Nem vagyok külpolitikus, és nem is szeretném ezen a „szemüvegen”
keresztül nézni a világot. Érdeklődő emberként viszont szívesen olvasom a
szakemberek elemzéseit.
Az egyik minapi cikkben arról értesülhettünk, hogy Erdoğantól az arab
világ és a NATO is elfordult, de még Moszkvával sem jönnek ki a
törökök, nyilván a szíriai helyzet miatt. Ez utóbbi azonban
megváltozott, hiszen csütörtökön Erdoğan és Putyin Moszkvában
megállapodott a tűzszünetről a szíriai Idlíb tartományban. Az Európai
Unió pedig azért haragszik a török elnökre, de nagyon, mert
migránsügyben éppen leckéztetni próbálja. Valószínű, hogy ezek a
megállapítások a külpolitika, világpolitika szemüvegén át nézve így
vannak.
Nekem nincs ilyen szemüvegem. Ám mintha rémlene, hogy a törökökkel 2016-ban kötött egyezményt, amely bizonyos pénzekről szólt, az Európai Unió nem úgy teljesítette, miként a közmondás szól, miszerint az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Úgy tűnik, nem divat ez mostanában. Csakhogy immár megérkezett a következmény, mert ez idő tájt bizony „helyzet van”. Nézzük a híradók tudósításait, s érzékeljük, hogy szinte végletekig elfajuló eseményekről szólnak a hírek.
Feltűnik Merkel is, egy barátságos, meleg szobában, uniós társaival együtt, aki nem a végre sarkukra álló görögöket sajnálta, hanem valami olyasmit mondott, hogy nem hagyhatjuk ilyen helyzetben a menekülteket. A görögöket tehát hagyhatjuk. Azt a nemzetet, amely egyike azoknak, amelyekből az európai kultúra kivirágzott, s amelynek hatása ma is minden szellemi foglalkozású emberre óriási. Nos, világosan emlékszem a német kancellár jó pár évvel ezelőtti mondatára – amúgy csöppet sem mellékesen a nagy görög pénzügyi válság idején hangzott el –, amint magabiztosan kijelentette, „majd mi megmondjuk, mely görög szigetekre tartunk igényt”. Magyarán „lábon” próbálta megvenni Görögországot. Mert természetesen a pénz az úr. Hogy a görögök vezetői annak idején ezt tűrték, lelkük rajta. Volt már olyan időszak, amikor bennünket, magyarokat is végletekig eladósított néhány magyar politikus és az őket segítő csatlósok.
Most viszont a görögök láthatóan fellázadtak. Hogy mire mennek vele, még nem tudjuk. Azt viszont tudom, hogy az általam bejárt – vallomás: a görög kultúra és az ország szerelmese vagyok –, mára a migránstáborok és a bűnözések miatt szinte legyalult, tönkretett szigetekért megszakad a szívem.
Vajon élt-e, élne-e Angela Merkel egy túlzsúfolt menekülttábor mellett? Akár egy palotában is? Aligha hinném, nem is engednék meg neki az őrző-védői. A görög nép viszont ezek szerint élhet ilyen körülmények között. Meg azok is, akiknél a migránsok, mint például a bosnyákoknál, tömegesen ott vannak, és ott garázdálkodhatnak. S persze a magyar határ menti szerbiai településeken is. Ők tehát valamennyien Európa másodrendű állampolgárai? Mégis, mit képzelt az Európai Unió? Tényleg elhitte, hogy pénz ide, pénz oda, a törökök meg tudják oldani a helyzetet? Vagy csak ideig-óráig kérték a segítségüket? Ha ez így van, miért csodálkoznak, hogy az idő letelt? Mi volt a törökökkel kötött megállapodás határideje? Örök időkig tartaniuk kellene a frontot? Miért? Ha van erre racionális válasz, miért nem tudjuk?
S arra mi a válasz, hogy ha ők átengedik határaikon a ki tudja kik által feltüzelt emberáradatot, akkor mely országokon és milyen jogon fognak átgyalogolni? A tengeren miért nem az NGO-k ellen veszi fel harcát a világ? Miért nem hirdették ki Líbiában időben azt, hogy nem kell elindulni, Európa megtelt. S akinek kell munkaerő, az miért nem megy el a „menekültek” származási országába, és toboroz ott magának embereket? Az Európai Unióban miért nem a gyarmatosító országok felelőssége mindaz, ami történik? S mit kezdjünk Merkel minapi kijelentésével, miszerint Németország nem kívánja befogadni a görög–török határ török oldalán gyülekező migránsokat, és nem is javasolja, hogy megnyissák előttük az uniós határt? Akkor mit javasol? Ezek szerint ő már befejezte a rabszolgavásárlást?
Természetesen tudom, tudjuk a választ jó néhány előbb feltett kérdésre. Csak éppen magunktól jöttünk rá, s nem azok közölték velünk, akiké a felelősség, s akiknek mostanság legfontosabb cselekedetük a világ rózsaszínre festése. Így hát marad a régi kérdés: Mi közünk nekünk ezekhez a cselekedni nem akaró vagy képtelen Európa-árulókhoz? Úgy gondolom, néhány honi hazaárulónkon kívül, akik egy követ fújnak velük – semmi.
Bocsánatot kérek minden külpolitikai szakértőtől, hogy civil gondolataimat írtam le. Szerintem nagyjából így néz ki a világ civil szemmel. Fényévnyi távolságra a politika nézőpontjától.
Kondor Katalin
(A szerző újságíró)
www.magyarhirlap.hu
Nekem nincs ilyen szemüvegem. Ám mintha rémlene, hogy a törökökkel 2016-ban kötött egyezményt, amely bizonyos pénzekről szólt, az Európai Unió nem úgy teljesítette, miként a közmondás szól, miszerint az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Úgy tűnik, nem divat ez mostanában. Csakhogy immár megérkezett a következmény, mert ez idő tájt bizony „helyzet van”. Nézzük a híradók tudósításait, s érzékeljük, hogy szinte végletekig elfajuló eseményekről szólnak a hírek.
Feltűnik Merkel is, egy barátságos, meleg szobában, uniós társaival együtt, aki nem a végre sarkukra álló görögöket sajnálta, hanem valami olyasmit mondott, hogy nem hagyhatjuk ilyen helyzetben a menekülteket. A görögöket tehát hagyhatjuk. Azt a nemzetet, amely egyike azoknak, amelyekből az európai kultúra kivirágzott, s amelynek hatása ma is minden szellemi foglalkozású emberre óriási. Nos, világosan emlékszem a német kancellár jó pár évvel ezelőtti mondatára – amúgy csöppet sem mellékesen a nagy görög pénzügyi válság idején hangzott el –, amint magabiztosan kijelentette, „majd mi megmondjuk, mely görög szigetekre tartunk igényt”. Magyarán „lábon” próbálta megvenni Görögországot. Mert természetesen a pénz az úr. Hogy a görögök vezetői annak idején ezt tűrték, lelkük rajta. Volt már olyan időszak, amikor bennünket, magyarokat is végletekig eladósított néhány magyar politikus és az őket segítő csatlósok.
Most viszont a görögök láthatóan fellázadtak. Hogy mire mennek vele, még nem tudjuk. Azt viszont tudom, hogy az általam bejárt – vallomás: a görög kultúra és az ország szerelmese vagyok –, mára a migránstáborok és a bűnözések miatt szinte legyalult, tönkretett szigetekért megszakad a szívem.
Vajon élt-e, élne-e Angela Merkel egy túlzsúfolt menekülttábor mellett? Akár egy palotában is? Aligha hinném, nem is engednék meg neki az őrző-védői. A görög nép viszont ezek szerint élhet ilyen körülmények között. Meg azok is, akiknél a migránsok, mint például a bosnyákoknál, tömegesen ott vannak, és ott garázdálkodhatnak. S persze a magyar határ menti szerbiai településeken is. Ők tehát valamennyien Európa másodrendű állampolgárai? Mégis, mit képzelt az Európai Unió? Tényleg elhitte, hogy pénz ide, pénz oda, a törökök meg tudják oldani a helyzetet? Vagy csak ideig-óráig kérték a segítségüket? Ha ez így van, miért csodálkoznak, hogy az idő letelt? Mi volt a törökökkel kötött megállapodás határideje? Örök időkig tartaniuk kellene a frontot? Miért? Ha van erre racionális válasz, miért nem tudjuk?
S arra mi a válasz, hogy ha ők átengedik határaikon a ki tudja kik által feltüzelt emberáradatot, akkor mely országokon és milyen jogon fognak átgyalogolni? A tengeren miért nem az NGO-k ellen veszi fel harcát a világ? Miért nem hirdették ki Líbiában időben azt, hogy nem kell elindulni, Európa megtelt. S akinek kell munkaerő, az miért nem megy el a „menekültek” származási országába, és toboroz ott magának embereket? Az Európai Unióban miért nem a gyarmatosító országok felelőssége mindaz, ami történik? S mit kezdjünk Merkel minapi kijelentésével, miszerint Németország nem kívánja befogadni a görög–török határ török oldalán gyülekező migránsokat, és nem is javasolja, hogy megnyissák előttük az uniós határt? Akkor mit javasol? Ezek szerint ő már befejezte a rabszolgavásárlást?
Természetesen tudom, tudjuk a választ jó néhány előbb feltett kérdésre. Csak éppen magunktól jöttünk rá, s nem azok közölték velünk, akiké a felelősség, s akiknek mostanság legfontosabb cselekedetük a világ rózsaszínre festése. Így hát marad a régi kérdés: Mi közünk nekünk ezekhez a cselekedni nem akaró vagy képtelen Európa-árulókhoz? Úgy gondolom, néhány honi hazaárulónkon kívül, akik egy követ fújnak velük – semmi.
Bocsánatot kérek minden külpolitikai szakértőtől, hogy civil gondolataimat írtam le. Szerintem nagyjából így néz ki a világ civil szemmel. Fényévnyi távolságra a politika nézőpontjától.
Kondor Katalin
(A szerző újságíró)
www.magyarhirlap.hu
Köszönjük Katalin, valóban így látjuk ,így gondoljuk a dolgokat. Mi a kis emberek.
VálaszTörlés