hírszerző-főiskola egykori párttitkára vitte be, ott propaganda-anyagokat készített, másodállásban a rendőrklub (!) tagságát tanította angolra. Rövid ideig a tibeti vérengzést kínai szempontból megmagyarázó szövegeket fordított a Kínai Nagykövetségen, majd a hírszerzés fedőszervének, a Chemolimpexnek az angol levelezője volt. Ezután került a tévéhez, ahol rögtön ő készíthetett interjút az ENSZ-ben a magyar ügyet elgáncsoló Péter Jánossal. Már 1960-ban kimehetett az olimpiára, majd a BBC-hez küldték, hogy tanulmányozza a brit közszolgálati adót. 

Csak ülök és mesélek – Vitray Tamás pályafutásának nyomában 2. 

Előre szólok, hogy ez egy nagyon hosszú cikk, mert jobban nem akartam megkurtítani, és főleg nem kívántam ketté szedni.

Nem szerettem volna három cikket, ugyanis (ha hiszik, ha nem) nem lejáratni akarom Vitray Tamást, hanem megmutatni, hogyan építette fel a kommunista diktatúra a különböző szerepekre és terepekre szánt embereit. 

Időt kell az elolvasásra szánni.

Vitray Tamás állítása szerint 1956-ban, a forradalom és szabadságharc időszakában hagyta ott a Magyar Néphadsereg Politikai Főcsoportfőnökségét. Ez elég furcsán és valószerűtlenül történt. Bár szerinte hivatalosan 1956. szeptember 19-én leszerelt, mégis bejárt a Politikai Főcsoportfőnökségre, és egyenruhásan járt-kelt a forrongó országban. Így tett október huszonharmadikán is. „Kisneufeld azon őszi estén egyenruhásan indult az egyetemre – írta a memoárban. – Az ám a tüntetés, a békés tüntetés. […] Őt is érdekelte, izgatta a tüntetés, de egyenruhában nem mert közelíteni. […] Jobbnak vélte, ha előbb hazamegy, és átöltözik. […]”.

Története szerint így is tett, hazament, átöltözött, de később mégis otthon maradt, mert meghallgatta a Gerő-beszédet, de megijedt. Csak másnap reggel ment be a városba, fürödni egyet a Lukácsban, még munka előtt. Ekkor is egyenruhában volt.

Memoárjában arról írt, hogy ekkor találkozott két vasutassal, akik csúnyán ráordítottak. Ez különösen akkor válik durva epizóddá, ha összehasonlítjuk az előző cikkemben pódiumra hívott „kedves” ÁVH-s szakemberekkel, a „majdnem” barát Tarlós századossal és az egyenruhában daliásan festő Rákosi Endre alezredessel [ezek mind az általa megrajzolt figurák]. Ezek a vasutasok viszont faragatlanok voltak:

„Hát te hova a kurva anyádba igyekszel”

– kérdezte az egyik, a másik meg leverte a fejéről a politikai tiszti kalapot. Még ennél is messzebbre mentek.

„Na, hátra arc, te komcsi vitéz”

– mondták szegény hadnagynak, majd fenéken billentették. [Ez a rövid anekdota csak megerősítheti az olvasót abban, amit amúgy is sejtett: a forradalmi napokkal tovaszállt az ötvenes évek baráti, derűs légköre.]

Az eldugott egyenruha és a bokszoló felesége

Vitray ezután kapcsolt, hazaérve ledobta magáról az egyenruhát, átöltözött, és katonai holmiját az ágyneműtartóba rejtette. Nem ment többé az utcára, helyette a szomszéddal és annak Vitray szerint nagyon kívánatos feleségével kártyázott, akivel később – ezt is elmeséli – az ágyát is megosztotta. Később azért bement a HM-hez, kereste a főnökét [a Rákosi-unokaöccs Rákosi Endrét], aki tankkal addigra már Moszkvába indult. [És Baráth Magdolna tanulmánya szerint sok moszkovitához hasonlóan később sem jött vissza].

Vitray Tamásnak ekkor is szerencséje volt, bár az ott tartózkodó tiszt azt akarta, hogy csatlakozzon hozzájuk az „ellenforradalom” ellenében, nemet mondott, azzal az indokkal, hogy már korábban leszerelt. [Ez azért fontos részlet, mert így állítása szerint kimaradt a megtorlásból.]

Szintén hadnagy volt iskolatársát lelőtték az ellenforradalmárok

Nem volt mindenki ilyen szerencsés, egy 1957-es gyászhír Vitray egyik volt iskolatársáról szól: „Czink László hadnagyot aki az ellenforradalmárokkal vívott tűzharcban 1956. november 6-én a budapesti Dimitrov téren hősi halált halt […] katonai gyászpompával helyezik örök nyugalomra a Vértessomlói temetőben. A volt Idegen Nyelvek Főiskolájának hallgatói, Czink László egykori évfolyamtársai, elvtársai és barátai ezúton vesznek búcsút a halottól […].”

A párhuzam adott: Czink László ugyanott végzett mint ő, ugyanúgy a Néphadsereg hadnagya volt (talán ő is Tarlós századosnak fordított?), csak ő nem „szerelt le”. Most látjuk igazán, hogy Vitray Tamásra 1956-ban sokadjára is rámosolygott a szerencse, hogy simán elengedték a legkeményebb harcok idején.

Egy újabb iskolatárs hosszú nekrológot írt

Czink Lászlóról a Békés Megyei Népújságban egy másik volt iskolatárs, Podina Péter írt hosszú nekrológot.

Kiderült, hogy Vitrayhoz és Czinkhez hasonlóan ő is a katonasághoz került, de ő Békéscsabára, és közben betették a helyi lapokhoz.

Előbb a Viharsarok népéhez, majd a Népújsághoz helyezték. „S egyszercsak elröpült a három esztendő, mely után Te Pécsre, én pedig Békéscsabára kerültem. Utána, 1954 őszén találkoztunk ismét a békéscsabai laktanya udvarán, s még három hónapig láttuk néha-néha egymást. […] Mikor e sorokat írom egy régi fénykép fekszik előttem az asztalon. 1952 szeptemberében készült a Városligetben. Hunyorgó szemmel nézünk a bágyadt őszi napba: Te, Garab Gyuszi, Rorwild Frici és a többiek – írta a nekrológban. – Huszonöt esztendős lennél talán mindössze, ha élnél.

Nem élhettél tovább, mert minderre elszánt gyilkosok kioltották fiatal életedet, örökre elraboltak tőlünk, kik szívünk minden szeretetével szerettünk. Vajon mit vétettél ellenük? […] A szabadságra törtek, mely olyan drága volt Néked.”

A Hungaricana elektronikus adatbázisának hála kiderül, hogy Podinát 1956 elején helyezték az újsághoz. Ez abból a dokumentumból válik világossá, amelyben a megtorlás időszakában „Klaukó Mátyás megyei párttitkár és Frank Ferenc, a megyei MSZMP agit.-prop, osztályának vezetője a MUOSZ-hoz írt levelükben minősítik a megyebeli újságírókat”. Podináról ezt írták: „Podina Péter: ellenforradalmi tevékenységet nem fejtett ki. Februártól van a megyei lapnál.” Vitrayhoz hasonlóan őt sem lehetett “ellenforradalmi cselekményekkel” vádolni.

Miután Podina átment az átvilágításon, rövidesen az újság párttitkára, majd lapszerkesztője lett, külföldi utakra küldték, majd a nyolcvanas években megkapta a szokásos megyei kitüntetéseket. 

Feltehetően „Garab Gyuszira” is sikerült rátalálni: a Petőfi Népe 1982-ben arról tudósította olvasóit, hogy kitüntették az Artex Külkereskedelmi Vállalat főosztályvezetőjét, Garab Gyulát. 1987-ben ugyanő (forrás: Délmagyarország) már az Artex kereskedelmi igazgatójaként szerepelt. [Ennél az impexnél „Ligeti” fedőnéven még az egykori vezérigazgatót is beszervezte az állambiztonság.]

Disszidált, elkapták, de ekkor is barátságosak voltak vele

Most vissza Vitrayhoz. Bár a fiatalembert a kommunista diktatúra felemelte, hiszen hírszerző-főiskolára járhatott, majd rögtön hadnagy lett, és még – állítása szerint – azt is „megengedték”, hogy leszereljen, mégis disszidálni akart. Memoárja szerint november második felében próbált meg kijutni orosz szakos barátjával, „Dezsővel” együtt. [Egy újabb hírszerző-főiskolás a történetben].

Bár a szovjetek elkapták őket, egy a „Dezsőnek” kiosztott pofonon túl semmiféle retorzió nem történt, hanem átadták a fiatalembereket a magyar határőrségnek, akik – hasonlóan az ÁVH-s szereplőkhöz képest – emelkedett hangulatban lehettek.

Vitrayék egy szombathelyi cellába kerültek, ahol a barátságos határőr a következőről tájékoztatta őket:

„Mindenki kap egy vasútjegyet Budapestig. […] Nem kérdezünk semmit. Önök engedély nélkül behatoltak a határsávba, mi pedig visszatoloncoljuk Önöket. Ennek egyéb következménye nem lesz. Nyoma nem marad, ettől nem kell tartaniuk. És elmosolyodott.”

Szóval: a „disszidálni” próbáló egykori politikai tisztet, aki amúgy is cserben hagyta a Néphadsereget a legfontosabb pillanatban, szóval ezt az ex-hadnagyot nem lövik agyon a szovjetek a határon, nem, átadják a magyaroknak, akik mosolyogva hazaengedik őket. Bár később Vitray szerint egy kisteherautóval mégis továbbvitték a csapatot azért, hogy – szerinte – felírják az adataikat, a fiatalember a barátjával együtt leszálláskor megszökik. Az őrök a plató egyik oldalára figyeltek, és ők elszeleltek a túloldalon.

A teljes cikket a PestiSrácok oldalán olvashatják el, erre a linkre kattintva!