Kondor Katalin: Vádak és védekezések

Én nem legyintek. Nem legyintek, mert rendkívül zavar a védekezés hiánya. No meg a módja. Az talán mindenki előtt világos, hogy a nyugati álliberálisok leginkább a migránsbizniszt elutasító magyar álláspont és az illegális bevándorlás elleni törvények, cselekedetek miatt oly harciasok.

Cseppet sem mellesleg ezek a törvények és intézkedések a hazai népesség döntő többségének tetszésével találkoznak, ám ez egyáltalán nem érdekli a demokráciát fennen hirdető, de annak szabályait soha be nem tartó uniós politikusokat, köztük hazaárulóinkat. Néhány napja ezt újra bebizonyíthatták, hiszen ki tudja már hányadjára, ismét összegyűltek Brüsszel bölcsei, valamennyien migránspártiak. A szeánszon kizárólag a magyar helyzet volt a téma, mégpedig a jogállamiság helyzete. Ami – mármint jogállam – nálunk nincs. Szerintük.

Nos, számos alkalommal, cikkekben, néhányszor e lap hasábjain is, és amíg lehetett, mikrofon előtt is kifejtettem abbéli véleményemet, hogy a jogállamisággal vannak bajok Magyarországon. Más magyar kollégák szintén sok-sok cikket írtak már a honi jogi helyzet visszásságairól. Köztem, valamint magyar kollégáim és a brüsszeli vádaskodók között azonban lényeges különbség, hogy mi konkrét példákkal bizonyítottuk, mit gondolunk jogi állapotunkról. A sorozatos, ellenünk szervezett brüsszeli „vitának” nevezett gyűlöletzsúr bizonyítékokkal nem törődik. Csak kijelent. És sajnos ugyanezt teszik – tisztelet a kevés kivételnek – az unió fővárosában dolgozó, országunkat védeni akaró vagy próbáló brüsszeli képviselők is. Elfelejtenek bizonyítékokkal szolgálni. Vagy ha szolgálnak is, azokból a sajtóban nemigen látunk sokat. Márpedig ezeket ismertetni a magyar újságolvasók, tévénézők, rádióhallgatók kedvéért is kötelező volna.

Olvasom – több magyar sajtóorgánumban –, hogy legutóbb maga Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke sorolta hosszan, mi a baj velünk. A Stop Soros az első helyen szerepelt. E témának örökös emlegetése teljesen felesleges. És a vitát ez ügyben nem is szabadna már vállalni. Képtelenség ugyanis, hogy egy szuverén ország döntését, miszerint nem óhajt illegális bevándorlókat befogadni, bárki sorozatosan megkérdőjelezze. Nem akarunk migránsokat, és kész. Kíváncsi lennék, hogy ha az unió kibővítése idején közölték volna velünk és a közép-európai országokkal, hogy ez feltétel, valóban bővült volna-e az Európai Unió. Jó lenne Európa urait ezzel a kérdéssel szembesíteni, magyarán azzal, miért is titkolták előttünk, hogy hamarosan jöhet majd a migránsáradat? Szóval ez a téma lezárva.

Timmermans úr következő siráma a túlóratörvény volt. Mármint annak az elfogadása. Hogy miért nem értesültünk arról a magyar sajtóból, hogyan próbálta cáfolni ennek igaztalan voltát a brüsszeli képviselőink kormánypárti társasága, azt nem tudom. Az ő mindennapi munkájukról a sajtóból – beleértve az internetes felületeket – alig-alig tájékozódhatunk. Nem tartozna ránk, hogy milyen érvekkel hozakodtak elő az immár a brüsszeli elit által is rabszolgatörvénynek nevezett rendelkezésről a magyar uniós képviselők? Elsősorban a kormánypártiak? De, ránk tartozna! És kíváncsiak is vagyunk rá. Még mielőtt félreértenének, megjegyzem, ebben a témában és a közigazgatási bíróságok felállításának szükségességéről is, az itthoni újságok bőségesen teret adtak a szakértők magyarázatainak. De én nem erről beszélek. Hanem arról, hogy többet szeretnénk tudni az ádáz viták helyszínén, azaz Brüsszelben folyó csörtékről. Arról, miként próbálják megvédeni intézkedéseinket az ott dolgozó képviselők. Magyarán azt várnám, hogy arccal, hanggal kicsit többször nyilvánuljanak meg az ottaniak, hogy ismerjük meg harcmodorukat, érveiket, hiszen azon kívül, hogy folyton támadnak bennünket, s erről rendszeresen értesülünk, a támadások kivédésének módozata is érdekelne bennünket. Idehaza a túlóratörvény elfogadása után bőséggel hallhattunk arról, hogy más uniós országokban még több túlóra ledolgozásáról dönthet az alkalmazott, mint amit a törvény idehaza lehetővé tesz. Jó lett volna megtudni, hogy amikor uniós képviselőink ezen adatokkal szembesítették a brüsszeli képviselőket, hogyan reagáltak? Mit mondtak?

Aztán olvashattunk arról is, hogy maga Judith Sargentini ugyancsak felszólalt ezen az újabb „baráti” összejövetelen, mondván: „jelentése szeptemberi elfogadása óta csak rosszabb lett a helyzet Magyarországon”. Vajon honnan tudja? S csak Morvai Krisztina próbálta lehűteni kedélyeit. Miért nem kényszerítették érvekre őt más képviselőink? Miért? Ne legyen már olyan jó napja, hogy igazi érvek nélkül vagdalkozhat! Érveket kérnénk, mert felsorolást hallottunk tőle: a CEU-ról s a hajléktalanokról például. Miért nem kérdezte meg tőle senki, hogy náluk, Hollandiában, vajon mindenki alhat-e az utcán? Mert akkor odamegyünk, megágyazunk, és kíváncsian várjuk, az ottani hatóság mit szól ehhez. Elfogadja-e, hogy Sargentiniéktől azt tanultuk, bárhol, bárkinek a kapujában, aluljárókban, pinceablakokban tanyát verhetünk? Vajon arrafelé mennyi hajléktalanszálló van? Egyáltalán, miért nem tisztázzuk végre, mi a belügy, és mi nem az az egyre elviselhetetlenebb unióban?

Az említetteken kívül mások is megszólaltak a „baráti” összejövetelen. És egyetlen érvet, amellyel vádjaikat bizonyíthatták volna, nem hallhattunk tőlük. Egy portugál illető például azt állította, hogy a legtöbb tévét, rádiót, újságot államosította a magyar kormány. Én úgy tudom, a hazugságot és a rágalmazást bünteti a törvény. Tisztelt brüsszeli képviselőink, nem kellene a rágalmak ellen – a hathatós érvek mellett – immár bírósági úton is elégtételt venni? Vagy legalábbis felvilágosítani bennünket, szegény itthon élő, dolgozó magyarokat arról, miért tűrik, hogy odaát legyenek a Jupiterek, mi meg az ökör szerepét játsszuk? (Akik elfelejtetté volna: „Amit szabad az Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek.”)

Száz szónak is egy a vége! Van gondunk a magyar jogrendszerrel, a magyar hajléktalanokkal, mint ahogy a világ számos országban, így a „művelt Nyugaton” is. Ám ha érvelni nincs erőnk vagy tehetségünk, legalább viselkedjünk végre úgy, mint Cyrano de Bergerac, Edmond Rostand darabjának főhőse, aki a színdarabban azt mondja: „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el.” Vagy kezdjünk el mi is gúnyolódni velük? Nem lenne elegáns, bár megérdemelnék.
Kondor Katalin - www.magyarhirlap.hu