Ezt hívják pofára esésnek!
Remélem, sokan emlékeznek arra a jelenetre a Flintstone-családból, amikor Frédi az ajtón kívülre akarja tessékelni a tigrist, de végül a háziállat az ablakon visszaugrik és a gazdi kerül a kertbe. Minden okunk megvan az örömre, mert Manfred Weber bebizonyította, hogy a mesék néha valóra válnak.
Röviden: Manfred Weber nem lesz bizottsági elnök. Ezt mi ugyan sejtjük már egy ideje, csak ő eddig még nem akarta tudomásul venni. A zöldek, anarchisták és libsik, akikre annyira számított, csütörtökön ajtót mutattak neki és közölték: akkor sem támogatják a megválasztását, ha az uniós országok vezetőiből álló Európai Tanács esetleg mégis őt jelöli. Nehéz napok jönnek niederhatzkofeni dél-bajor villában.
Persze, Weber tényleg nem való a posztra. Sőt a legelegánsabb az lenne, ha az EPP frakcióvezetői posztjáról is lemondana, hiszen minden lehetséges verembe beleesett, amibe egy vezető tisztségre aspiráló gyakorló politikus csak beleeshet. De a dolog úgy áll, hogy mindegyiket saját maga ásta.
Először is lopott és lebukott: saját honlapja nemlétező fordítására könyvelt el euróezreket, és az önmagától való irodabérlés jövedelmező üzletágára is rátalált, utána viszont mindent nagyon bénán csinált. Nagyjából ez történik, ha egy nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő beteget a hatalom közelébe engednek, aki nem ismeri fel a saját korlátait ellenben bármikor képes vérszemet kapni.
Másodszor, teljesen rosszul mérte fel, hogy kiben bízhat. Hiába nyomkodta a renitens néppártiak fejét a vécébe ősszel a Sargentini-jelentés szavazása előtt a komcsik és a libsik kedvéért, legkedvesebb barátai most simán faképnél hagyták. Ezt hívják ugye reálpolitikának.
Harmadszor: bangónézott. Vagyis tulajdonképpen Manfred Weber előbb volt Bangóné, mint a név valódi tulajdonosa, csak ő patkányozás helyett azt találta mondani, hogy a magyarok szavazataival nem is akar bizottsági elnök lenni. Sajnos, azt még egy kisgyerek is tudja, hogy nem szerencsés felrúgni azokat, akikkel egy csapatban akarok játszani.
És ez át is vezet minket Weber legsúlyosabb hibájához: a bomlasztáshoz és az identitásáruláshoz. A spitzenkandidat ugyanis egyáltalán nem törekedett arra, hogy a Néppárt egységét és klasszikus irányvonalát megőrizze, holott egy politikai vezető egyik eredendő feladata ez volna. Engedte, hogy olyanok fújják a Passzátszelet, akik előbb valók Verhofstadt nyakkendőjére pöttnyek, mint Európa legnagyobb pártcsaládjába. A Benelux államok és Svédország csak névleg kereszténydemokratái, az országukat a gazdasági csőd szélére navigáló görög liberális-konzervatív torzók, a saját országukban még a parlamentbe is bejutni képtelen bolgár “demokraták”, és még sorolhatnánk. Közben az egyetlen olyan pártot vegzálta, amelyik minden öt évben konstansan 12-14 mandátumot hozott a közösbe, amelyik szakadékot ásott a polgári értékrend és a liberális káosz közé, és amelyiknek a vezetője volt az utolsó, akit halála előtt Helmut Kohl még magához hivatott a hivatalban lévő politikusok közül.
Az, hogy Manfred Weber nem igazán ért a politikához, nem csoda: az európai parlament elfekvőjében az ilyesfajta hivatástól könnyen elszokik az ember. A baj csak az, hogy az európai közösség előtt ebben a ciklusban olyan feladatok állnak, amikhez egy bizottsági elnöknek nem lesz elég féljózanon bólogatni és a közös európai megoldást a pohár alján keresve semmitteni öt évig.
Sok jobboldali szavazó kéri számon a Fideszt most azért, mert nem lép ki az ilyen Manfred Weberek miatt egyre inkább eltorzuló Néppártból. Csakhogy most az a feladat, hogy a kontinenst valahogy megállítsuk a szakadék felé sodródástól, ebben a munkában pedig nem engedhetjük el a jobb kezét annak, akit a láncban a baloldalán álló öngyilkosjelöltek lefelé húznak, mert az magával rántana mindent. Az európai közvéleményt a Néppártból még mindig hatékonyabban lehet tematizálni, mint azon kívül, hiszen ennek a pártcsaládnak a tagjai voltak azok, akik a térséget az előző évszázad végére erőssé tették. A listán ott van, sőt nagyon előkelő helyen van a harminc éve ikonikus beszédet mondó magyar miniszterelnök, egyáltalán nincsen viszont rajta Manfred Weber. Éppen ezért, ha választani kell, ő az, akit a házat a szakadék fölött tartó láncolatból ki kell állítani. Aztán szépen sorban, a háttérben megbújó, hozzá hasonlóakat.
https://latte.pestisracok.hu/
Remélem, sokan emlékeznek arra a jelenetre a Flintstone-családból, amikor Frédi az ajtón kívülre akarja tessékelni a tigrist, de végül a háziállat az ablakon visszaugrik és a gazdi kerül a kertbe. Minden okunk megvan az örömre, mert Manfred Weber bebizonyította, hogy a mesék néha valóra válnak.
Röviden: Manfred Weber nem lesz bizottsági elnök. Ezt mi ugyan sejtjük már egy ideje, csak ő eddig még nem akarta tudomásul venni. A zöldek, anarchisták és libsik, akikre annyira számított, csütörtökön ajtót mutattak neki és közölték: akkor sem támogatják a megválasztását, ha az uniós országok vezetőiből álló Európai Tanács esetleg mégis őt jelöli. Nehéz napok jönnek niederhatzkofeni dél-bajor villában.
Persze, Weber tényleg nem való a posztra. Sőt a legelegánsabb az lenne, ha az EPP frakcióvezetői posztjáról is lemondana, hiszen minden lehetséges verembe beleesett, amibe egy vezető tisztségre aspiráló gyakorló politikus csak beleeshet. De a dolog úgy áll, hogy mindegyiket saját maga ásta.
Először is lopott és lebukott: saját honlapja nemlétező fordítására könyvelt el euróezreket, és az önmagától való irodabérlés jövedelmező üzletágára is rátalált, utána viszont mindent nagyon bénán csinált. Nagyjából ez történik, ha egy nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő beteget a hatalom közelébe engednek, aki nem ismeri fel a saját korlátait ellenben bármikor képes vérszemet kapni.
Másodszor, teljesen rosszul mérte fel, hogy kiben bízhat. Hiába nyomkodta a renitens néppártiak fejét a vécébe ősszel a Sargentini-jelentés szavazása előtt a komcsik és a libsik kedvéért, legkedvesebb barátai most simán faképnél hagyták. Ezt hívják ugye reálpolitikának.
Harmadszor: bangónézott. Vagyis tulajdonképpen Manfred Weber előbb volt Bangóné, mint a név valódi tulajdonosa, csak ő patkányozás helyett azt találta mondani, hogy a magyarok szavazataival nem is akar bizottsági elnök lenni. Sajnos, azt még egy kisgyerek is tudja, hogy nem szerencsés felrúgni azokat, akikkel egy csapatban akarok játszani.
És ez át is vezet minket Weber legsúlyosabb hibájához: a bomlasztáshoz és az identitásáruláshoz. A spitzenkandidat ugyanis egyáltalán nem törekedett arra, hogy a Néppárt egységét és klasszikus irányvonalát megőrizze, holott egy politikai vezető egyik eredendő feladata ez volna. Engedte, hogy olyanok fújják a Passzátszelet, akik előbb valók Verhofstadt nyakkendőjére pöttnyek, mint Európa legnagyobb pártcsaládjába. A Benelux államok és Svédország csak névleg kereszténydemokratái, az országukat a gazdasági csőd szélére navigáló görög liberális-konzervatív torzók, a saját országukban még a parlamentbe is bejutni képtelen bolgár “demokraták”, és még sorolhatnánk. Közben az egyetlen olyan pártot vegzálta, amelyik minden öt évben konstansan 12-14 mandátumot hozott a közösbe, amelyik szakadékot ásott a polgári értékrend és a liberális káosz közé, és amelyiknek a vezetője volt az utolsó, akit halála előtt Helmut Kohl még magához hivatott a hivatalban lévő politikusok közül.
Az, hogy Manfred Weber nem igazán ért a politikához, nem csoda: az európai parlament elfekvőjében az ilyesfajta hivatástól könnyen elszokik az ember. A baj csak az, hogy az európai közösség előtt ebben a ciklusban olyan feladatok állnak, amikhez egy bizottsági elnöknek nem lesz elég féljózanon bólogatni és a közös európai megoldást a pohár alján keresve semmitteni öt évig.
Sok jobboldali szavazó kéri számon a Fideszt most azért, mert nem lép ki az ilyen Manfred Weberek miatt egyre inkább eltorzuló Néppártból. Csakhogy most az a feladat, hogy a kontinenst valahogy megállítsuk a szakadék felé sodródástól, ebben a munkában pedig nem engedhetjük el a jobb kezét annak, akit a láncban a baloldalán álló öngyilkosjelöltek lefelé húznak, mert az magával rántana mindent. Az európai közvéleményt a Néppártból még mindig hatékonyabban lehet tematizálni, mint azon kívül, hiszen ennek a pártcsaládnak a tagjai voltak azok, akik a térséget az előző évszázad végére erőssé tették. A listán ott van, sőt nagyon előkelő helyen van a harminc éve ikonikus beszédet mondó magyar miniszterelnök, egyáltalán nincsen viszont rajta Manfred Weber. Éppen ezért, ha választani kell, ő az, akit a házat a szakadék fölött tartó láncolatból ki kell állítani. Aztán szépen sorban, a háttérben megbújó, hozzá hasonlóakat.
https://latte.pestisracok.hu/
Megjegyzések
Megjegyzés küldése