Sokkol és elgondolkodtat minden idők egyik legsikeresebb filmsorozata
A Trónok harca befejező évadának csúfos kudarcával egy időben mutatták be az HBO saját gyártású minisorozatát, a Csernobilt. A széria mindössze öt epizódból áll, mégis már most az év televíziós meglepetése. A siker puritán korhűségének, dokumentarista megközelítésének és súlyos történelmi igazságtartalmának köszönhető.
A szovjet Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben 1986. április 26-án történt meg a legnagyobb ember által okozott atomkatasztrófa. A személyzet egy teszt lefuttatása során kikapcsolta a reaktor vészhűtési rendszerét, ami a 4-es reaktorblokkból robbanást váltott ki. Azonban a korabeli szovjet kommunista propagandagépezet tette a dolgát: 36 órán át nem ürítették ki a várost, és tájékoztatást sem adtak ki az életveszélyről. Az ott élők a sugárzást bemérő svédektől értesültek a helyzet komolyságáról. Az ötrészes minisorozatban e tragédia részleteibe és következményeibe nyerhetünk bepillantást: láthatunk önfeláldozást, sok-sok szenvedést, a tudomány és a korabeli eszmék összecsapását.
Craig Mazin forgatókönyvíró, akinek korábban olyan „fajsúlyos” filmeket köszönhetünk, mint a Másnaposok 2–3. vagy a Horrorra akadva 3–4., gyakorlatilag minden fellelhető forrást megnézett a katasztrófáról: tudományos folyóiratokat, kormányzati riportokat és szovjet tudósok feljegyzéseit, dokumentumfilmeket és történészek tanulmányait, illetve felhasználta a Nobel-díjas belorusz író-oknyomozó újságíró, Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című dokumentumregényét is. Két és fél évig kutatta a témát, mielőtt 2016-ban elkezdte az írást. A David Bowie utolsó, Lazarus című, víziószerű klipjét is dirigáló Johan Renck rendező az HBO korábbi hagyományaihoz hűen fantasztikus atmoszférát teremtett: félelmetesen ismerős a szocialista miliő: minden a helyén van a modern íróasztaloktól a vodkásüvegen át az utolsó fali csempéig. Az alkotók törekedtek a hitelességre: a második részben lévő helikopterlezuhanást például archív felvételek alapján, kockáról kockára úgy csinálták meg, ahogyan a valóságban történt. A zseniális Valerij Legaszov professzor
(Jared Harris) és a józan politikus Borisz Scserbina (Stellan Skarsgård) párosa nagyszerűen működik, a színészek kitesznek magukért. A valóságban a professzort egész kutatócsapat támogatta az igazság kiderítésében, őket egyetlen fiktív karakterbe, Ulana Homjuk (Emily Watson) figurájába gyúrták össze.
Az apokaliptikus látkép Tarkovszkijt idézi, a zene és a hangvágás pedig olyan zsigerien nyomasztó, hogy talán egy sötét szobában magzatpózban lehetne önmagában végighallgatni. A legszörnyűbb horror mindig az, ami megtörtént: a Csernobil nem mutatja meg a lakók által hátrahagyott kiskutyák lemészárlását vagy a terhes asszony szervezetében az összes radioaktív mérget összegyűjtő újszülött halálát. A rendező pontosan tudja, hogy egy távoli puskadörrenés és a csecsemőjüket ringató nőktől függönnyel elválasztva, egyedül ülő nő képe sokkal tragikusabb, mint a plasztikus rettenet. Szívszorító a látvány, amikor az atomrobbanás utáni fényáradatban gyönyörködnek a hídról a bámészkodó emberek, majd lassan, hópehelyként hullik az arcukra a fehér hamu.
Csernobil harminc kilométeres sugarú vonzáskörzetébe még jó 24 ezer évig nem lehet visszaköltözni. A reaktor fölé nemrégiben már a második szarkofágot húzták fel, azonban ezt is csak száz évre tervezték. Mihail Gorbacsov szovjet elnök a katasztrófa évében még hitt a régi rendszer működésében, és az Ukrán Kommunista Párt élén álló Vlagyimir Scserbickij is el akarta titkolni a történteket, pánikkeltésnek summázva a tájékoztatást. Ebben a világban mindenki úgy gondolkodott, hogy a legbölcsebb dolog csöndben maradni és megúszni a döntéshozatalt.
Az amerikaiak már a negyvenes években rájöttek, hogy az RBMK, azaz a csatornatípusú atomreaktorok nem biztonságosak. A Szovjetunióban ezzel nemhogy nem voltak tisztában, de már az erőmű építése során adódtak tervezési hibák és hiányosságok. A kezelőszemélyzet soraiban ráadásul többen is voltak, akik nem értettek ehhez a típusú reaktorhoz. A hiba lehetősége viszont már eleve ki volt zárva a Szovjetunióban. A csernobili atomreaktort csak 2000-ben állították le végleg.
A táj furcsa, földöntúli hangulatot áraszt.
A sugárzás elpusztította a gombákat és a baktériumokat, ezért a szerves anyagok nagy része nem bomlik le. A környéken lakók hátrahagyott és életben maradt kutyáinak leszármazottai most is ott bóklásznak a szellemvárosokban. A mai napig lehetetlen megsaccolni a katasztrófa hatásait, hogy mekkora összefüggés van a daganatos betegségek, nemzőképtelenség, szürkehályog vagy a kitelepítettek körében fellelhető depresszió, alkoholizmus és a sugárszennyezettség között. Az 1986. április 26-án bekövetkező tragédia miatt körülbelül 200 ezer abortusz történt a sugárfertőzéstől való rettegés következtében, és akkor még nem beszéltünk a pánikbetegségről. A poszttraumatikus stressz szindrómát a Szovjetunió egyszerűen nem ismerte el létező betegségnek, nem foglalkoztak a kitelepítést és kárelhárítást végző, nagyrészt önkéntes fiatalok, illetve a kitelepítettek pszichés problémáival. Pripjatyot, Csernobilt és még körülbelül 180 kisebb falu lakóit söpörték ki otthonaikból, akiknek összesen másfél órájuk volt arra, hogy összepakolják az életüket. Azt hitték, hogy hamarosan visszatérhetnek, ehelyett mindenüket elvesztették. Az ő lelki problémáikat egyszerűen gyávaságként értékelték.
A Csernobil sikere azt is jelenti, hogy Hollywood és a mainstream filmgyártás végre rácsodálkozott Közép-Európa és az eurázsiai kontinens százmillióinak történelmére. Adolf Hitler a mai napig a filmgyártás első számú gazfickója, a kommunista diktatúrákról azonban a második világháborúval ellentétben nem születtek tömegével filmek és sorozatok tőlünk nyugatabbra, noha jóval többen élnek azok közül, akik még emlékeznek, és elmesélhetnék történetüket. A hidegháború ördögi fiktív gonosztevőket adott James Bondnak, Indiana Jonesnak és John McClane-nek, karikaturisztikus ábrázolásukkal Amerika viccet csinált a szovjet hatalomból, de nem próbálta megérteni vagy leleplezni azt. Olyanok ők, mint Borisz, a Penge Guy Ritchie Blöff című kultfilmjében: vicces akcentussal beszél, vodkát vedel, és borzasztó nehéz kinyírni. Csernobil pedig eddig maximum horrorfilmek díszleteként volt híres a B kategóriás filmek rajongóinak…
Amikor a szuperceleb Angelina Jolie színésznő első rendezéseként a vörös khmerek népirtásáról forgatott Kambodzsában autentikus szereplőkkel, a kommunizmusnak a korábban a fél világ számára ismeretlen sötét foltjára hívta fel a figyelmet.
A délkelet-ázsiai országba azóta sokkal több turista látogat. Amikor az HBO nekivágott a Csernobil sorozatnak, hasonló hatást ért el: influencerek özönlenek az elhagyott szellemvárosokba pózolni az üres játszótereken. Noha az emberek fele irtózik az egykori sugárfertőzött területtől, és semmi pénzért nem látogatna Csernobilba, a vakmerőbb maradék érdeklődése olyannyira felerősödött, hogy a Reuters szerint negyven százalékkal nőttek a foglalások a filmsorozat kezdete óta. A területre 2011 óta engednek be turistákat, amióta az ukrán hatóságok újra biztonságosnak minősítették. A legfőbb veszélyforrás szerintük egyébként nem is a sugárzás, hanem a romos épületek állapota.
Mindeközben egy orosz tévé új Csernobil-sorozattal állna elő, hogy a „saját szemszögéből” közelítse meg a történetet. Az orosz kormányközeli médiának nem tetszik az amerikai verzió, egy orosz lap szerint az HBO sorozatát pedig a „Roszatom konkurensei pénzelik”, hogy ezzel is rossz hírét keltsék az orosz atomenergiának. A kormányközeli média szerint az is hazugság, hogy a szovjet hatóságok féltek volna elismerni 33 éve, hogy hibáztak. Az oroszok tervezett sorozatából állítólag az derülne ki, hogy „a CIA küldött egy ügynököt a csernobili zónába, hogy szabotázsakciókat hajtson végre”. Olyan az egész, mintha újraéledne a hidegháború, csak ma már nem atomfegyverekkel, hanem a „soft power” (puha hatalom) eszközeivel megy a csatározás, és annak is a leghatásosabb képviselőjén keresztül: a mozgóképen.
Csernobil története szociálpszichológiai esettanulmányként is felfogható: a 4-es reaktor nem tud felrobbanni, a Szovjetunióban nem történhet globális kimenetelű atomkatasztrófa, aki pedig mást mond, az áruló. A totalitárius rendszerek tévedhetetlenek, a sorozatban Gorbacsov ki is mondja: az erőt az erő látszata adja. A Titanic nem tud elsüllyedni, a klímaváltozás álhír. A hatalom érdeke ilyenkor szembemegy a társadalom, az egyén, sőt: a túlélés érdekeivel. Az édeskevés, ha mi megértjük, hogy cselekedni kell, ha a hatalomnak nem áll érdekében a változtatás.
Terján Nóra - www.magyarnemzet.hu
A Trónok harca befejező évadának csúfos kudarcával egy időben mutatták be az HBO saját gyártású minisorozatát, a Csernobilt. A széria mindössze öt epizódból áll, mégis már most az év televíziós meglepetése. A siker puritán korhűségének, dokumentarista megközelítésének és súlyos történelmi igazságtartalmának köszönhető.
A szovjet Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben 1986. április 26-án történt meg a legnagyobb ember által okozott atomkatasztrófa. A személyzet egy teszt lefuttatása során kikapcsolta a reaktor vészhűtési rendszerét, ami a 4-es reaktorblokkból robbanást váltott ki. Azonban a korabeli szovjet kommunista propagandagépezet tette a dolgát: 36 órán át nem ürítették ki a várost, és tájékoztatást sem adtak ki az életveszélyről. Az ott élők a sugárzást bemérő svédektől értesültek a helyzet komolyságáról. Az ötrészes minisorozatban e tragédia részleteibe és következményeibe nyerhetünk bepillantást: láthatunk önfeláldozást, sok-sok szenvedést, a tudomány és a korabeli eszmék összecsapását.
Craig Mazin forgatókönyvíró, akinek korábban olyan „fajsúlyos” filmeket köszönhetünk, mint a Másnaposok 2–3. vagy a Horrorra akadva 3–4., gyakorlatilag minden fellelhető forrást megnézett a katasztrófáról: tudományos folyóiratokat, kormányzati riportokat és szovjet tudósok feljegyzéseit, dokumentumfilmeket és történészek tanulmányait, illetve felhasználta a Nobel-díjas belorusz író-oknyomozó újságíró, Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című dokumentumregényét is. Két és fél évig kutatta a témát, mielőtt 2016-ban elkezdte az írást. A David Bowie utolsó, Lazarus című, víziószerű klipjét is dirigáló Johan Renck rendező az HBO korábbi hagyományaihoz hűen fantasztikus atmoszférát teremtett: félelmetesen ismerős a szocialista miliő: minden a helyén van a modern íróasztaloktól a vodkásüvegen át az utolsó fali csempéig. Az alkotók törekedtek a hitelességre: a második részben lévő helikopterlezuhanást például archív felvételek alapján, kockáról kockára úgy csinálták meg, ahogyan a valóságban történt. A zseniális Valerij Legaszov professzor
(Jared Harris) és a józan politikus Borisz Scserbina (Stellan Skarsgård) párosa nagyszerűen működik, a színészek kitesznek magukért. A valóságban a professzort egész kutatócsapat támogatta az igazság kiderítésében, őket egyetlen fiktív karakterbe, Ulana Homjuk (Emily Watson) figurájába gyúrták össze.
Az apokaliptikus látkép Tarkovszkijt idézi, a zene és a hangvágás pedig olyan zsigerien nyomasztó, hogy talán egy sötét szobában magzatpózban lehetne önmagában végighallgatni. A legszörnyűbb horror mindig az, ami megtörtént: a Csernobil nem mutatja meg a lakók által hátrahagyott kiskutyák lemészárlását vagy a terhes asszony szervezetében az összes radioaktív mérget összegyűjtő újszülött halálát. A rendező pontosan tudja, hogy egy távoli puskadörrenés és a csecsemőjüket ringató nőktől függönnyel elválasztva, egyedül ülő nő képe sokkal tragikusabb, mint a plasztikus rettenet. Szívszorító a látvány, amikor az atomrobbanás utáni fényáradatban gyönyörködnek a hídról a bámészkodó emberek, majd lassan, hópehelyként hullik az arcukra a fehér hamu.
Csernobil harminc kilométeres sugarú vonzáskörzetébe még jó 24 ezer évig nem lehet visszaköltözni. A reaktor fölé nemrégiben már a második szarkofágot húzták fel, azonban ezt is csak száz évre tervezték. Mihail Gorbacsov szovjet elnök a katasztrófa évében még hitt a régi rendszer működésében, és az Ukrán Kommunista Párt élén álló Vlagyimir Scserbickij is el akarta titkolni a történteket, pánikkeltésnek summázva a tájékoztatást. Ebben a világban mindenki úgy gondolkodott, hogy a legbölcsebb dolog csöndben maradni és megúszni a döntéshozatalt.
Az amerikaiak már a negyvenes években rájöttek, hogy az RBMK, azaz a csatornatípusú atomreaktorok nem biztonságosak. A Szovjetunióban ezzel nemhogy nem voltak tisztában, de már az erőmű építése során adódtak tervezési hibák és hiányosságok. A kezelőszemélyzet soraiban ráadásul többen is voltak, akik nem értettek ehhez a típusú reaktorhoz. A hiba lehetősége viszont már eleve ki volt zárva a Szovjetunióban. A csernobili atomreaktort csak 2000-ben állították le végleg.
A táj furcsa, földöntúli hangulatot áraszt.
A sugárzás elpusztította a gombákat és a baktériumokat, ezért a szerves anyagok nagy része nem bomlik le. A környéken lakók hátrahagyott és életben maradt kutyáinak leszármazottai most is ott bóklásznak a szellemvárosokban. A mai napig lehetetlen megsaccolni a katasztrófa hatásait, hogy mekkora összefüggés van a daganatos betegségek, nemzőképtelenség, szürkehályog vagy a kitelepítettek körében fellelhető depresszió, alkoholizmus és a sugárszennyezettség között. Az 1986. április 26-án bekövetkező tragédia miatt körülbelül 200 ezer abortusz történt a sugárfertőzéstől való rettegés következtében, és akkor még nem beszéltünk a pánikbetegségről. A poszttraumatikus stressz szindrómát a Szovjetunió egyszerűen nem ismerte el létező betegségnek, nem foglalkoztak a kitelepítést és kárelhárítást végző, nagyrészt önkéntes fiatalok, illetve a kitelepítettek pszichés problémáival. Pripjatyot, Csernobilt és még körülbelül 180 kisebb falu lakóit söpörték ki otthonaikból, akiknek összesen másfél órájuk volt arra, hogy összepakolják az életüket. Azt hitték, hogy hamarosan visszatérhetnek, ehelyett mindenüket elvesztették. Az ő lelki problémáikat egyszerűen gyávaságként értékelték.
A Csernobil sikere azt is jelenti, hogy Hollywood és a mainstream filmgyártás végre rácsodálkozott Közép-Európa és az eurázsiai kontinens százmillióinak történelmére. Adolf Hitler a mai napig a filmgyártás első számú gazfickója, a kommunista diktatúrákról azonban a második világháborúval ellentétben nem születtek tömegével filmek és sorozatok tőlünk nyugatabbra, noha jóval többen élnek azok közül, akik még emlékeznek, és elmesélhetnék történetüket. A hidegháború ördögi fiktív gonosztevőket adott James Bondnak, Indiana Jonesnak és John McClane-nek, karikaturisztikus ábrázolásukkal Amerika viccet csinált a szovjet hatalomból, de nem próbálta megérteni vagy leleplezni azt. Olyanok ők, mint Borisz, a Penge Guy Ritchie Blöff című kultfilmjében: vicces akcentussal beszél, vodkát vedel, és borzasztó nehéz kinyírni. Csernobil pedig eddig maximum horrorfilmek díszleteként volt híres a B kategóriás filmek rajongóinak…
Amikor a szuperceleb Angelina Jolie színésznő első rendezéseként a vörös khmerek népirtásáról forgatott Kambodzsában autentikus szereplőkkel, a kommunizmusnak a korábban a fél világ számára ismeretlen sötét foltjára hívta fel a figyelmet.
A délkelet-ázsiai országba azóta sokkal több turista látogat. Amikor az HBO nekivágott a Csernobil sorozatnak, hasonló hatást ért el: influencerek özönlenek az elhagyott szellemvárosokba pózolni az üres játszótereken. Noha az emberek fele irtózik az egykori sugárfertőzött területtől, és semmi pénzért nem látogatna Csernobilba, a vakmerőbb maradék érdeklődése olyannyira felerősödött, hogy a Reuters szerint negyven százalékkal nőttek a foglalások a filmsorozat kezdete óta. A területre 2011 óta engednek be turistákat, amióta az ukrán hatóságok újra biztonságosnak minősítették. A legfőbb veszélyforrás szerintük egyébként nem is a sugárzás, hanem a romos épületek állapota.
Mindeközben egy orosz tévé új Csernobil-sorozattal állna elő, hogy a „saját szemszögéből” közelítse meg a történetet. Az orosz kormányközeli médiának nem tetszik az amerikai verzió, egy orosz lap szerint az HBO sorozatát pedig a „Roszatom konkurensei pénzelik”, hogy ezzel is rossz hírét keltsék az orosz atomenergiának. A kormányközeli média szerint az is hazugság, hogy a szovjet hatóságok féltek volna elismerni 33 éve, hogy hibáztak. Az oroszok tervezett sorozatából állítólag az derülne ki, hogy „a CIA küldött egy ügynököt a csernobili zónába, hogy szabotázsakciókat hajtson végre”. Olyan az egész, mintha újraéledne a hidegháború, csak ma már nem atomfegyverekkel, hanem a „soft power” (puha hatalom) eszközeivel megy a csatározás, és annak is a leghatásosabb képviselőjén keresztül: a mozgóképen.
Csernobil története szociálpszichológiai esettanulmányként is felfogható: a 4-es reaktor nem tud felrobbanni, a Szovjetunióban nem történhet globális kimenetelű atomkatasztrófa, aki pedig mást mond, az áruló. A totalitárius rendszerek tévedhetetlenek, a sorozatban Gorbacsov ki is mondja: az erőt az erő látszata adja. A Titanic nem tud elsüllyedni, a klímaváltozás álhír. A hatalom érdeke ilyenkor szembemegy a társadalom, az egyén, sőt: a túlélés érdekeivel. Az édeskevés, ha mi megértjük, hogy cselekedni kell, ha a hatalomnak nem áll érdekében a változtatás.
Terján Nóra - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése