Gajdics Ottó nagyszerű írása.
Felül kell vizsgálni, hány lakás van fideszesek kezén, és vissza kell venni tőlük, harsogta nemrég az új SZDSZ neokommunista kommandója, és a közös asztalra két gazszálat még le nem tevő momentumos nyikhajok elégedetten vigyorogtak a kamerába.
Nem érdekelte őket, hány múlt
században kisemmizett család még élő tagjának, és ezek hány
leszármazottjának rándult görcsbe a gyomra a nácikat és a sztálinistákat
egyaránt megszégyenítő propagandadumától. Sőt, mintha kifejezetten az
lett volna a céljuk, hogy minél többekben minél hevesebb reakciót
váltson ki goebbelsi nekiveselkedésük. Célközönségük nem is a Fidesz
szavazói voltak, hiszen őket az ehhez hasonló demagóg megnyilvánulások
csak még jobban összekovácsolják. Sokkal inkább azokat célozták meg
politikai ordenáréságukkal, akik a mai napig nem tudtak kigyógyulni a
Kádár-rendszer ránk hagyott legsúlyosabb mentális betegségéből, a
köznyelv által nemes egyszerűséggel csak sárga irigységnek nevezett
kórságból.
Az irigységnek ez a teljesen torz egyéni gondolkodásmódot gerjesztő változata a hamis egyenlőségeszméből eredeztethető. Az úgynevezett létező szocializmusban a momentumosok szülei, nagyszülei azzal hülyítették a totális diktatúrában senyvedő magyarokat, hogy minden ember eredendően egyenlő. No, nem Isten előtt, hiszen a nép ópiumának becézett vallás kérdéseiről nem volt ildomos nyilvánosan beszélni, hanem úgy általában és mindenben. Ezt eleinte annyira komolyan vették, hogy például a nemek közötti egyenlőség bűvöletében az ötvenes években hozott intézkedésekre ámulattal pislognak a mai feministák is. A Hoffer traktor vasnyergébe kényszerített leányok és asszonyok örök mementói lettek a társadalom erőszakos átalakítására törő elmebajnak. A padlássöprések könnyes világában aztán egyre szélesebb tömegek számára vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy ebben a nagy egyenlősdiben mindig vannak egyenlőbbek, ami robbanást is okozott a mesterségesen összetákolt rendszerben, de a szovjet tankok megértették mindenkivel, hogy ezt a tudást a legjobb elhallgatni. Hiába írta le később Orwell ennek a velejéig hazug rendszernek a működésmódját több művében is, a Kádár-féle akasztással elkövetett konszolidációt túlélő magyarok hosszú időre megtanultak kussolni. Emlékszem, amikor a címadó esztendőben stencilezett szamizdatban olvastuk az 1984-et, gőzünk nem volt, mekkora vagyona van az Apró klánnak, vagy éppen Medgyessyéknek. Következésképpen nem is beszélgettünk erről. A társadalom összetartó erejét bénító kóros irigység tehát nem a fontos elvtársak és az őket kiszolgálók tisztességtelen vagyonosodását látva alakult ki az elnyomottakban. Azt az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága sokkal kegyetlenebbül, sokkal aljasabb módon ültette el bennünk: Egymás iránt!
Mivel a legtöbb ember eredendően el volt zárva minden lehetőségtől és minden erőforrástól, az egyenlőség abban nyilvánult meg, hogy mindenkinek egyenlően szar volt az élete. Az volt a vigasz, hogy cserébe ez legalább biztos. Ami jár, az jár! – vésődött be az agyunkba kitörölhetetlenül a látszólag gondoskodó állam hazug jelmondata, amiben ott lapult már a saját sorsunk iránti felelősség áthárításának időzített bombája az akkor még csatakos lázálmokban sem létező rendszerváltozást követő évekre is.
De az igazán pusztító az volt ebben az álegyenlőségben, hogy kialakult az a szemlélet, miszerint akinek bármivel több jut bármiből, aki egy kicsivel is följebb jut, többet elér, az biztos, hogy lop, csal, hazudik. És erre még rá is játszottak a diktatúra végvonaglásának idején, amikor megengedték a háztáji gazdálkodást, majd az úgynevezett gazdasági munkaközösségekben szemet hunytak a munkaidőben történő maszekolás fölött. Robbanásszerűen tört elő a megnyomorított emberekből a jobb élet utáni vágy, még a szabadidő teljes feláldozása sem volt drága egy kis gyarapodásért. Ezzel párhuzamosan pedig elburjánzott ennek a gyarapodásnak a kriminalizálása. „Én gürcölök helyettük, amíg ők szétlopják a gyárat!” – hangzott el a sokszor jogosnak tűnő vád azok szájából, akik bármilyen okból kimaradtak ebből a folyamatból. Ennek következtében viszont hiába hajtotta szét magát valaki, hiába volt ügyesebb, okosabb, szorgalmasabb, ha nem akarta kitenni magát a kevesebbre jutottak megvetésének, jobban tette, ha eltitkolta helyzetét, és még hangosabban panaszkodott, mint akinek volt mire. És rejtett daganatként nőtt-nőtt az össztársadalmi sárga irigység, aminek vezérlő gondolata az lett: Dögöljön meg a másik tehene is!
Erre játszik rá a mai napig a vörös és barna fasizmus teljes eszköztárát egyszerre felvonultató ellenzéki propaganda. Kijelölnek egy társadalmi csoportot, amelyet kriminalizálni lehet, akik ellen a hamis egyenlőségen alapuló irigységből fakadó gyűlölet felszítható. Régen ilyen volt az úr, a tőkés, a kulák, a feketézők vagy egyszerűen a gazdagok. Ma a fideszesek, Orbán haverjai, a NER-lovagok ellen folyik az aknamunka. Nem mondhatnak egyszerűen politikust, mert akkor számon kellene kérniük a szocialista és valamikori szabad demokrata elvtársaik eszement gyarapodását, amivel felhergelnék azon kormánypártiak népes csoportját, akik az elmaradt számonkérés miatt dühösek. (Ne feledjük el, hogy az a Magyar Bálint írt két könyvet is a Fidesz állítólagos maffiaállamáról, akinek hirtelen termett jólétét szemlélve akkoriban egyik ámulatból a másikba estünk. És akkor még Demszkyről meg a Kanári-szigetekről ingázó szocikról szót sem ejtettünk!) Nem sok energiát fektetnek a stigmatizáció nyelvi megformálására sem, előszeretettel használják a régi kliséket. „Tolvaj banda, szétlopják az országot, korrupt gazemberek” – ordítoznak a korrupt tolvajok, akik nemcsak szétloptak, hanem csődbe is vittek bennünket, és az ükunokáinkat is eladósították. Senkit ne tévesszen meg, ha a tojáshéjat még az alfelükön hordó újdondász leszármazottaik szájába adják a mantrát. Az ávós unokák sokszor rosszabbak nagyszüleiknél. A maffiázással, tolvajozással két legyet akarnak ütni egyszerre. A fideszesek gyűlöletén kívül a másik fontos cél minden alkotó erő megfojtása, minden vállalkozószellem kiirtása a magyar társadalomból a minél rosszabb, annál jobb elve alapján. Aki valamire képes, aki valamiben jó, az ugye már elment innen, mert szerintük itt nem lehet élni. Aki véletlenül maradt és még sikeres is, az pedig kiteszi magát annak a vádnak, hogy ő is kegyeltje a rendszernek, tehát bűnöző, akit ki lehet forgatni majd mindenéből, ha olyan bátor, hogy nem ment el már rég hajléktalannak. Az emberek egy népes csoportja pedig látja a mélyülő társadalmi különbségeket, egy részük úgy érzi, hogy ismét ők húzták a rövidebbet, a sárga irigység mérge pedig szép lassan hatni kezd bennük újra.
A gyógyulás ilyen körülmények között rendkívül lassú és sokszor nem is lehetséges. Hiszen elsőként mindenkinek el kellene fogadni, hogy az ember kizárólag Isten és a jog előtt egyenlő a másikkal, semmi egyébben nem. Aztán azt sem árt tudatosítani, hogy ez így van jól. A fenti példák világosan mutatják, hová vezet, ha a világmegváltók, a társadalommérnökök és egyéb pederaszták másra is ki akarják terjeszteni az egyenlőség egyébként csodálatos eszméjét. Ezek után pedig tudomásul kell venni, hogy amennyiben elégedetlenek vagyunk sorsunkkal, elsőként a magunk felelősségét kell firtatnunk. „Segíts magadon, az Isten is megsegít” – szól a régi mondás, ami aktuálisabb, mint valaha. Aki tesz valamit helyzete jobbításáért, az előbb-utóbb társakra fog találni eközben. Aki mindig másban keresi a hibát, aki mindig máshonnan várja a megoldást, az szükségszerűen csalódott marad. Sorsunk ugyanis senkit nem érdekel olyan mértékben, mint bennünket magunkat. És ez így is van jól. Ha mindezt beláttuk, a kóros irigység csak akkor kezd gyógyulni. Az is, amelyik mások gyarapodását nem tudja elviselni, és az is, ami mások támadásaitól félti saját eredményeit, ezért inkább letagadja őket.
Márpedig muszáj gyógyulni és megerősödni, mert az új padlássöprők elszánt kommandója már vagdossa az öntapadós narancssárga csillagokat „FIDESZES” felirattal!
Gajdics Ottó - www.888.hu
A cikk eredetije a 888.hu Publik Ligája sorozatában jelent meg.
Felül kell vizsgálni, hány lakás van fideszesek kezén, és vissza kell venni tőlük, harsogta nemrég az új SZDSZ neokommunista kommandója, és a közös asztalra két gazszálat még le nem tevő momentumos nyikhajok elégedetten vigyorogtak a kamerába.
Az irigységnek ez a teljesen torz egyéni gondolkodásmódot gerjesztő változata a hamis egyenlőségeszméből eredeztethető. Az úgynevezett létező szocializmusban a momentumosok szülei, nagyszülei azzal hülyítették a totális diktatúrában senyvedő magyarokat, hogy minden ember eredendően egyenlő. No, nem Isten előtt, hiszen a nép ópiumának becézett vallás kérdéseiről nem volt ildomos nyilvánosan beszélni, hanem úgy általában és mindenben. Ezt eleinte annyira komolyan vették, hogy például a nemek közötti egyenlőség bűvöletében az ötvenes években hozott intézkedésekre ámulattal pislognak a mai feministák is. A Hoffer traktor vasnyergébe kényszerített leányok és asszonyok örök mementói lettek a társadalom erőszakos átalakítására törő elmebajnak. A padlássöprések könnyes világában aztán egyre szélesebb tömegek számára vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy ebben a nagy egyenlősdiben mindig vannak egyenlőbbek, ami robbanást is okozott a mesterségesen összetákolt rendszerben, de a szovjet tankok megértették mindenkivel, hogy ezt a tudást a legjobb elhallgatni. Hiába írta le később Orwell ennek a velejéig hazug rendszernek a működésmódját több művében is, a Kádár-féle akasztással elkövetett konszolidációt túlélő magyarok hosszú időre megtanultak kussolni. Emlékszem, amikor a címadó esztendőben stencilezett szamizdatban olvastuk az 1984-et, gőzünk nem volt, mekkora vagyona van az Apró klánnak, vagy éppen Medgyessyéknek. Következésképpen nem is beszélgettünk erről. A társadalom összetartó erejét bénító kóros irigység tehát nem a fontos elvtársak és az őket kiszolgálók tisztességtelen vagyonosodását látva alakult ki az elnyomottakban. Azt az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága sokkal kegyetlenebbül, sokkal aljasabb módon ültette el bennünk: Egymás iránt!
Mivel a legtöbb ember eredendően el volt zárva minden lehetőségtől és minden erőforrástól, az egyenlőség abban nyilvánult meg, hogy mindenkinek egyenlően szar volt az élete. Az volt a vigasz, hogy cserébe ez legalább biztos. Ami jár, az jár! – vésődött be az agyunkba kitörölhetetlenül a látszólag gondoskodó állam hazug jelmondata, amiben ott lapult már a saját sorsunk iránti felelősség áthárításának időzített bombája az akkor még csatakos lázálmokban sem létező rendszerváltozást követő évekre is.
De az igazán pusztító az volt ebben az álegyenlőségben, hogy kialakult az a szemlélet, miszerint akinek bármivel több jut bármiből, aki egy kicsivel is följebb jut, többet elér, az biztos, hogy lop, csal, hazudik. És erre még rá is játszottak a diktatúra végvonaglásának idején, amikor megengedték a háztáji gazdálkodást, majd az úgynevezett gazdasági munkaközösségekben szemet hunytak a munkaidőben történő maszekolás fölött. Robbanásszerűen tört elő a megnyomorított emberekből a jobb élet utáni vágy, még a szabadidő teljes feláldozása sem volt drága egy kis gyarapodásért. Ezzel párhuzamosan pedig elburjánzott ennek a gyarapodásnak a kriminalizálása. „Én gürcölök helyettük, amíg ők szétlopják a gyárat!” – hangzott el a sokszor jogosnak tűnő vád azok szájából, akik bármilyen okból kimaradtak ebből a folyamatból. Ennek következtében viszont hiába hajtotta szét magát valaki, hiába volt ügyesebb, okosabb, szorgalmasabb, ha nem akarta kitenni magát a kevesebbre jutottak megvetésének, jobban tette, ha eltitkolta helyzetét, és még hangosabban panaszkodott, mint akinek volt mire. És rejtett daganatként nőtt-nőtt az össztársadalmi sárga irigység, aminek vezérlő gondolata az lett: Dögöljön meg a másik tehene is!
Erre játszik rá a mai napig a vörös és barna fasizmus teljes eszköztárát egyszerre felvonultató ellenzéki propaganda. Kijelölnek egy társadalmi csoportot, amelyet kriminalizálni lehet, akik ellen a hamis egyenlőségen alapuló irigységből fakadó gyűlölet felszítható. Régen ilyen volt az úr, a tőkés, a kulák, a feketézők vagy egyszerűen a gazdagok. Ma a fideszesek, Orbán haverjai, a NER-lovagok ellen folyik az aknamunka. Nem mondhatnak egyszerűen politikust, mert akkor számon kellene kérniük a szocialista és valamikori szabad demokrata elvtársaik eszement gyarapodását, amivel felhergelnék azon kormánypártiak népes csoportját, akik az elmaradt számonkérés miatt dühösek. (Ne feledjük el, hogy az a Magyar Bálint írt két könyvet is a Fidesz állítólagos maffiaállamáról, akinek hirtelen termett jólétét szemlélve akkoriban egyik ámulatból a másikba estünk. És akkor még Demszkyről meg a Kanári-szigetekről ingázó szocikról szót sem ejtettünk!) Nem sok energiát fektetnek a stigmatizáció nyelvi megformálására sem, előszeretettel használják a régi kliséket. „Tolvaj banda, szétlopják az országot, korrupt gazemberek” – ordítoznak a korrupt tolvajok, akik nemcsak szétloptak, hanem csődbe is vittek bennünket, és az ükunokáinkat is eladósították. Senkit ne tévesszen meg, ha a tojáshéjat még az alfelükön hordó újdondász leszármazottaik szájába adják a mantrát. Az ávós unokák sokszor rosszabbak nagyszüleiknél. A maffiázással, tolvajozással két legyet akarnak ütni egyszerre. A fideszesek gyűlöletén kívül a másik fontos cél minden alkotó erő megfojtása, minden vállalkozószellem kiirtása a magyar társadalomból a minél rosszabb, annál jobb elve alapján. Aki valamire képes, aki valamiben jó, az ugye már elment innen, mert szerintük itt nem lehet élni. Aki véletlenül maradt és még sikeres is, az pedig kiteszi magát annak a vádnak, hogy ő is kegyeltje a rendszernek, tehát bűnöző, akit ki lehet forgatni majd mindenéből, ha olyan bátor, hogy nem ment el már rég hajléktalannak. Az emberek egy népes csoportja pedig látja a mélyülő társadalmi különbségeket, egy részük úgy érzi, hogy ismét ők húzták a rövidebbet, a sárga irigység mérge pedig szép lassan hatni kezd bennük újra.
A gyógyulás ilyen körülmények között rendkívül lassú és sokszor nem is lehetséges. Hiszen elsőként mindenkinek el kellene fogadni, hogy az ember kizárólag Isten és a jog előtt egyenlő a másikkal, semmi egyébben nem. Aztán azt sem árt tudatosítani, hogy ez így van jól. A fenti példák világosan mutatják, hová vezet, ha a világmegváltók, a társadalommérnökök és egyéb pederaszták másra is ki akarják terjeszteni az egyenlőség egyébként csodálatos eszméjét. Ezek után pedig tudomásul kell venni, hogy amennyiben elégedetlenek vagyunk sorsunkkal, elsőként a magunk felelősségét kell firtatnunk. „Segíts magadon, az Isten is megsegít” – szól a régi mondás, ami aktuálisabb, mint valaha. Aki tesz valamit helyzete jobbításáért, az előbb-utóbb társakra fog találni eközben. Aki mindig másban keresi a hibát, aki mindig máshonnan várja a megoldást, az szükségszerűen csalódott marad. Sorsunk ugyanis senkit nem érdekel olyan mértékben, mint bennünket magunkat. És ez így is van jól. Ha mindezt beláttuk, a kóros irigység csak akkor kezd gyógyulni. Az is, amelyik mások gyarapodását nem tudja elviselni, és az is, ami mások támadásaitól félti saját eredményeit, ezért inkább letagadja őket.
Márpedig muszáj gyógyulni és megerősödni, mert az új padlássöprők elszánt kommandója már vagdossa az öntapadós narancssárga csillagokat „FIDESZES” felirattal!
Gajdics Ottó - www.888.hu
A cikk eredetije a 888.hu Publik Ligája sorozatában jelent meg.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése