Minden eszmei harc mélyén a szavak feletti uralomért folyó küzdelem rejlik
Amit a társadalomtudósok majd száz éve mondanak már, lassan a napi politika szintjére is eljut: minden eszmei harc mélyén a szavak feletti uralomért folyó küzdelem rejlik. Aki eldöntheti, hogy egy társadalmi jelenség milyen szavakkal írható le, az urává is válik ennek a jelenségnek.
Csak egyetlen példa: a baloldal a legújabb kori népvándorlás résztvevőit következetesen „menekülteknek” nevezi. A cél nyilvánvaló: egy menekülttel szemben erkölcsi kötelezettségek vannak, különösen olyan közösségben, amelynek sok tagja maga is megtapasztalta a menekültlétet. Ha a népvándorlókra a „menekült” kifejezés válna elfogadottá, ezzel el is dőlne a velük szembeni magatartásról folytatott vita.
A jobboldal
ezzel szemben az értéksemleges „migráns” gyűjtőkifejezést veti be,
hiszen ennek nincs morális vonzata, nyitva marad a tér a további vitára.
Mára, nem kis részben a baloldal nyelvi háborújának következtében, a
„migráns” kifejezés negatív színezetet kapott, ami paradox módon a
jobboldal pozícióit erősíti.
Ebben a konkrét nyelvi ütközetben tehát, legalábbis Magyarországon, a jobboldal áll nyerésre. Vannak olyan szavak, amelyeket sikerült magabiztosan uralnia, ilyen például a nemzet vagy a család. A baloldal ismételt kísérleteket tesz e két szó pozitív csengésének koptatására, de ezek a kísérletek meglehetősen erőtlenek, ráadásul majdnem lehetetlenné teszik, hogy a baloldal később legalább részben önmagához kapcsolja őket. Legújabban a „keresztény” kifejezést kezdték a jobboldal ellen fordítani, a kudarcot vallott „igazi konzervatív” mintájára az „igazi keresztény” fogalmat próbálják bevezetni, és ezáltal a szót elragadni a jobboldaltól – eddig csekély eredménnyel. A baloldal nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy a különféle jobboldali pártokat „szélsőjobboldali” jelzővel illesse, ezzel negatív összefüggésbe helyezze, ám ez a törekvés nagyon átlátszó, ezért éppúgy nem hatékony, mint a jobboldal időnkénti halvány kísérletei a „szélsőbal” kifejezés használatára.
Vannak azonban olyan nyelvi hódítások is, amelyeket a jobboldal egyelőre nem is érzékel, így nem tudja, hogy szembe kellene szállnia vele. Az utóbbi ötven évben a baloldal legnagyobb, történelmi léptékű nyelvi hódítása a „liberalizmus” szó birtokbavétele volt az egész nyugati világban. Szinte a teljes európai politikai színtér, a szélsőbaltól a szélsőjobbig ellenvetés nélkül tudomásul vette, hogy a liberalizmus, annak minden pozitív tartalmával és másodlagos jelentésével, nyelvi holdudvarával együtt a baloldalé. Ez ügyben a jobboldalban együttműködő partnerre talált, amely belement a csapdába, a liberalizmus kifejezést elrúgta magától, sokszor egyenesen szitokszóként használja, amivel még jobban a baloldalhoz köti.
Holott ennek semmi alapja sincs. A liberalizmus önmagában sem nem baloldali, sem nem jobboldali. Egyes vonatkozásaiban az egyikhez kapcsolható, más vonatkozásaiban a másikhoz; vagy éppen ellentétben áll egyikkel vagy másikkal. Ezért van az, hogy baloldali liberalizmus éppúgy létezik, mint jobboldali. Az utóbbira talán a legjobb példa Bethlen István, 1921 és 1931 között Magyarország miniszterelnöke, aki ráadásul arisztokratikus, konzervatív liberalizmust képviselt rendkívül sikeresen, a dualizmus kori magyar szabadelvű politikusok méltó utódaként.
Hogy a liberalizmus különbözik a baloldaliságtól, azt akár a francia forradalom elhíresült hármas jelszava alapján is tetten érhetjük. Szabadság – igen, ez liberális eszme. De már az egyenlőséget a liberalizmus legföljebb a törvény előtti egyenlőség formájában fogadja el, egyébként egy valódi liberálisnak eszébe sem jutna, hogy az arra nem méltók számára a méltókéval egyenlőséget követeljen. Az egyenlőség követelése, azaz az egyenlősítés merőben baloldali eszme, amelynek kártételeit a bolsevizmusból jól ismerjük. A testvériség pedig már végképp nem liberális gondolat, sokkal inkább kereszténydemokrata, a baloldal onnan emelte be a saját eszmerendszerébe. A liberális azt igényli, hogy békén hagyd, cserébe ő is békén hagy téged. Ebből következik a legfontosabb tanulság: a liberalizmustól fundamentálisan idegen a társadalommérnökösködés, az eszmei alapú beavatkozás a társadalmi folyamatok menetébe. A liberalizmus nem akarja átformálni a világot, csupán mindenki számára elérhetővé igyekszik tenni a szabadságot a maga útjának megválasztására.
Az a társadalmi magatartás viszont, amelynek leírására a baloldal a liberális kifejezést megszerezte, egészen más megnevezést igényel. A leghelyesebb, ha első megjelenése után jakobinizmusnak nevezzük.
Miről van szó? A szüleik után jómódú, de legalábbis középosztálybeli fiatalemberek, akiket nem szorít a megélhetés kényszere, akik elég műveltek hozzá, hogy sok mindent már tudjanak a világról, de nem elég műveltek és tapasztaltak, hogy tudják, mi mindent nem tudnak még, nos, ezek a fiatal emberek nekilátnak, hogy erőnek erejével átalakítsák a világot olyanná, amilyennek szerintük lennie kellene.
Nagyon fontos megértenünk, hogy a jakobinizmus nem egy konkrét eszme vagy cél szolgálata, hanem magatartás, a világhoz való viszony, amely új és új eszmékben talál megnyilvánulást. Ugyanolyan fontos azt is látnunk, hogy nem a tőke gonosz hatalmának kiszolgálásáról van szó. A tőke természetesen keresi a céljai elérését elősegítő társadalmi szereplőket, és a jakobinusokban gyakran meg is találja őket, ilyenkor közvetlen vagy közvetett módon segítségükre van. A lényeg mégsem ez, hanem az erőszakos világmegváltoztató szándék, amely mögött a jakobinusoknak az a már-már vallásos hite áll, hogy az ő dolguk helyrehozni azt, ami elromlott.
Az elsők, a francia jakobinusok is jobb világot akartak teremteni, de mivel a valóság nem engedelmeskedett az ideáiknak, terrorral próbálták mégis engedelmességre szorítani.
Jakobinusok voltak mind a kommunisták, és szerencsésnek mondhatja magát az a nép, amelynek nem kellett elszenvednie álmaik megvalósítását.
De Carola Rackete, a német hajóskapitány is jakobinus, aki azért szállított migránsokat Olaszország partjaihoz, hogy megtörje az olasz kormány ellenállását és szabad utat nyisson a szerinte szükséges népvándorlás előtt. Biztosak lehetünk benne, hogy nem pénzért csinálta, amit tett, hanem meggyőződésből, és ma is sokakkal együtt hiszi, hogy a világ jobbá tételéért cselekedett. Jakobinusok azok az egyetemisták, akik elüldözték a professzorukat, mert az nem volt hajlandó semleges nemet használni a fiúkra és a lányokra. Jakobinusok, akik a sínekre fekszenek, hogy ne lehessen fűtőanyagot szállítani az atomerőművekbe. Jakobinusok, akik senki által meg nem választva követelik, hogy az történjék, amit ők akarnak.
A jakobinusok legerősebb fegyvere a szó, a meggyőzés ereje, amellyel rövid távon akár egész népeket meg tudnak bolondítani. Ezzel a fegyverrel kell hát velük szembeszállnunk, a szavak feletti uralmat kell visszaszereznünk tőlük, hogy nagy kárt ne tehessenek. Így például a mai jakobinusoktól, migránsfuvarozóktól, családlebontóktól, harmadik, negyedik, hatvanhatodik nemet bevezetni akaróktól, konzervatív nézeteket vallókat meghurcolóktól, nem létező jogokat követelőktől, a nemzetet meghaladni akaróktól és templomrombolóktól szerezzük vissza a liberalizmus szót, és nevezzük őket annak, amik: jakobinusoknak, Robespierre, Trockij és Che Guevara örököseinek. A liberalizmust, annak legalább két évszázados örökségét ne féljünk visszaszerezni a baloldaltól, amely minden jogalap nélkül ragadta magához. Hiszen mi is valljuk a törvény előtti egyenlőséget, az általános és titkos választójogot, a képviseleti demokráciát, a nemek egyenjogúságát, mindenki jogát a szabadságra és a boldogságra törekvésre, valljuk a gondolat és a szólás szabadságát. Pontosabb úgy mondani, hogy mi valljuk igazán.
Az emberi társadalom az univerzum legbonyolultabb rendszere. A tapasztalat megtanított arra, hogy aki ebbe a rendszerbe erőszakkal, a puszta rációra hagyatkozva beavatkozik, mindig nagyobb bajt okoz, mint amit orvosolni próbált.
A jakobinusok ezt a leckét nem hajlandók megtanulni, újra és újra rárontanak a világra, hogy átformálják azt. Nekünk, konzervatívoknak az a dolgunk, hogy amennyire lehet, megvédjük tőlük. Ezt a küzdelmet a nyelv eszközeivel, szavakkal kell vívni. Ideje felvértezni velük magunkat.
Bencsik Gábor
A szerző újságíró
www.magyarnemzet.hu
Amit a társadalomtudósok majd száz éve mondanak már, lassan a napi politika szintjére is eljut: minden eszmei harc mélyén a szavak feletti uralomért folyó küzdelem rejlik. Aki eldöntheti, hogy egy társadalmi jelenség milyen szavakkal írható le, az urává is válik ennek a jelenségnek.
Csak egyetlen példa: a baloldal a legújabb kori népvándorlás résztvevőit következetesen „menekülteknek” nevezi. A cél nyilvánvaló: egy menekülttel szemben erkölcsi kötelezettségek vannak, különösen olyan közösségben, amelynek sok tagja maga is megtapasztalta a menekültlétet. Ha a népvándorlókra a „menekült” kifejezés válna elfogadottá, ezzel el is dőlne a velük szembeni magatartásról folytatott vita.
Ebben a konkrét nyelvi ütközetben tehát, legalábbis Magyarországon, a jobboldal áll nyerésre. Vannak olyan szavak, amelyeket sikerült magabiztosan uralnia, ilyen például a nemzet vagy a család. A baloldal ismételt kísérleteket tesz e két szó pozitív csengésének koptatására, de ezek a kísérletek meglehetősen erőtlenek, ráadásul majdnem lehetetlenné teszik, hogy a baloldal később legalább részben önmagához kapcsolja őket. Legújabban a „keresztény” kifejezést kezdték a jobboldal ellen fordítani, a kudarcot vallott „igazi konzervatív” mintájára az „igazi keresztény” fogalmat próbálják bevezetni, és ezáltal a szót elragadni a jobboldaltól – eddig csekély eredménnyel. A baloldal nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy a különféle jobboldali pártokat „szélsőjobboldali” jelzővel illesse, ezzel negatív összefüggésbe helyezze, ám ez a törekvés nagyon átlátszó, ezért éppúgy nem hatékony, mint a jobboldal időnkénti halvány kísérletei a „szélsőbal” kifejezés használatára.
Vannak azonban olyan nyelvi hódítások is, amelyeket a jobboldal egyelőre nem is érzékel, így nem tudja, hogy szembe kellene szállnia vele. Az utóbbi ötven évben a baloldal legnagyobb, történelmi léptékű nyelvi hódítása a „liberalizmus” szó birtokbavétele volt az egész nyugati világban. Szinte a teljes európai politikai színtér, a szélsőbaltól a szélsőjobbig ellenvetés nélkül tudomásul vette, hogy a liberalizmus, annak minden pozitív tartalmával és másodlagos jelentésével, nyelvi holdudvarával együtt a baloldalé. Ez ügyben a jobboldalban együttműködő partnerre talált, amely belement a csapdába, a liberalizmus kifejezést elrúgta magától, sokszor egyenesen szitokszóként használja, amivel még jobban a baloldalhoz köti.
Holott ennek semmi alapja sincs. A liberalizmus önmagában sem nem baloldali, sem nem jobboldali. Egyes vonatkozásaiban az egyikhez kapcsolható, más vonatkozásaiban a másikhoz; vagy éppen ellentétben áll egyikkel vagy másikkal. Ezért van az, hogy baloldali liberalizmus éppúgy létezik, mint jobboldali. Az utóbbira talán a legjobb példa Bethlen István, 1921 és 1931 között Magyarország miniszterelnöke, aki ráadásul arisztokratikus, konzervatív liberalizmust képviselt rendkívül sikeresen, a dualizmus kori magyar szabadelvű politikusok méltó utódaként.
Hogy a liberalizmus különbözik a baloldaliságtól, azt akár a francia forradalom elhíresült hármas jelszava alapján is tetten érhetjük. Szabadság – igen, ez liberális eszme. De már az egyenlőséget a liberalizmus legföljebb a törvény előtti egyenlőség formájában fogadja el, egyébként egy valódi liberálisnak eszébe sem jutna, hogy az arra nem méltók számára a méltókéval egyenlőséget követeljen. Az egyenlőség követelése, azaz az egyenlősítés merőben baloldali eszme, amelynek kártételeit a bolsevizmusból jól ismerjük. A testvériség pedig már végképp nem liberális gondolat, sokkal inkább kereszténydemokrata, a baloldal onnan emelte be a saját eszmerendszerébe. A liberális azt igényli, hogy békén hagyd, cserébe ő is békén hagy téged. Ebből következik a legfontosabb tanulság: a liberalizmustól fundamentálisan idegen a társadalommérnökösködés, az eszmei alapú beavatkozás a társadalmi folyamatok menetébe. A liberalizmus nem akarja átformálni a világot, csupán mindenki számára elérhetővé igyekszik tenni a szabadságot a maga útjának megválasztására.
Az a társadalmi magatartás viszont, amelynek leírására a baloldal a liberális kifejezést megszerezte, egészen más megnevezést igényel. A leghelyesebb, ha első megjelenése után jakobinizmusnak nevezzük.
Miről van szó? A szüleik után jómódú, de legalábbis középosztálybeli fiatalemberek, akiket nem szorít a megélhetés kényszere, akik elég műveltek hozzá, hogy sok mindent már tudjanak a világról, de nem elég műveltek és tapasztaltak, hogy tudják, mi mindent nem tudnak még, nos, ezek a fiatal emberek nekilátnak, hogy erőnek erejével átalakítsák a világot olyanná, amilyennek szerintük lennie kellene.
Nagyon fontos megértenünk, hogy a jakobinizmus nem egy konkrét eszme vagy cél szolgálata, hanem magatartás, a világhoz való viszony, amely új és új eszmékben talál megnyilvánulást. Ugyanolyan fontos azt is látnunk, hogy nem a tőke gonosz hatalmának kiszolgálásáról van szó. A tőke természetesen keresi a céljai elérését elősegítő társadalmi szereplőket, és a jakobinusokban gyakran meg is találja őket, ilyenkor közvetlen vagy közvetett módon segítségükre van. A lényeg mégsem ez, hanem az erőszakos világmegváltoztató szándék, amely mögött a jakobinusoknak az a már-már vallásos hite áll, hogy az ő dolguk helyrehozni azt, ami elromlott.
Az elsők, a francia jakobinusok is jobb világot akartak teremteni, de mivel a valóság nem engedelmeskedett az ideáiknak, terrorral próbálták mégis engedelmességre szorítani.
Jakobinusok voltak mind a kommunisták, és szerencsésnek mondhatja magát az a nép, amelynek nem kellett elszenvednie álmaik megvalósítását.
De Carola Rackete, a német hajóskapitány is jakobinus, aki azért szállított migránsokat Olaszország partjaihoz, hogy megtörje az olasz kormány ellenállását és szabad utat nyisson a szerinte szükséges népvándorlás előtt. Biztosak lehetünk benne, hogy nem pénzért csinálta, amit tett, hanem meggyőződésből, és ma is sokakkal együtt hiszi, hogy a világ jobbá tételéért cselekedett. Jakobinusok azok az egyetemisták, akik elüldözték a professzorukat, mert az nem volt hajlandó semleges nemet használni a fiúkra és a lányokra. Jakobinusok, akik a sínekre fekszenek, hogy ne lehessen fűtőanyagot szállítani az atomerőművekbe. Jakobinusok, akik senki által meg nem választva követelik, hogy az történjék, amit ők akarnak.
A jakobinusok legerősebb fegyvere a szó, a meggyőzés ereje, amellyel rövid távon akár egész népeket meg tudnak bolondítani. Ezzel a fegyverrel kell hát velük szembeszállnunk, a szavak feletti uralmat kell visszaszereznünk tőlük, hogy nagy kárt ne tehessenek. Így például a mai jakobinusoktól, migránsfuvarozóktól, családlebontóktól, harmadik, negyedik, hatvanhatodik nemet bevezetni akaróktól, konzervatív nézeteket vallókat meghurcolóktól, nem létező jogokat követelőktől, a nemzetet meghaladni akaróktól és templomrombolóktól szerezzük vissza a liberalizmus szót, és nevezzük őket annak, amik: jakobinusoknak, Robespierre, Trockij és Che Guevara örököseinek. A liberalizmust, annak legalább két évszázados örökségét ne féljünk visszaszerezni a baloldaltól, amely minden jogalap nélkül ragadta magához. Hiszen mi is valljuk a törvény előtti egyenlőséget, az általános és titkos választójogot, a képviseleti demokráciát, a nemek egyenjogúságát, mindenki jogát a szabadságra és a boldogságra törekvésre, valljuk a gondolat és a szólás szabadságát. Pontosabb úgy mondani, hogy mi valljuk igazán.
Az emberi társadalom az univerzum legbonyolultabb rendszere. A tapasztalat megtanított arra, hogy aki ebbe a rendszerbe erőszakkal, a puszta rációra hagyatkozva beavatkozik, mindig nagyobb bajt okoz, mint amit orvosolni próbált.
A jakobinusok ezt a leckét nem hajlandók megtanulni, újra és újra rárontanak a világra, hogy átformálják azt. Nekünk, konzervatívoknak az a dolgunk, hogy amennyire lehet, megvédjük tőlük. Ezt a küzdelmet a nyelv eszközeivel, szavakkal kell vívni. Ideje felvértezni velük magunkat.
Bencsik Gábor
A szerző újságíró
www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése