Makray Katalin mindig önmaga tudott maradni.
Olimpiai ezüstérmes tornász, háromgyermekes tévétorna-szereplő, a NOB-tag, nagykövet, volt köztársasági elnök Schmitt Pál felesége. Makray Katalin a minap ünnepelte 75. születésnapját, és visszatekintve életére, arra a legbüszkébb, hogy mindvégig meg tudott maradni annak, akinek született: Makray Katalinnak. Vagy ahogy a költő írja: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindig, minden körülményben.”
– Nem tudom, miért, de az egész Makray famíliát debreceninek
képzeltem – nyilván a két Balázs, az ön bátyja és unokaöccse
Loki-kötődése miatt –, most látom, hogy ön az ország túlsó végében,
Vasváron született. Hogy is van ez?
– Édesapám az I. magyar királyi ejtőernyősszázad Ludovika Akadémiát végzett hadnagyaként Szombathelyen állomásozott a harmincas évek végén. Édesanyámmal – aki ma 97 éves, és velünk él, hála istennek – megismerkedtek, egymásba szerettek, és 1941-ben összeházasodtak. Egy évre rá megszületett Gábor bátyám, újabb egy év múlva Balázs, 1945. április 5-én pedig világra jöttem én. És miért éppen Vasváron? Édesapám a fronton harcolt – kilenc nappal a megszületésem előtt fogságba esett, és csak 1949-ben szabadult, négyéves voltam, amikor megismertem –, nagyapám a velem várandós anyámmal s a két pici gyerek bátyámmal menekült a szovjetek elől. Vasváron jöttek rá anyámra a szülési fájdalmak, abban az épületben, ahol 1664. augusztus 10-én aláírták a vasvári békét. No nem a díszteremben láttam meg a napvilágot, ahol a béke megköttetett, hanem – a családi legendárium szerint – az egyik melléképületben. Pesten nőttem fel, de igazából büszke vagyok a vasvári kötődésemre, és boldog, hogy díszpolgáruknak fogadtak.
– Pesten hol laktak?
– A Bródy Sándor utca 2.-ben. A földszinten van a Múzeum kávéház, az ablakunk a Nemzeti Múzeumra nézett.
– 1956 már megvan az emlékeiben?
– Olyan élesen, mintha tegnap történt volna. Október 23-án este ott voltam a rádiónál mint bámészkodó 11 éves kislány. A Trefort utcába jártam iskolába, öt óra körül jöttem haza a napköziből, és láttam, hogy rengeteg ember áll a rádió épülete előtt. Hazaszaladtam, letettem a táskámat, és azt füllentettem édesanyámnak, hogy vissza kell mennem az egyik osztálytársnőmhöz a leckéért. De persze az izgatott, hogy miért gyűlt össze az a rengeteg ember. Aztán csak arra emlékszem, hogy mozdulni sem tudtam a tömegben, de valahogy kiszabadultam és hazarohantam.
– Milyen körülmények között éltek?
– Egy hatalmas polgári lakásban, csak éppen hetes társbérletben. Kisemmizett, deklasszált emberek, akkor már a Hortobágyra kitelepített nagyapám is ott volt velünk, szóval így. És mégis boldog gyermekkorom volt! Imádtam tornázni, Trebitsch Joli néninél kezdtem a Szentkirályi utcában, aki látta, hogy tehetséges vagyok; tízéves voltam, amikor átirányított a Postásba. 1959-ben jártam először, ifiválogatottként a tatai edzőtáborban, majd 1962-ben bekerültem a prágai világbajnokságra utazó csapatba, ahol 17 évesen döntőbe kerültem felemás korláton. Aztán 1963-ban Porto Alegrében a legendás Larisza Latinyinával holtversenyben megnyertem az egyéni összetettet, és csapatban is elsők lettünk. Hogy Latinyina 29 évesen milyen egyetemre járt, azt nem tudom, de engem éppen akkor vettek fel a TF-re, abszolút jogosan indultam az Universiadén. Ez a győzelmem már jó alapot biztosított a tokiói olimpiához, hiszen a torna olyan sportág, ahol a pontozók szemében meg kell alapoznia magát az embernek.
– Apropó, sohasem pontozták le?
– Se le, se föl. Szerencsés alkat vagyok, én mindig elfogadtam, amit elértem, így a tokiói olimpiai ezüstérmemet is. Előzőleg 1962-ben Ducza Anikóval meghívtak Japánba egy kéthetes bemutatóturnéra. PanAmmel repültünk, Delhin és Bangkokon, Hongkongon át 48 órát utaztunk, hatalmas élmény volt. Japánban együtt voltunk a sportág óriásaival, Endóval, Jamasitával, Onóval. Kiváló tornászok voltak, összebarátkoztunk, remekül megfelelt ez egyfajta akklimatizációnak.
– Esélyes volt az olimpián?
– Ducza Anikó talajon és gerendán volt éremesélyes, és nem akarok álszerény lenni, de benne volt a levegőben, hogy korláton én is jól szerepelhetek – annak ellenére, hogy a 168 centimmel én voltam a csapatunkban a legmagasabb, és nagyon kellett vigyáznom, hogy a lábam ne súrolja a földet. Volt az olimpia előtt egy kéztörésem, ami kapóra jött, mert Soti bácsival, az edzőmmel – Solymosi Ottóval – kidolgoztunk egy vadonatúj, erős gyakorlatot, miközben nem kellett versenyeken indulnom. Harmadik helyen kerültem a döntőbe, az előttem álló Čáslavská elrontotta az egészcsavar-elemet, leesett. Asztahova győzött, én lettem a második a nagy Latinyina előtt. Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Főleg, hogy csapatban is ötödikek lettünk. Bőgtem a dobogón örömömben, mint egy kisbaba. Ellentétben az elhíresült mondással azt vallom, hogy sírni nem csak a győztesnek szabad. Mert boldogságában mindenki elérzékenyülhet. A szüleimre gondoltam, meg az edzőimre, Soti bácsira és Macus nénire, Kovács Lászlóné Csillik Margitra, akik nem lehettek kint Tokióban. Akkor még nem volt tévénk, a szüleim a szomszédban, az edzőim pedig a Lenin körúti Keravill kirakatában nézték az olimpiát.
– Schmitt Pállal, a férjével mikor találtak egymásra?
– Ó, hát a híres tatai edzőtáborban! Én tizenhét éves gimnazista voltam, Pali húsz, 1962-t írtunk. Beszélgettünk, de semmi több, csak amikor vége lett a nyárnak és elkezdődött a suli, mondtam a barátnőmnek, hogy találkoztam egy csinos fiúval, aki nagyon tetszik. Az olimpia évében Pali már udvarolgatott nekem; Tokióba ő még nem jutott ki. Aztán komolyra fordultak a dolgok, és 1966. július 23-án megesküdtünk. Alexa egy évre rá megszületett, Mexikóvárosban úgy lettem másodszor is az olimpiai ötödik csapatunk tagja, hogy a lányom egyéves volt. Nagyon örültem, hogy Palival együtt szerepelhettünk az olimpián, ahol ő először volt aranyérmes a csapattal.
– Mi a véleménye a mai tornászokról?
– Simone Biles egyedülálló jelenség, amit ő tud, arról mi nem is álmodhattunk. Persze ne feledje, hogy ő 140 centi, míg én 168 voltam, és így sokkal könnyebb. Ma már sajnos nincsenek mutatós Horkinák, Korbutok, Boginszkaják. Na és a mai szerek…! A mi időnkben a talaj úgy nézett ki, hogy a betonra ráraktak két centi filcet, aztán kész. Ma meg, ha rálépsz a szőnyegre, úgy érzed, mintha trambulinon járnál. De amit Biles tud, az előtt le a kalappal. Egyvalamiben azonosak a maiak és a régiek: a tornát valamennyien nagyon-nagyon szeretik, szerettük.
– Ugorjunk egy nagyot! Milyen érzés volt first ladynek lenni?
– Hú, mekkorát ugrott, hadd vegyek egy nagy levegőt! Szóval befejeztem a versenyzést, jött a három gyerek, Alexa, Petra, Gréta, majd a tévétorna. Közben a férjem 1983-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja lett, majd a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, később madridi és berni nagykövet. Sokat utaztam vele, így volt időm megszokni a közszereplést. De first lady sohasem voltam, én csupán a köztársasági elnök feleségeként igyekeztem megfelelni az elvárásoknak a haza szolgálatában. Én mindvégig megpróbáltam Makray Kati maradni, önmagamat adni, még ha estélyi ruhát kellett is öltenem. Mostanában is vannak nemcsak protokolláris feladataim, hanem igazi szívügyeim. Talán az egyik legnemesebb számomra, a katonai felmenőim miatt is, amit óriási megtiszteltetésként élek meg, hogy a 2011-ben újjáalakult Ludovika Akadémiai Zászlóalj zászlóanyja lehetek, ezzel folytatva a családi hagyományokat.
– Van még megvalósulatlan vágya?
– Boldog lennék, ha jövő júliusban, 57 év után eljuthatnék a tokiói olimpiára, és ezzel mintegy keretbe foglalnám az eltelt hat évtizedet.
Ch.Gáll András - www.magyarnemzet.hu
Olimpiai ezüstérmes tornász, háromgyermekes tévétorna-szereplő, a NOB-tag, nagykövet, volt köztársasági elnök Schmitt Pál felesége. Makray Katalin a minap ünnepelte 75. születésnapját, és visszatekintve életére, arra a legbüszkébb, hogy mindvégig meg tudott maradni annak, akinek született: Makray Katalinnak. Vagy ahogy a költő írja: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindig, minden körülményben.”
– Édesapám az I. magyar királyi ejtőernyősszázad Ludovika Akadémiát végzett hadnagyaként Szombathelyen állomásozott a harmincas évek végén. Édesanyámmal – aki ma 97 éves, és velünk él, hála istennek – megismerkedtek, egymásba szerettek, és 1941-ben összeházasodtak. Egy évre rá megszületett Gábor bátyám, újabb egy év múlva Balázs, 1945. április 5-én pedig világra jöttem én. És miért éppen Vasváron? Édesapám a fronton harcolt – kilenc nappal a megszületésem előtt fogságba esett, és csak 1949-ben szabadult, négyéves voltam, amikor megismertem –, nagyapám a velem várandós anyámmal s a két pici gyerek bátyámmal menekült a szovjetek elől. Vasváron jöttek rá anyámra a szülési fájdalmak, abban az épületben, ahol 1664. augusztus 10-én aláírták a vasvári békét. No nem a díszteremben láttam meg a napvilágot, ahol a béke megköttetett, hanem – a családi legendárium szerint – az egyik melléképületben. Pesten nőttem fel, de igazából büszke vagyok a vasvári kötődésemre, és boldog, hogy díszpolgáruknak fogadtak.
– Pesten hol laktak?
– A Bródy Sándor utca 2.-ben. A földszinten van a Múzeum kávéház, az ablakunk a Nemzeti Múzeumra nézett.
– 1956 már megvan az emlékeiben?
– Olyan élesen, mintha tegnap történt volna. Október 23-án este ott voltam a rádiónál mint bámészkodó 11 éves kislány. A Trefort utcába jártam iskolába, öt óra körül jöttem haza a napköziből, és láttam, hogy rengeteg ember áll a rádió épülete előtt. Hazaszaladtam, letettem a táskámat, és azt füllentettem édesanyámnak, hogy vissza kell mennem az egyik osztálytársnőmhöz a leckéért. De persze az izgatott, hogy miért gyűlt össze az a rengeteg ember. Aztán csak arra emlékszem, hogy mozdulni sem tudtam a tömegben, de valahogy kiszabadultam és hazarohantam.
– Milyen körülmények között éltek?
– Egy hatalmas polgári lakásban, csak éppen hetes társbérletben. Kisemmizett, deklasszált emberek, akkor már a Hortobágyra kitelepített nagyapám is ott volt velünk, szóval így. És mégis boldog gyermekkorom volt! Imádtam tornázni, Trebitsch Joli néninél kezdtem a Szentkirályi utcában, aki látta, hogy tehetséges vagyok; tízéves voltam, amikor átirányított a Postásba. 1959-ben jártam először, ifiválogatottként a tatai edzőtáborban, majd 1962-ben bekerültem a prágai világbajnokságra utazó csapatba, ahol 17 évesen döntőbe kerültem felemás korláton. Aztán 1963-ban Porto Alegrében a legendás Larisza Latinyinával holtversenyben megnyertem az egyéni összetettet, és csapatban is elsők lettünk. Hogy Latinyina 29 évesen milyen egyetemre járt, azt nem tudom, de engem éppen akkor vettek fel a TF-re, abszolút jogosan indultam az Universiadén. Ez a győzelmem már jó alapot biztosított a tokiói olimpiához, hiszen a torna olyan sportág, ahol a pontozók szemében meg kell alapoznia magát az embernek.
– Apropó, sohasem pontozták le?
– Se le, se föl. Szerencsés alkat vagyok, én mindig elfogadtam, amit elértem, így a tokiói olimpiai ezüstérmemet is. Előzőleg 1962-ben Ducza Anikóval meghívtak Japánba egy kéthetes bemutatóturnéra. PanAmmel repültünk, Delhin és Bangkokon, Hongkongon át 48 órát utaztunk, hatalmas élmény volt. Japánban együtt voltunk a sportág óriásaival, Endóval, Jamasitával, Onóval. Kiváló tornászok voltak, összebarátkoztunk, remekül megfelelt ez egyfajta akklimatizációnak.
– Esélyes volt az olimpián?
– Ducza Anikó talajon és gerendán volt éremesélyes, és nem akarok álszerény lenni, de benne volt a levegőben, hogy korláton én is jól szerepelhetek – annak ellenére, hogy a 168 centimmel én voltam a csapatunkban a legmagasabb, és nagyon kellett vigyáznom, hogy a lábam ne súrolja a földet. Volt az olimpia előtt egy kéztörésem, ami kapóra jött, mert Soti bácsival, az edzőmmel – Solymosi Ottóval – kidolgoztunk egy vadonatúj, erős gyakorlatot, miközben nem kellett versenyeken indulnom. Harmadik helyen kerültem a döntőbe, az előttem álló Čáslavská elrontotta az egészcsavar-elemet, leesett. Asztahova győzött, én lettem a második a nagy Latinyina előtt. Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Főleg, hogy csapatban is ötödikek lettünk. Bőgtem a dobogón örömömben, mint egy kisbaba. Ellentétben az elhíresült mondással azt vallom, hogy sírni nem csak a győztesnek szabad. Mert boldogságában mindenki elérzékenyülhet. A szüleimre gondoltam, meg az edzőimre, Soti bácsira és Macus nénire, Kovács Lászlóné Csillik Margitra, akik nem lehettek kint Tokióban. Akkor még nem volt tévénk, a szüleim a szomszédban, az edzőim pedig a Lenin körúti Keravill kirakatában nézték az olimpiát.
– Schmitt Pállal, a férjével mikor találtak egymásra?
– Ó, hát a híres tatai edzőtáborban! Én tizenhét éves gimnazista voltam, Pali húsz, 1962-t írtunk. Beszélgettünk, de semmi több, csak amikor vége lett a nyárnak és elkezdődött a suli, mondtam a barátnőmnek, hogy találkoztam egy csinos fiúval, aki nagyon tetszik. Az olimpia évében Pali már udvarolgatott nekem; Tokióba ő még nem jutott ki. Aztán komolyra fordultak a dolgok, és 1966. július 23-án megesküdtünk. Alexa egy évre rá megszületett, Mexikóvárosban úgy lettem másodszor is az olimpiai ötödik csapatunk tagja, hogy a lányom egyéves volt. Nagyon örültem, hogy Palival együtt szerepelhettünk az olimpián, ahol ő először volt aranyérmes a csapattal.
– Mi a véleménye a mai tornászokról?
– Simone Biles egyedülálló jelenség, amit ő tud, arról mi nem is álmodhattunk. Persze ne feledje, hogy ő 140 centi, míg én 168 voltam, és így sokkal könnyebb. Ma már sajnos nincsenek mutatós Horkinák, Korbutok, Boginszkaják. Na és a mai szerek…! A mi időnkben a talaj úgy nézett ki, hogy a betonra ráraktak két centi filcet, aztán kész. Ma meg, ha rálépsz a szőnyegre, úgy érzed, mintha trambulinon járnál. De amit Biles tud, az előtt le a kalappal. Egyvalamiben azonosak a maiak és a régiek: a tornát valamennyien nagyon-nagyon szeretik, szerettük.
– Ugorjunk egy nagyot! Milyen érzés volt first ladynek lenni?
– Hú, mekkorát ugrott, hadd vegyek egy nagy levegőt! Szóval befejeztem a versenyzést, jött a három gyerek, Alexa, Petra, Gréta, majd a tévétorna. Közben a férjem 1983-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja lett, majd a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, később madridi és berni nagykövet. Sokat utaztam vele, így volt időm megszokni a közszereplést. De first lady sohasem voltam, én csupán a köztársasági elnök feleségeként igyekeztem megfelelni az elvárásoknak a haza szolgálatában. Én mindvégig megpróbáltam Makray Kati maradni, önmagamat adni, még ha estélyi ruhát kellett is öltenem. Mostanában is vannak nemcsak protokolláris feladataim, hanem igazi szívügyeim. Talán az egyik legnemesebb számomra, a katonai felmenőim miatt is, amit óriási megtiszteltetésként élek meg, hogy a 2011-ben újjáalakult Ludovika Akadémiai Zászlóalj zászlóanyja lehetek, ezzel folytatva a családi hagyományokat.
– Van még megvalósulatlan vágya?
– Boldog lennék, ha jövő júliusban, 57 év után eljuthatnék a tokiói olimpiára, és ezzel mintegy keretbe foglalnám az eltelt hat évtizedet.
Ch.Gáll András - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése