A tudás napja csakis a liberális
ánuszból ragyoghat föl.
A Magyar Narancs nevű orgánum előszeretettel foglalkozik személyemmel, például Krusovszky Dénes költőkollégám már egy könyvre való publicisztikát írt rólam és az általam vezetett Előretolt Helyőrség Íróakadémiáról.
Már régóta szánalmasan röhejes, hogy Krusovszkynak mindenről én jutok az eszébe (a minap Tamás Gáspár Miklós írásáról is), és értelmetlen is ez az erőlködés, mert a 13 millió magyarból nagyjából ugyanannyit nem érdekel.
Engem érdekelne, de sajnos nem tudom végigolvasni, olyannyira zavaros és unalmas eszmefuttatások, miközben a lényegük evidens: a kollégát az zavarja, hogy a kormány rám bízta annak a projektnek a vezetését, amit én találtam ki, azt, hogy a Kárpát-medence bármelyik fiatal irodalmi tehetségének meglegyen az esélye íróvá válni, nem csak azoknak, akiket a liberális irodalmi klikk – amelyhez Krusovszky is tartozik – kiszűr vagy kiemel magának.
Ez a pénz ugyanis természetesen sokkal jobb helyen lett volna náluk, mert ugyebár mi – a nemzeti oldal hívei – még egy rendes feminista ars poeticát sem tudunk fabrikálni, nemhogy egy transznemű hitvallást.
Apropó, nemzeti. György Pétert, a kiváló esztétát is megihlette Krusovszky legutóbbi írása, úgyhogy ő is rondított egy kis eszmét a Narancsba, nehogy elhanyagolva érezzem magam két nap után. Ebben az én nemzeti oldalhoz való tartozásomat nevezi – saját költészetem tükrében – nevetségesnek:
„Orbán János Dénes szövege – mint mindannyiunké – pontosan megfelel élettörténete alakulásának. Ő ugyanis épp most került, pontosabban hozta magát abba a helyzetbe, hogy feladta hajdani és közelmúltbeli költészetét, azaz nem játssza tovább az irodalmi élet enfant terrible-jének szerepét, amelyet amúgy kiválóan alakított. Ellenben egy minimum etnonacionalista, azaz a magaskultúra teljes intézményrendszerét pusztán szavazatszerzési szempontból lényegtelennek tartó kormány ideológusává változott át, s a legrosszabbkor, hirtelen konzervatív hagyományőrzővé vált, ami – figyelembe véve saját költészetét – elég komikus, sőt nyomasztó.” (György Péter: A félreértett aggodalom és a nyomasztó feledékenység: közös nevezőre tolható-e TGM és OJD? In: Magyarnarancs.hu, 2018. november 19.)
Júliusban Szabó Tibor Benjámin, kiváló könyvkiadási szakemberünk is ráröpült a témára:
„OJD alkotói karaktere is kihívást fog kapni nagyon hamar. Egy politikai párt változtathat nézetrendszerén, ha hosszú idő alatt is, de átpozicionálhatja magát teljesen máshová, mint ahonnan indult, maga a Fidesz ezt megtette.
Egy művész ezt nem tudja menedzselni, ilyen nincs. Márpedig OJD a Transzközép mozgalom vezetője és főideológusa is volt, amely mozgalom gesztusaiban is (egy interjúban OJD arról értekezik, hogy a csapatán belül kinek a legvastagabb a f…sza), esztétikai törekvéseiben is (kiröhögték és mindenestül elutasították a transzilvanista hagyományt) vállalhatatlan a fideszes–KDNP-s bornírt ízléshorizont felől megközelítve, és csak azért nincs ebből konfliktusa, mert még nem érte el, amire törekszik: mostani harcostársai nem olvassák az életművét.” (Szabó Tibor Benjámin: A legyek világában csak légyszerű dolgok vannak, Facebook, 2018. július 25.)
Nem tudom, honnan veszi György Péter, hogy én feladtam a fenegyereki költői-írói attitűdöt, tudtommal ugyanis folyamatosan alkotok és nyilatkozom, ennek lenyomatai vannak a világhálón, a folyóiratokban és a könyvesboltokban, és sűrűn járom a Kárpát-medencét, ahol is meglehetősen rendhagyó közönségtalálkozókat tartok, továbbra sem riadva vissza a polgárpukkasztástól.
De nem is ez a lényeges. Hanem az a vád, hogy hirtelen változtam át hagyományőrzővé. Vagy Szabó Tibor Benjámin durva torzításai, mikor egy irodalomtörténeti anekdotát, amit egy interjúban elmeséltem, obszcén hivalkodássá ferdít, vagy mikor azt állítja, hogy a Transzközép mozgalom, melynek vezetője és főideológusa voltam, kiröhögte és mindenestül elutasította a transzilvanista hagyományt.
Szabó tájékozatlanságát már az is bizonyítja, hogy nem én, hanem Sántha Attila volt a mozgalom vezetője és főideológusa, én az Előretolt Helyőrség vezetője voltam, ami másfél évvel a Transzközép mozgalom kiáltványának közzététele után alakult. Nem a teljes transzilvanizmussal mentünk szembe, hanem a patetikus, provinciális úgynevezett messianisztikus transzilvanizmussal, amiből minden jóérzésű és esztétikai érzékkel rendelkező embernek elege volt.
A felesleges szenvelgés, az önsajnálás, a törpefenyő vonulatával. Nem pedig Áprily Lajos, Dsida Jenő, Tamási Áron művészetével, melyet bálványoztunk.
Szabó Tibor Benjámin vagy György Péter ezek szerint nem tudják, hogy a mi ifjú társaságunk, a Transzközép-, majd az Előretolt Helyőrség-nemzedék(ek) az erdélyi magyar irodalom konzervatív óriásaival meghitt atya-fiúi szövetségbe lépve tisztítottuk meg az erdélyi kánont a sallangtól. Sorolom a neveket: Kányádi Sándor, Szőcs Géza, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád, Király László, Ferenczes István, Mózes Attila, Bogdán László, akik közül legtöbben a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, és kivétel nélkül mindannyian a nemzeti oldalhoz tartoznak.
Ők a mi mestereink és fogadott apáink, akiket mélységesen tiszteltünk és tisztelünk halálunkig. Ferenczes István a mi helyőrséges fiataljainkat hívta meg szerkesztőnek a mára már ikonikussá vált Székelyföld folyóirathoz. Sántha Attila a székely tájnyelv feldolgozójaként, a Székely szótár és a monumentális Bühnagy székely szótár szerzőjeként vívott ki magának országos tiszteletet.
Az Előretolt Helyőrség népművelő, irodalom-népszerűsítő mozgalom is volt, nemcsak avantgárd kópéság. A helyőrségesek tisztelték az erdélyi hagyományt és számtalan műben dolgozták föl azt, Sántha Attila hatására újszékely irodalom is született – tízen is vagyunk, akik székely tájnyelven is alkotunk a magyar irodalmi nyelv mellett, erdélyi témákat dolgozva föl.
Való igaz, hogy sokan szabadszájúak voltunk és vagyunk, velem az élen. Való igaz, hogy számos pajzán, obszcén szavakkal tarkított vers és prózai mű büszke szerzője vagyok, a művészi szabadság és szólásszabadság militáns híve.
De megkérném György Pétert, magyarázza el nekem, hogy ez hol nem fér össze a nemzeti-konzervatív szemlélettel? Netán liberális monopólium lenne? Ugyanbiza mitől? Tudom, hogy liberális fülnek ez lehangoló, de az én műveim heteroszexuálisak, gyakran beszélek bennük arról, hogy szeretném fölnyársalni a múzsámat.
Miben mond ez ellent a nemzeti-konzervatív világszemléletnek? Meglátásom szerint inkább a neoliberális genderszemlélettel megy szembe, amely szerint ez már nem divat.
A pajzán-obszcén lírának évezredes hagyományai vannak, és igen népszerű műfaj. Valóban, az öncélú obszcenitás egy konzervatív ember szemében elítélendő, csakhogy ez nálam nem áll fenn. Ellenben sokkal inkább fennáll a kortárs liberális művészetben, tessék ezt inkább Alföldi Róbert körül keresni.
A nyelvvel való játszadozás, a szójáték, a formabűvészet mióta mond ellent a konzervatív felfogásnak? És a humor? Nehogy már az is libsi monopólium legyen, mert megeszem a zoknimat. Épp most irtja ki a neoliberális idiotizmus a humort a művészetből, mert lassan bármit is ír le az ember, megsérti valamelyik hiperérzékeny lényt vagy kisebbséget.
A mai libsi szemlélet szerint az én műveim nem polkorrektek. Megígérem, továbbra sem lesznek azok, ugyanis akkor is le fogom írni a véleményemet, és akkor is fogom használni édes anyanyelvünk minden egyes szavát, ha felakasztanak érte.
Továbbá azt sem hiszem, hogy György Péter vagy bárki Istent vagy a hazámat becsmérlő szöveget tudna előbányászni az életművemből. És nincs annál röhejesebb, mint azt állítani Erdély legkomolyabb kultúrközpontjának a létrehozójáról és működtetőjéről, hogy nem nemzeti érzelmű.
Igen, a Bulgakov irodalmi kávézóra gondolok, ahol magyar írók és egyéb művészek százai találkozhattak a kolozsvári közönséggel, és amiért engem nagyon szeretett Gheorghe Funar polgármester úr és a román titkosszolgálat. Meg a mindenféle ellenőrző szervek. És mely intézményt György Péter is jól ismeri.
És azt is megkérdezném, hogy a rám jellemző sűrű polgárpukkasztás is netán baloldali monopólium lenne? Tudtommal a polgárpukkasztáshoz polgár is szükséges, míg a bolsevizmusban (már többször leírtam, hogy ez a gyűjtőszavam minden ideológiai förtelemre a szocializmustól a balliberalizmusig) csak elvtársak vannak. Polgár csak a konzervativizmusban van. A liberális úgysem pukkad semmitől. Csak a normalitástól.
A liberális azt hiszi, hogy a nemzeti-konzervatív ember csak Wass Albertet és zsoltárokat olvas. Hogy ha valaki fideszes vagy KDNP-s, az óvakodik a pajzán lírától és a humoros művektől, a modern, urbánus irodalomtól, az avantgárdtól. Mert ugyebár tudatlan taplók, ahány millióan vannak, mind egy szálig. A tudás napja csakis a liberális ánuszból ragyoghat föl.
György Péter A baloldal végtelen gőgje című írásomba is beleköt (Magyar Idők, 2018. július 21.): „Megemlíti [t.i. én], hogy miként is alakult Kertész Imre sorsa a Nobel-díj és a Szent István-rend átvétele után. Mindössze arról nem tesz említést, hogy ő maga annak idején, 2000-ben a Herder-díjas Kertész Imre javaslatára nyerte el a bécsi tanulmányait lehetővé tévő ösztöndíját.”
Nem tudom, miért kellett volna beleszőnöm a traktátusba, hogy Kertész ösztöndíjasa voltam, amikor ennek az információnak semmi köze nem volt a mondandómhoz, egyáltalán nem volt olyan a kontextus. György Péter ismét a tájékozatlanságáról tesz tanúságot. Sosem tagadtam meg senkit, aki a mesterem volt vagy jót tett velem.
A kultúrkampf kellős közepén mondtam el, hogy Parti Nagy Lajost mekkora költőnek tartom, és hálás vagyok, hogy tanulhattam tőle. Nem féltem ezt elmondani. Mint ahogy sosem féltem elmondani, hogy Szőcs Gézának mennyi mindent köszönhetek és mennyire szeretem, és kitartottam mellette akkor is, amikor gyakorlatilag politikai üldözött volt, 2002 és 2010 között. Mert, mint minden következetes konzervatív ember, lojális vagyok, és hiszek a szólás- és véleményszabadságban.
Ez a nemes eszme napjainkban nem a konzervativizmus, hanem a liberális véleményterror és a polkorrektség idiotizmusa miatt van végveszélyben.
Kertész Imréről pedig legutóbb a Bárkában írtam érzelmes és megható esszét, néhány hónappal ezelőtt, ott van a világhálón, el lehet olvasni. El is olvasták sokan.
György Péter nem olvasta, pedig jobban tenné, ha a szánalmasan agonizáló Magyar Narancs helyett, amely már arra a szintre süllyedt, hogy örvendezik a Trump-formájú budikefék forgalmazásának az Egyesült Államokban, inkább irodalmi portálokat böngészne, meg egyáltalán tájékozódna.
Mert egy ilyen – általam is respektált – nagy elmének, mint ő, ciki ilyen gagyi cikkecskéket rittyentenie.
Orbán János Dénes - www.magyaridok.hu
A Magyar Narancs nevű orgánum előszeretettel foglalkozik személyemmel, például Krusovszky Dénes költőkollégám már egy könyvre való publicisztikát írt rólam és az általam vezetett Előretolt Helyőrség Íróakadémiáról.
Már régóta szánalmasan röhejes, hogy Krusovszkynak mindenről én jutok az eszébe (a minap Tamás Gáspár Miklós írásáról is), és értelmetlen is ez az erőlködés, mert a 13 millió magyarból nagyjából ugyanannyit nem érdekel.
Engem érdekelne, de sajnos nem tudom végigolvasni, olyannyira zavaros és unalmas eszmefuttatások, miközben a lényegük evidens: a kollégát az zavarja, hogy a kormány rám bízta annak a projektnek a vezetését, amit én találtam ki, azt, hogy a Kárpát-medence bármelyik fiatal irodalmi tehetségének meglegyen az esélye íróvá válni, nem csak azoknak, akiket a liberális irodalmi klikk – amelyhez Krusovszky is tartozik – kiszűr vagy kiemel magának.
Ez a pénz ugyanis természetesen sokkal jobb helyen lett volna náluk, mert ugyebár mi – a nemzeti oldal hívei – még egy rendes feminista ars poeticát sem tudunk fabrikálni, nemhogy egy transznemű hitvallást.
Apropó, nemzeti. György Pétert, a kiváló esztétát is megihlette Krusovszky legutóbbi írása, úgyhogy ő is rondított egy kis eszmét a Narancsba, nehogy elhanyagolva érezzem magam két nap után. Ebben az én nemzeti oldalhoz való tartozásomat nevezi – saját költészetem tükrében – nevetségesnek:
„Orbán János Dénes szövege – mint mindannyiunké – pontosan megfelel élettörténete alakulásának. Ő ugyanis épp most került, pontosabban hozta magát abba a helyzetbe, hogy feladta hajdani és közelmúltbeli költészetét, azaz nem játssza tovább az irodalmi élet enfant terrible-jének szerepét, amelyet amúgy kiválóan alakított. Ellenben egy minimum etnonacionalista, azaz a magaskultúra teljes intézményrendszerét pusztán szavazatszerzési szempontból lényegtelennek tartó kormány ideológusává változott át, s a legrosszabbkor, hirtelen konzervatív hagyományőrzővé vált, ami – figyelembe véve saját költészetét – elég komikus, sőt nyomasztó.” (György Péter: A félreértett aggodalom és a nyomasztó feledékenység: közös nevezőre tolható-e TGM és OJD? In: Magyarnarancs.hu, 2018. november 19.)
Júliusban Szabó Tibor Benjámin, kiváló könyvkiadási szakemberünk is ráröpült a témára:
„OJD alkotói karaktere is kihívást fog kapni nagyon hamar. Egy politikai párt változtathat nézetrendszerén, ha hosszú idő alatt is, de átpozicionálhatja magát teljesen máshová, mint ahonnan indult, maga a Fidesz ezt megtette.
Egy művész ezt nem tudja menedzselni, ilyen nincs. Márpedig OJD a Transzközép mozgalom vezetője és főideológusa is volt, amely mozgalom gesztusaiban is (egy interjúban OJD arról értekezik, hogy a csapatán belül kinek a legvastagabb a f…sza), esztétikai törekvéseiben is (kiröhögték és mindenestül elutasították a transzilvanista hagyományt) vállalhatatlan a fideszes–KDNP-s bornírt ízléshorizont felől megközelítve, és csak azért nincs ebből konfliktusa, mert még nem érte el, amire törekszik: mostani harcostársai nem olvassák az életművét.” (Szabó Tibor Benjámin: A legyek világában csak légyszerű dolgok vannak, Facebook, 2018. július 25.)
Nem tudom, honnan veszi György Péter, hogy én feladtam a fenegyereki költői-írói attitűdöt, tudtommal ugyanis folyamatosan alkotok és nyilatkozom, ennek lenyomatai vannak a világhálón, a folyóiratokban és a könyvesboltokban, és sűrűn járom a Kárpát-medencét, ahol is meglehetősen rendhagyó közönségtalálkozókat tartok, továbbra sem riadva vissza a polgárpukkasztástól.
De nem is ez a lényeges. Hanem az a vád, hogy hirtelen változtam át hagyományőrzővé. Vagy Szabó Tibor Benjámin durva torzításai, mikor egy irodalomtörténeti anekdotát, amit egy interjúban elmeséltem, obszcén hivalkodássá ferdít, vagy mikor azt állítja, hogy a Transzközép mozgalom, melynek vezetője és főideológusa voltam, kiröhögte és mindenestül elutasította a transzilvanista hagyományt.
Szabó tájékozatlanságát már az is bizonyítja, hogy nem én, hanem Sántha Attila volt a mozgalom vezetője és főideológusa, én az Előretolt Helyőrség vezetője voltam, ami másfél évvel a Transzközép mozgalom kiáltványának közzététele után alakult. Nem a teljes transzilvanizmussal mentünk szembe, hanem a patetikus, provinciális úgynevezett messianisztikus transzilvanizmussal, amiből minden jóérzésű és esztétikai érzékkel rendelkező embernek elege volt.
A felesleges szenvelgés, az önsajnálás, a törpefenyő vonulatával. Nem pedig Áprily Lajos, Dsida Jenő, Tamási Áron művészetével, melyet bálványoztunk.
Szabó Tibor Benjámin vagy György Péter ezek szerint nem tudják, hogy a mi ifjú társaságunk, a Transzközép-, majd az Előretolt Helyőrség-nemzedék(ek) az erdélyi magyar irodalom konzervatív óriásaival meghitt atya-fiúi szövetségbe lépve tisztítottuk meg az erdélyi kánont a sallangtól. Sorolom a neveket: Kányádi Sándor, Szőcs Géza, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád, Király László, Ferenczes István, Mózes Attila, Bogdán László, akik közül legtöbben a Magyar Művészeti Akadémia tagjai, és kivétel nélkül mindannyian a nemzeti oldalhoz tartoznak.
Ők a mi mestereink és fogadott apáink, akiket mélységesen tiszteltünk és tisztelünk halálunkig. Ferenczes István a mi helyőrséges fiataljainkat hívta meg szerkesztőnek a mára már ikonikussá vált Székelyföld folyóirathoz. Sántha Attila a székely tájnyelv feldolgozójaként, a Székely szótár és a monumentális Bühnagy székely szótár szerzőjeként vívott ki magának országos tiszteletet.
Az Előretolt Helyőrség népművelő, irodalom-népszerűsítő mozgalom is volt, nemcsak avantgárd kópéság. A helyőrségesek tisztelték az erdélyi hagyományt és számtalan műben dolgozták föl azt, Sántha Attila hatására újszékely irodalom is született – tízen is vagyunk, akik székely tájnyelven is alkotunk a magyar irodalmi nyelv mellett, erdélyi témákat dolgozva föl.
Való igaz, hogy sokan szabadszájúak voltunk és vagyunk, velem az élen. Való igaz, hogy számos pajzán, obszcén szavakkal tarkított vers és prózai mű büszke szerzője vagyok, a művészi szabadság és szólásszabadság militáns híve.
De megkérném György Pétert, magyarázza el nekem, hogy ez hol nem fér össze a nemzeti-konzervatív szemlélettel? Netán liberális monopólium lenne? Ugyanbiza mitől? Tudom, hogy liberális fülnek ez lehangoló, de az én műveim heteroszexuálisak, gyakran beszélek bennük arról, hogy szeretném fölnyársalni a múzsámat.
Miben mond ez ellent a nemzeti-konzervatív világszemléletnek? Meglátásom szerint inkább a neoliberális genderszemlélettel megy szembe, amely szerint ez már nem divat.
A pajzán-obszcén lírának évezredes hagyományai vannak, és igen népszerű műfaj. Valóban, az öncélú obszcenitás egy konzervatív ember szemében elítélendő, csakhogy ez nálam nem áll fenn. Ellenben sokkal inkább fennáll a kortárs liberális művészetben, tessék ezt inkább Alföldi Róbert körül keresni.
A nyelvvel való játszadozás, a szójáték, a formabűvészet mióta mond ellent a konzervatív felfogásnak? És a humor? Nehogy már az is libsi monopólium legyen, mert megeszem a zoknimat. Épp most irtja ki a neoliberális idiotizmus a humort a művészetből, mert lassan bármit is ír le az ember, megsérti valamelyik hiperérzékeny lényt vagy kisebbséget.
A mai libsi szemlélet szerint az én műveim nem polkorrektek. Megígérem, továbbra sem lesznek azok, ugyanis akkor is le fogom írni a véleményemet, és akkor is fogom használni édes anyanyelvünk minden egyes szavát, ha felakasztanak érte.
Továbbá azt sem hiszem, hogy György Péter vagy bárki Istent vagy a hazámat becsmérlő szöveget tudna előbányászni az életművemből. És nincs annál röhejesebb, mint azt állítani Erdély legkomolyabb kultúrközpontjának a létrehozójáról és működtetőjéről, hogy nem nemzeti érzelmű.
Igen, a Bulgakov irodalmi kávézóra gondolok, ahol magyar írók és egyéb művészek százai találkozhattak a kolozsvári közönséggel, és amiért engem nagyon szeretett Gheorghe Funar polgármester úr és a román titkosszolgálat. Meg a mindenféle ellenőrző szervek. És mely intézményt György Péter is jól ismeri.
És azt is megkérdezném, hogy a rám jellemző sűrű polgárpukkasztás is netán baloldali monopólium lenne? Tudtommal a polgárpukkasztáshoz polgár is szükséges, míg a bolsevizmusban (már többször leírtam, hogy ez a gyűjtőszavam minden ideológiai förtelemre a szocializmustól a balliberalizmusig) csak elvtársak vannak. Polgár csak a konzervativizmusban van. A liberális úgysem pukkad semmitől. Csak a normalitástól.
A liberális azt hiszi, hogy a nemzeti-konzervatív ember csak Wass Albertet és zsoltárokat olvas. Hogy ha valaki fideszes vagy KDNP-s, az óvakodik a pajzán lírától és a humoros művektől, a modern, urbánus irodalomtól, az avantgárdtól. Mert ugyebár tudatlan taplók, ahány millióan vannak, mind egy szálig. A tudás napja csakis a liberális ánuszból ragyoghat föl.
György Péter A baloldal végtelen gőgje című írásomba is beleköt (Magyar Idők, 2018. július 21.): „Megemlíti [t.i. én], hogy miként is alakult Kertész Imre sorsa a Nobel-díj és a Szent István-rend átvétele után. Mindössze arról nem tesz említést, hogy ő maga annak idején, 2000-ben a Herder-díjas Kertész Imre javaslatára nyerte el a bécsi tanulmányait lehetővé tévő ösztöndíját.”
Nem tudom, miért kellett volna beleszőnöm a traktátusba, hogy Kertész ösztöndíjasa voltam, amikor ennek az információnak semmi köze nem volt a mondandómhoz, egyáltalán nem volt olyan a kontextus. György Péter ismét a tájékozatlanságáról tesz tanúságot. Sosem tagadtam meg senkit, aki a mesterem volt vagy jót tett velem.
A kultúrkampf kellős közepén mondtam el, hogy Parti Nagy Lajost mekkora költőnek tartom, és hálás vagyok, hogy tanulhattam tőle. Nem féltem ezt elmondani. Mint ahogy sosem féltem elmondani, hogy Szőcs Gézának mennyi mindent köszönhetek és mennyire szeretem, és kitartottam mellette akkor is, amikor gyakorlatilag politikai üldözött volt, 2002 és 2010 között. Mert, mint minden következetes konzervatív ember, lojális vagyok, és hiszek a szólás- és véleményszabadságban.
Ez a nemes eszme napjainkban nem a konzervativizmus, hanem a liberális véleményterror és a polkorrektség idiotizmusa miatt van végveszélyben.
Kertész Imréről pedig legutóbb a Bárkában írtam érzelmes és megható esszét, néhány hónappal ezelőtt, ott van a világhálón, el lehet olvasni. El is olvasták sokan.
György Péter nem olvasta, pedig jobban tenné, ha a szánalmasan agonizáló Magyar Narancs helyett, amely már arra a szintre süllyedt, hogy örvendezik a Trump-formájú budikefék forgalmazásának az Egyesült Államokban, inkább irodalmi portálokat böngészne, meg egyáltalán tájékozódna.
Mert egy ilyen – általam is respektált – nagy elmének, mint ő, ciki ilyen gagyi cikkecskéket rittyentenie.
Orbán János Dénes - www.magyaridok.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése