Kedves Koronavírus!
Hadd kezdjem azzal, hogy nem vagy valami népszerű a világban... De tudom, nem is azért jöttél, hogy rajongókat és lájkokat gyűjts. Mert az nem sok lenne. Inkább más a célod, talán valamiféle figyelmeztetés.
Figyelmeztetés, hogy rossz irányba haladunk, hogy önzően viselkedünk, hogy nem élünk elég tudatosan. Pazarolunk, őrült módon vásárolunk. Sőt, a vásárlás komplett hétvégi programmá nőtte ki magát. Annyit utazunk, hogy már lassan a repülők is dugóba kerülnek. Nem töltünk elég időt a családunkkal.
Nem empátiával és segítséggel fordulunk egymás felé, hanem kritizálásból és kioktatásból emelünk falakat. Na, de aztán jöttél Te!
Úgy döntöttél, hogy kezedbe veszed az irányítást, és pár hónapra megállítod a világot. Figyu, nem gondolod, hogy túl drasztikus eszközt választottál? Bár, lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy már csak ebből értük. A rokonaid biztos meglátogattak minket korábban, és próbáltak szelídebben figyelmeztetni, de nem sikerült.
Kénytelen voltál Te közbelépni, hogy Neked hátha hiszünk. És látod, hiszünk. Csak óriási szomorúság, hogy ezért milyen nagy árat fizetünk. Emberéleteket és gazdasági összeomlást.
De a tragédiák mellett azért szép dolgokat is intéztél, amiért hálásak lehetünk.
A világjáró bizniszmen apukák most esti mesét olvasnak a lányaiknak.
A folyton rohanó anyukák most leporolták a varrógépet, és maszkot varrnak a fél utcának.
Az oktatás pár nap alatt éveket ugrott, és átléptünk a digitális korba.
Az iskolák bezártak ugyan, de az élet iskolája megnyitotta kapuit.
A gyerekek részt vállalnak a házimunkából, látják, hogy mennyi energiába kerül rendben tartani a lakást.
Kiderült, hogy milyen sokan tudnak otthonról dolgozni anélkül, hogy órákat zötyögnének a munkahelyükre és vissza.
Esténként kártyapartitól és táncos családi bulitól hangosak a nappalik.
A konyhákból áradnak a finom illatok, olyanok is megsütötték életük első kenyerét, akik eddig csak dobozból ették a rendelt ebédet.
A boltok fejlesztették a szolgáltatásaikat, egyre többen vállalnak házhozszállítást, hogy megéljenek.
Rákényszerítettél minket, hogy legyünk beosztóbbak és gondolkodjunk előre, mert nem ugrunk le csak úgy egy doboz tejfölért a boltba.
Az egészségügyi dolgozók (ismertebb nevükön Hősök) naponta ajándékokat kapnak. Virágokat a kertészettől, friss pizzát a helyi étteremből, biztató, hálálkodó transzparenseket a lakosságtól. A kihalt városokban újfajta élet jelent meg. Turisták helyett vaddisznók mászkálnak Róma utcáin, Velencében pedig újra hattyúk, kacsák, halak és delfinek úsznak motorcsónakok helyett. Olyan helyeken is kék lett az ég, ahol a szmogtól eddig azt sem tudták, milyenek az igazi színek. Segítségnyújtó üzenetek árasztják el az internetet.
Aggódunk a rég nem látott, távoli ismerősökért is, érzékenyebbek és érzelmesebbek lettünk.
A lakóparkokban - ahol talán nem is ismerték egymást a szomszédok -, közös zumba órát tartanak az erkélyeken.
A nagyszülők Skype-on mondott mesével enyhítik az unokák hiányát.
A szülők egyre jobban tisztelik és elismerik a pedagógusokat, mert most ők tanulnak otthon a gyerekkel.
Sorra születnek az egymást támogató, kreatív ötleteket adó csoportok a facebook-on.
Rendezzük a holmikat a szekrényben, elkészülünk az évek óta halogatott feladatokkal is. Szépülnek a kertek, tisztulnak a padlók és a függönyök.
Fertőtlenítjük a kilincseket és a telefonokat, amit vírusmentes időkben is gyakran meg kéne tennünk.
Ülünk a hypo - és kenyérillatú lakásokban, és egyre csak várunk, várunk... Várjuk, mikor hagysz itt minket. Mikor érdemeljük ki a jutalmat, hogy elköszönsz tőlünk. Az a legrosszabb, hogy bizonytalanságban tartasz, és nem vághatjuk a centit.
De majd ezt is megszokjuk. Megtanuljuk, hogy nem tudunk mindent kiszámítani és kontrollálni. Kreatívvá és erőssé tesz minket az új helyzet, mert látjuk, hogy minden nap abból kell kihoznunk a legtöbbet, ami éppen van. Ha kevés a liszt, akkor kevés lisztből. Néha eljátszunk a gondolattal, hogy milyen lesz, amikor végre lelépsz. Tudod, mit remélek? Hogy nem onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nem térünk vissza abba az állapotba, amiben találtál minket, hanem szintet lépünk. Emlékezni fogunk az üzeneteidre, és megtartjuk az újonnan kialakult szokásainkat.
Nem lesznek kapzsi, kielégíthetetlen vágyaink, hanem kevesebbel is beérjük. Értékeljük az élet apró örömeit, amikről Te megmutattad, hogy nem is olyan apróságok. Azok a legnagyobbak.
Üdvözöllek
„(de csak tisztes távolságból)"
Csaba Testvér
Hadd kezdjem azzal, hogy nem vagy valami népszerű a világban... De tudom, nem is azért jöttél, hogy rajongókat és lájkokat gyűjts. Mert az nem sok lenne. Inkább más a célod, talán valamiféle figyelmeztetés.
Figyelmeztetés, hogy rossz irányba haladunk, hogy önzően viselkedünk, hogy nem élünk elég tudatosan. Pazarolunk, őrült módon vásárolunk. Sőt, a vásárlás komplett hétvégi programmá nőtte ki magát. Annyit utazunk, hogy már lassan a repülők is dugóba kerülnek. Nem töltünk elég időt a családunkkal.
Az egészségügyi dolgozók (ismertebb nevükön Hősök) naponta ajándékokat kapnak. Virágokat a kertészettől, friss pizzát a helyi étteremből, biztató, hálálkodó transzparenseket a lakosságtól. A kihalt városokban újfajta élet jelent meg. Turisták helyett vaddisznók mászkálnak Róma utcáin, Velencében pedig újra hattyúk, kacsák, halak és delfinek úsznak motorcsónakok helyett. Olyan helyeken is kék lett az ég, ahol a szmogtól eddig azt sem tudták, milyenek az igazi színek. Segítségnyújtó üzenetek árasztják el az internetet.
Aggódunk a rég nem látott, távoli ismerősökért is, érzékenyebbek és érzelmesebbek lettünk.
A lakóparkokban - ahol talán nem is ismerték egymást a szomszédok -, közös zumba órát tartanak az erkélyeken.
A nagyszülők Skype-on mondott mesével enyhítik az unokák hiányát.
A szülők egyre jobban tisztelik és elismerik a pedagógusokat, mert most ők tanulnak otthon a gyerekkel.
Sorra születnek az egymást támogató, kreatív ötleteket adó csoportok a facebook-on.
Rendezzük a holmikat a szekrényben, elkészülünk az évek óta halogatott feladatokkal is. Szépülnek a kertek, tisztulnak a padlók és a függönyök.
Fertőtlenítjük a kilincseket és a telefonokat, amit vírusmentes időkben is gyakran meg kéne tennünk.
Ülünk a hypo - és kenyérillatú lakásokban, és egyre csak várunk, várunk... Várjuk, mikor hagysz itt minket. Mikor érdemeljük ki a jutalmat, hogy elköszönsz tőlünk. Az a legrosszabb, hogy bizonytalanságban tartasz, és nem vághatjuk a centit.
De majd ezt is megszokjuk. Megtanuljuk, hogy nem tudunk mindent kiszámítani és kontrollálni. Kreatívvá és erőssé tesz minket az új helyzet, mert látjuk, hogy minden nap abból kell kihoznunk a legtöbbet, ami éppen van. Ha kevés a liszt, akkor kevés lisztből. Néha eljátszunk a gondolattal, hogy milyen lesz, amikor végre lelépsz. Tudod, mit remélek? Hogy nem onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nem térünk vissza abba az állapotba, amiben találtál minket, hanem szintet lépünk. Emlékezni fogunk az üzeneteidre, és megtartjuk az újonnan kialakult szokásainkat.
Nem lesznek kapzsi, kielégíthetetlen vágyaink, hanem kevesebbel is beérjük. Értékeljük az élet apró örömeit, amikről Te megmutattad, hogy nem is olyan apróságok. Azok a legnagyobbak.
Üdvözöllek
„(de csak tisztes távolságból)"
Csaba Testvér
Megjegyzések
Megjegyzés küldése