Érdemes lenne egyszer megcsinálni azt a felmérést, hogy a hajdani
vezetők, köztük a hóhérok, rablók utódai milyen utat jártak be 1990 óta.
Vajda János gyönyörű versétől kölcsönöztem a címet, de erre csak akkor döbbentem rá, amikor már elkezdtem az írást. Az ő verse szerelmes vers, a legszebbek közül való, amiről viszont én szeretnék írni, az csak annyiban egyezik Vajda gondolataival, hogy ő egy szép, de be nem teljesült szerelemről írt három évtized múltán, én meg egy szép, de be nem teljesült álomról, a rendszerváltozásnak nevezett, harminc évvel ezelőtti fordulatról elmélkedem. Távol a politikától, egy civil ember szemszögéből megítélve a történteket.
Már csak azért is, mert lapunkban a minap kitűnő interjút olvashattak Kövér László házelnökkel, aki egyebek közt azt is mondta: „Az, amit ma kultúrharcként látunk, nem más, mint a posztkommunista – mára liberálissá vedlett – értelmiségi csoportok és kineveltjeik kompromisszumot, sőt könyörületet sem ismerő, egzisztenciális érdekek mentén folytatott utóvédharca a Kádár-rendszerben megszerzett és a rendszerváltozás első két évtizedében gondosan őrzött hegemónia megtartásáért.”
Tűpontos meghatározás, amelyhez csak annyit tennék hozzá, hogy a milliók megtévesztésével kommunizmusnak, szocializmusnak nevezett eszmerendszerről sosem tudtuk meg, mit is jelent pontosan, hiszen a történelem során több, eltérő értelemben is használták a két kifejezést. Nyilván a szándékos ködösítés volt a lényeg, de ez ugyanúgy igaz
a mai rendszerek meghatározására is. A kommunizmusban például nem jött létre az ígért osztály nélküli társadalom, a kapitalizmust sem „döntötték meg” a világban, az internacionalizmus mint maszlag ugyancsak gyakran szóba kerül. Fogalmi zűrzavar van tehát, éspedig szándékosan teremtett fogalmi zavar.
Nem mond igazat, aki nem ismeri el, hogy számos pozitív változást is átéltünk a mögöttünk hagyott harminc esztendő alatt. Ám hogy a lelkekben sok tüske maradt, az is vitathatatlan. Vajon miért hittük három évtizeddel ezelőtt, hogy
a házelnök által is emlegetett utóvédharc nem lesz jelen az életünkben 1990 után? Naivok voltunk? Mással ezt aligha lehet magyarázni. Kivált, mert szemünk előtt zajlott az ország kirablása már 1987-től, a vidéki sajtó külföldi kézbe adása úgyszintén, miként az ügyeskedők számára felkínált spontán privatizáció meg a mézesmadzagok orrunk előtti elhúzása, például hogy nyithatunk Bécsben cukrászdát.
Mégis, civil átélőként és túlélőként harminc esztendő elmúltával is azt hiszem, a legnagyobb hiba, ami sok-sok embernek okozott és ma is okoz még szomorúságot meg kiábrándultságot, az az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig tartó – különböző súlyosságú – gazemberségek szőnyeg alá söprése. Felelőseinek meg nem nevezése. A sokat szenvedettek magára hagyása. A kárpótlás nevetségessé tétele. Az, hogy szinte pillanatok alatt elfeledtették velünk a létező kommunizmus és szocializmus rettenetes éveit. A fekete Pobjedákat, a folyton leskelődő bőrkabátos ávósokat. A körömletépők holtukig tartó magabiztosságát. Az iskolások kötelező ideológiai „nevelését”, az osztályidegenek üldözését, a kivételezettek kedvezményeit, a kötelező május elsejéket, Recsket, Hortobágyot, a kitelepítéseket. Ötvenhat résztvevőinek és áldozatainak máig tartó gyalázását. S tegyük még hozzá napjaink elszomorító, lélekromboló jelenségeit, például honi hazaárulóink brüsszeli működését, avagy a parlamentből olcsó cirkuszt csinálók tevékenységét.
Mindez persze alapot adott arra, hogy a rendszerváltozás után is jórészt ők, a régiek uralják a terepet. És tovább raboljanak. Inflációt, devizahiteleket zúdítsanak az átvert emberekre. Érdemes is lenne egyszer (végre) megcsinálni azt a pontos felmérést, vajon a hajdani vezetőknek, a főszereplőknek, köztük a hóhéroknak, rablóknak a leszármazottjai vajon milyen utat jártak be 1990 óta. Cseppet sem számonkérésre gondolok, az már nem is lenne igazságos. Csak éppen jó volna tisztában lenni a dolgok természetével. Azt mondják, hogy azoknak, akik nem emlékeznek a történelemre, az a sorsuk, hogy megismételjék. Nem tudom. Nem volna jó ismételni. Ugyanakkor sajnos azt is tapasztalatból tudjuk, vannak mulasztások, amelyek nem vagy csak nehezen pótolhatók. Mindaz, amiről fentebb szó volt, ilyen. Nehezen pótolható.
Vajda János szerelmes versét visszaidézve: „Most itt ülünk siralomházi lelkek, / És nézzük egy-
mást hosszan, szótalan… / Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, /
Az el nem nyert éden fájdalma van.”
A szerelem érzése hasonlít a hazaszeretetére. Mindkettő makacs, dacos érzés. Az el nem nyert éden fölött siránkozni viszont nem érdemes. Jön a harmincegyedik év.
A rendszerváltozás harmincegyedik esztendeje. Nyilván sok-sok küzdelemmel, mert a kufárok nagy erőkkel dolgoznak, a rejtőzködő világhatalom pedig nem adja fel. Nekünk meg csak a hit, a remény, a humor, meg az összekapaszkodás segíthet. És az a sok nagyszerű ember, művész, aki látni és gondolkodni tanít. Hála a Teremtőnek, sok ilyet adott ajándékba nekünk. Akik pontosan tudják és segítenek is megérteni, hogy szellemi katasztrófában van a világ.
S a Föld is dühöng. Tűzzel-vízzel mossa le az embermocskot. Ahogy anyai tanítóm, Szepes Mária írta egyik versében: „A hazugság nem segít. Nem old meg semmit. Torz tükörképed, ami visszatekintve int, Jöjj! S megnyitja előtted a pokol kapuit.” Hazugságra épülő világunkat kell tehát legyőznünk. Hogy ne nyíljanak meg a poklok kapui. Hátha még nem késő.
Kondor Katalin - www.magyarhirlap.hu
Vajda János gyönyörű versétől kölcsönöztem a címet, de erre csak akkor döbbentem rá, amikor már elkezdtem az írást. Az ő verse szerelmes vers, a legszebbek közül való, amiről viszont én szeretnék írni, az csak annyiban egyezik Vajda gondolataival, hogy ő egy szép, de be nem teljesült szerelemről írt három évtized múltán, én meg egy szép, de be nem teljesült álomról, a rendszerváltozásnak nevezett, harminc évvel ezelőtti fordulatról elmélkedem. Távol a politikától, egy civil ember szemszögéből megítélve a történteket.
Már csak azért is, mert lapunkban a minap kitűnő interjút olvashattak Kövér László házelnökkel, aki egyebek közt azt is mondta: „Az, amit ma kultúrharcként látunk, nem más, mint a posztkommunista – mára liberálissá vedlett – értelmiségi csoportok és kineveltjeik kompromisszumot, sőt könyörületet sem ismerő, egzisztenciális érdekek mentén folytatott utóvédharca a Kádár-rendszerben megszerzett és a rendszerváltozás első két évtizedében gondosan őrzött hegemónia megtartásáért.”
Tűpontos meghatározás, amelyhez csak annyit tennék hozzá, hogy a milliók megtévesztésével kommunizmusnak, szocializmusnak nevezett eszmerendszerről sosem tudtuk meg, mit is jelent pontosan, hiszen a történelem során több, eltérő értelemben is használták a két kifejezést. Nyilván a szándékos ködösítés volt a lényeg, de ez ugyanúgy igaz
a mai rendszerek meghatározására is. A kommunizmusban például nem jött létre az ígért osztály nélküli társadalom, a kapitalizmust sem „döntötték meg” a világban, az internacionalizmus mint maszlag ugyancsak gyakran szóba kerül. Fogalmi zűrzavar van tehát, éspedig szándékosan teremtett fogalmi zavar.
Nem mond igazat, aki nem ismeri el, hogy számos pozitív változást is átéltünk a mögöttünk hagyott harminc esztendő alatt. Ám hogy a lelkekben sok tüske maradt, az is vitathatatlan. Vajon miért hittük három évtizeddel ezelőtt, hogy
a házelnök által is emlegetett utóvédharc nem lesz jelen az életünkben 1990 után? Naivok voltunk? Mással ezt aligha lehet magyarázni. Kivált, mert szemünk előtt zajlott az ország kirablása már 1987-től, a vidéki sajtó külföldi kézbe adása úgyszintén, miként az ügyeskedők számára felkínált spontán privatizáció meg a mézesmadzagok orrunk előtti elhúzása, például hogy nyithatunk Bécsben cukrászdát.
Mégis, civil átélőként és túlélőként harminc esztendő elmúltával is azt hiszem, a legnagyobb hiba, ami sok-sok embernek okozott és ma is okoz még szomorúságot meg kiábrándultságot, az az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig tartó – különböző súlyosságú – gazemberségek szőnyeg alá söprése. Felelőseinek meg nem nevezése. A sokat szenvedettek magára hagyása. A kárpótlás nevetségessé tétele. Az, hogy szinte pillanatok alatt elfeledtették velünk a létező kommunizmus és szocializmus rettenetes éveit. A fekete Pobjedákat, a folyton leskelődő bőrkabátos ávósokat. A körömletépők holtukig tartó magabiztosságát. Az iskolások kötelező ideológiai „nevelését”, az osztályidegenek üldözését, a kivételezettek kedvezményeit, a kötelező május elsejéket, Recsket, Hortobágyot, a kitelepítéseket. Ötvenhat résztvevőinek és áldozatainak máig tartó gyalázását. S tegyük még hozzá napjaink elszomorító, lélekromboló jelenségeit, például honi hazaárulóink brüsszeli működését, avagy a parlamentből olcsó cirkuszt csinálók tevékenységét.
Mindez persze alapot adott arra, hogy a rendszerváltozás után is jórészt ők, a régiek uralják a terepet. És tovább raboljanak. Inflációt, devizahiteleket zúdítsanak az átvert emberekre. Érdemes is lenne egyszer (végre) megcsinálni azt a pontos felmérést, vajon a hajdani vezetőknek, a főszereplőknek, köztük a hóhéroknak, rablóknak a leszármazottjai vajon milyen utat jártak be 1990 óta. Cseppet sem számonkérésre gondolok, az már nem is lenne igazságos. Csak éppen jó volna tisztában lenni a dolgok természetével. Azt mondják, hogy azoknak, akik nem emlékeznek a történelemre, az a sorsuk, hogy megismételjék. Nem tudom. Nem volna jó ismételni. Ugyanakkor sajnos azt is tapasztalatból tudjuk, vannak mulasztások, amelyek nem vagy csak nehezen pótolhatók. Mindaz, amiről fentebb szó volt, ilyen. Nehezen pótolható.
Vajda János szerelmes versét visszaidézve: „Most itt ülünk siralomházi lelkek, / És nézzük egy-
mást hosszan, szótalan… / Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, /
Az el nem nyert éden fájdalma van.”
A szerelem érzése hasonlít a hazaszeretetére. Mindkettő makacs, dacos érzés. Az el nem nyert éden fölött siránkozni viszont nem érdemes. Jön a harmincegyedik év.
A rendszerváltozás harmincegyedik esztendeje. Nyilván sok-sok küzdelemmel, mert a kufárok nagy erőkkel dolgoznak, a rejtőzködő világhatalom pedig nem adja fel. Nekünk meg csak a hit, a remény, a humor, meg az összekapaszkodás segíthet. És az a sok nagyszerű ember, művész, aki látni és gondolkodni tanít. Hála a Teremtőnek, sok ilyet adott ajándékba nekünk. Akik pontosan tudják és segítenek is megérteni, hogy szellemi katasztrófában van a világ.
S a Föld is dühöng. Tűzzel-vízzel mossa le az embermocskot. Ahogy anyai tanítóm, Szepes Mária írta egyik versében: „A hazugság nem segít. Nem old meg semmit. Torz tükörképed, ami visszatekintve int, Jöjj! S megnyitja előtted a pokol kapuit.” Hazugságra épülő világunkat kell tehát legyőznünk. Hogy ne nyíljanak meg a poklok kapui. Hátha még nem késő.
Kondor Katalin - www.magyarhirlap.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése