Etarget -közép

Weber zsákutcában

Manfred Weber dühös, sértett és keserű.
Ezt néhányszor már leírtuk az elmúlt évben, de most éppen nem mi mondjuk, hanem a Politico cikke szerint az Európai Néppárt egyik név nélkül nyilatkozó bennfentese.
Nehéz hibáztatni azért, mert nem vállalja névvel ezt a véleményt, hiszen nyilatkozata azzal folytatódik, hogy a bajor frakcióvezető egyre inkább maga köré összpontosítja a hatalmat, a frakcióban pedig rossz a hangulat. Weber szerinte megváltozott, úgy viselkedik, mint akit üldöznek, mint akit elárultak.

Jól tudjuk, honnan indult ez. Weber hiába lett az Európai Néppárt csúcsjelöltje, még saját főtámogatója, Angela Merkel német kancellár is azzal jött haza annak idején az oszakai G20-csúcsról, hogy jelöltjét már be is áldozta. A dinamika megértéséhez persze hozzátartozik, hogy a tagállami vezetők jó része eleve ellenszenvvel figyelte az egész csúcsjelölti rendszert, mert az Európai Parlament túlterjeszkedésének tartották, szóval önnön jelentéktelenségén túl Webernek egyéb hendikepje is volt.
Az excsúcsjelölt többször is csalhatatlan jelét adta már sértettségének: tavaly nagyjából tucatszor nyilatkozta azt a nemzetközi sajtónak, hogy Orbán Viktor és Emmanuel Macron a demokrácia lényegét tiporta azzal, hogy elkaszálták az ő EB-elnöki ambícióit. A liberálisokhoz csatlakozott francia elnöknek magától értetődő volt levadászni Webert, ezt ő is tudhatta előre, ahogy – reális önértékeléssel – azt is, hogy ez nem lesz túl nehéz. Na de azt, hogy Orbán Viktort és a visegrádiakat elvesztette, igazán magának köszönhette. Weber ugyanis – aki most ironikus módon úgy érzi, őt árulták el – a balliberálisoknak való állandó megfelelési kényszerében egészen odáig ment, hogy közölte: ha a magyar szavazatokon fog múlni, akkor ő inkább nem lesz az Európai Bizottság elnöke. Nagy ötlet volt! Ami a frakciót illeti, a Politico cikke szerint Weber egyelőre nem találkozott nyílt lázadással, ami alighanem annak tudható be, hogy ügyesen helyezi bizalmasait a megfelelő pozíciókba. Mindeközben éppen a brüsszeli lapnak nyilatkozott arról, hogy „az elmúlt évtizedekben a kereszténydemokrácia stabil horgony volt az EU-ban”, a Néppártnak pedig választ kell adnia arra a kérdésre, hogy végóráit éli-e a kereszténydemokrácia, vagy képesek-e megújítani azt.
Ez még akár nagyívűen is hangozhatna, csakhogy az Európai Néppártnak nem kell újra feltalálnia magát. A kereszténydemokráciát sem kell újradefiniálni. A gond ugyanis éppen az, hogy ezt a stabil horgonyt a Néppárt fősodra már olyan régen elhagyta, hogy az csupán kis pont a távolban számukra. Weber szerint a párt DNS-ében van a kompromisszumkeresés, miközben „szigorúan” és „nyíltan” vállalniuk kell, miben hisznek. Na jó, de miben hisznek? Milyen közös nevezőt lehet találni a párt szuverenista szárnya, a Fidesz, a Forza Italia vagy a Szlovén Demokrata Párt és olyan, már csak nevükben kereszténydemokrata formációk között, amelyek lényegében már átülhettek volna a balliberális frakciókba? Ha egyáltalán van közös nevező, a kereszténydemokrácia biztosan nem az, hiszen utóbbi pártok szemében az a jó konzervatív, aki naphosszat bizonygatja, mennyire liberális.
Így politizál Weber is, és milyen rosszul teszi. A liberálisoknak a megfelelési kényszeres konzervatívok mindig és mindenhol csak hasznos hülyék lesznek. Szomorú, ha ezt egy politikus a saját kudarcaiból tanulja meg, de sosem késő.
Egyébként a török határnyitás kapcsán nem arról érik egymást mostanában a nyugati véleménycikkek, hogy „Webernek igaza van”. Azt írják, hogy „Orbánnak igaza van”.

 Őry Mariann

(A szerző  főmunkatárs)
www.magyarhirlap.hu

Megjegyzések