Csurka István igazsága – és tévedése

 „A Pistának sok mindenben igaza van”, mondta egyszer Antall József, amire sem hívei, sem bírálói nem szívesen emlékeznek ma már. Csurka határozottabb fellépést szeretett volna nem csak a baloldallal, de általában azokkal szemben, akiket ma politikai establishment-nek, globalista hatalmi elitnek nevezünk. Antall hívei, egykori közvetlen munkatársai közül sokan nem szívesen látják be, hogy maga a miniszterelnök nagyon is tisztában volt azon erők gonosz és veszélyes mivoltával, akikkel szemben ők ma jobb esetben naivan, a fejüket homokba dugóan megengedőek, rosszabb esetben kifejezetten a kegyeikre, vállveregetéseikre hajaznak. Gyűlölői pedig abban a hamis önigazolásban hergelik magukat és egymást, hogy ő is a „háttérhaltalom” embere volt. (Valójában épp az ellenkezője: az ő személye akadályozta meg, hogy Magyarországon ellenállás nélkül mentsék át minden hatalmukat a posztkommunisták, váltsanak át komcsiból liberális bőrbe a „gyíkemberek”.)

A „háttérhatalom” kifejezés egyébként mára teljesen értelmetlenné vált: az elit, az „establishment” nagyon is látható politikai formában működik, abszolút a nyílt színen. Ennek legszemléletesebb példája volt, amikor a semmilyen politikai felhatalmazással nem rendelkező Soros lazán besétált a szintén csak közvetve felhatalmazott, az európai polgárok által választáson meg nem mérettetett Junckerhez, és jól megbeszélték, mit csináljanak Európával, hogyan hajtsák végre a Coudenhove-Kalergi tervet.

Csurka sok gondolatát érezzük érvényesnek ma is, és tekintünk rá egyfajta váteszként, aki korát megelőzően látta a folyamatokat. Percig se gondoljuk azonban, hogy Antall ne látta volna ugyanezt, ne lett volna tisztában a nemzetközi baloldal már akkor évtizedek óta tartó kulturális-politikai térhódításával, s azzal, hogy mindez hova vezet, milyen teljhatalom (bocsánat, tejhalatom) a céljuk, s milyen neobolsevik eszközökkel dolgoznak ezen. Az 1990-es választások előtt hangzott el egy másik mondata – még az előbbinél is szűkebb körben (egy családi ebédnél): „Mindennél fontosabb, hogy nehogy ezek a gengszterek hatalomra kerüljenek.” Az SZDSZ-ről beszélt.

Márpedig, ha nincs Antall, az SZDSZ hatalomra kerül. Néhányan a mai napig szentül hisznek a korai MDF ún. „népnemzetijeiben”, s ezzel párhuzamosan irracionálisan gyűlölik Antallt, amiért Bíró Zoltánnal, Fekete Gyulával, Lezsák Sándorral, stb. szemben meghatározó politikusa, majd elnöke lett a pártnak, később pedig miniszterelnök. Számos érdeme van az MDF alapítóinak, de a „harmadik út” egy kidolgozatlan fantazmagória volt, bármiféle politikai realitás nélkül. A kommunizmus 45 évét követően Magyarországnak egyértelműen be kellett integrálódnia a nyugati politikai és gazdasági rendszerekbe, a puszta túlélés érdekében. Antall József pontosan azt a munkát végezte, amit annak idején Szent István is, aki kiegyezett mind a már konszolidálódott nyugat-európai, mind a stabil államisággal még nem rendelkező, keleti erős népekkel, lehetőségeket adott nekik, de a megfelelő feltételeket szabva, s ezzel nemcsak pacifikálta, hanem fel is tette a térképre Magyarországot. Koppány alternatívája az eljelentéktelenedést, majd pedig a gyors megsemmisülést jelentette volna. De, nemcsak a „nosztalgikus búsmagyarkodásnak” nem lett volna semmi értelme, hanem eleve az egyébként jó szándékú, tisztességes, de szerényebb politikai képességű „ős MDF-eseket” a világ dolgaiban jártas, dörzsölt, nyelveket beszélő (mégha masszív akcentussal is), a keleti kommunista és a nyugati neomarxista hálózatokban egyaránt jól mozgó (sőt, a kettő összekötésében is fontos szerepet játszó) SZDSZ-esek keresztbe lenyelték.

Viszont Antall volt az, akinek koncepciója volt, aki „látott a pályán” és, aki többek között a televíziós vitákban is méltó ellenfele tudott lenni a váltott lovakkal érkező, a politikai kommunikációban jól kiképzett szadeszeseknek. És választást tudott nyerni velük szemben!!! Pontosan úgy, ahogy ma Orbán Viktor állja a sarat a teljes globalista elittel szemben, és ő képes újra és újra legyőzni itthoni helytartóikat, nem pedig Bod Péter Ákos, Pálinkás József, vagy bármelyik „Igazikonzervatív”. (Nem, direkt nem mondom ki… 😉) Csurka ösztönös képességgel rendelkezett ahhoz, hogy a színfalak mögé lásson; Antall viszont „fent volt a színpadon”, onnan látott – ahogy ma Orbán is – és így jól látta nemcsak a lehetőségeket, de a korlátokat is.
Akik a pálya széléről néznek és kiabálnak, korlátok és felelősség nélkül, sokszor olcsó népszerűségre is szert téve gyakorlatilag bármit előadhatnak. Nem köti őket a valóság sem. Nagyon sok (rész)igazságot mondanak ki, látványosan és hangzatosan, Bogártól Szaniszlón át Drábikig (nagyjából ebben a sorrendben durvul a helyzet) az olyan népszerű „ikonok”, akik azonban kissé egydimenziósan gondolkodva (néha önmaguk hatása alá is kerülve), a „háttérkép” rajzolása közben épp a nagyobb képet, a politikai realitásokat nem látják. Orbán Viktor viszont abszolút tisztában van a realitásokkal, ugyanakkor kiválóan felismerte, hogy a fantaszták és fantazmagóriák sok emberre hatnak és népszerűek. (Zárójel: Nem szabad ezen csodálkozni, így van ez mindenütt; például a zeneipar és a DJ-k világában, amelyet évtizedek óta első kézből látok, rendre felbukkannak különböző nagy megfejtők, időnként futóbolondok, és Facebook-posztokban, videókban, magukat hősöknek képzelve adják elő hangzatos zagyvaságaikat, a jogi-gazdasági környezet ismeretének teljes hiányában, súlyos tárgyi tévedésekkel, de sokakkal elhitetve, hogy ők most végre lelepleznek valamiféle eltitkolt igazságot – miközben csak nettó szamárságokat beszélnek.)

A politikában persze tényleg van számos rejtett, hátsó szándék, és vannak, akik ezekre kellően rá is mutatnak. Orbán Viktornak mind a tehetsége, mind az eszközei megvannak ahhoz, hogy a maga oldalára állítsa őket és követőiket. Antallnak nem volt sem energiája, sem forrásai az akkori hagymázas elképzelések, illetve az ezeket terjesztők pacifikálásához, beintegrálásához, emellett túlságosan bízott a tömegek józan eszében is. Egyik klasszikus, máig élő legenda például, hogy Ukrajna átadta volna Kárpátalját Magyarországnak, de Antallék ezt visszautasították. Tény és való, hogy a Szovjetunió szétesésével kialakuló új államok határai sok helyütt tűnhettek egy rövid ideig képlékenynek. (Az örmény-azeri konfliktus a mai napig nem rendeződött megnyugtatóan.) Kárpátalja Magyarországhoz csatolásának sajnos soha nem volt semmilyen realitása. Mert mégha lett is volna ilyen valós szándék Ukrajna részéről (ami nem volt) és, ha ez meg is történik, a szomszédos országok (Románia, illetve az akkor még létező Csehszlovákia és Jugoszlávia) felől olyan nemzetközi össztűz zúdult volna Magyarországra (jó nyugati kapcsolataiknak köszönhetően sikeresen), véres kardként mutogatva Kárpátalját, hogy lám-lám, a magyarok valóban határrevíziókat akarnak, veszélyesek az európai status quo-ra, hogy nemcsak Kárpátalja visszacsatolását akadályozták volna meg, de Magyarország egész diplomáciai mozgásterét a nullára csökkentették volna, a náluk élő magyarok végzetes vegzálásáról, teljes ellehetetlenítéséről nem is beszélve. Antall azt gondolta, mindezt – és általában a valóságot, a realitásokat – az emberek belátják, s nem fordított kellő hangsúlyt a kommunikációra. Tévedett. (Nem mintha az akkori médiaviszonyok között sok esélye lett volna erre.)
Sokan tehát – mégha időnként fontos dolgokat is mondanak ki – elefántok a porcelánboltban; nehéz és bonyolult kérdésekre adnak könnyű és olcsó válaszokat, s nem értik kellően a (reál)politikát. A 90-es évektől kezdve elsősorban Csurka köré csoportosuló radikális körök pontosan ilyenek voltak, s maga Csurka sem tudta megérteni és elfogadni, hogy hiába van Antall is maximálisan tisztában a globalisták törekvéseivel, Magyarországnak először is el kell kerülnie az államcsődöt, majd pedig meg kell erősödnie, s ehhez számos kompromisszum szükséges. Ahogy például az Orbán-kormány is hatalmas külföldi beruházásokat hoz Magyarországra, ezzel egyre megkerülhetetlenebbé téve minket az ellátói láncolatokban, eközben olyan saját, helyi kapacitásokat is létrehozva, amelyek viszont az ugyanezen láncolatoktól való függőségünket is csökkentik. (Szemben a baloldali kormányok gyakorlatával, ahol a multinacionális érdekeltségek feltétel nélküli beengedése elsősorban szabadrablást, de legalábbis a piac letarolását jelentette, magyar gyárak bezárásával, saját termékeik bevezetésével, természetesen komoly egyéni hasznot hozva néhány együttműködő vállalatvezér és egyéb privatizátor számára, de hosszútávon nem sokat hozzátéve a nemzetgazdasághoz.)

Orbán Viktor minden bizonnyal jobban elmegy a falig a saját mozgástér bővítésében, a feltételek megszabásában, de a nemzetközi helyzet is egészen más, mint 1990-ben. Egyrészt lényegesen jobb állapotban van a magyar gazdaság, másrészt a politikai klíma is jelentősen megváltozott. Magyarországnak már nem kell új szövetségi rendszerekbe (EU, NATO) bekerülnie, és a világpolitikában is recseg-ropog a globalista baloldal hegemóniája. A nyugati világ meghatározó országaiban is megjelentek azok az erők és szereplők -Trumptól Bolsonarón át Salviniig vagy Marechel Le Penig, hogy csak a legmarkánsabbakról beszéljünk-, akikkel már szövetkezni tud egy sokkal jobb, egészségesebb, a nyugati keresztény világ önpusztítása helyett, annak újbóli megerősödését célzó világrend érdekében. Antall számára még nem álltak rendelkezésre ilyen szövetségesek -Reagan elnöksége akkor már 2 éve véget ért, novemberben Thatcher is megbukott, s mindkettejük helyét egy-egy technokrata, az egyre balra tolódó establishment-tel sokkal kevésbé konfrontálódó, abba inkább belesimuló Bush és Major vette át-, de ettől még ugyanúgy tisztában volt azzal, hogy a neobolsevik baloldal térhódítását meg kell(ene) állítani.
Az utókor is csak nehezen képes mindezt a helyére tenni, politikai kortársai pedig végképp nem látták át sem a helyzetet, sem Antall – akkor reménytelennek látszó – küzdelmét. Saját sértettségükért bosszút akartak rajta állni, ehhez Csurkában látták a megfelelő személyt, s Csurka talán sajnos maga is elhitte ezt a szerepet. Nem tudjuk, mi lett volna, ha kettejük konfliktusa, illetve Antall halála nem vezet az éppen csak magához térő magyar jobboldal újabb megtöréséhez (a posztkommunisták nagy örömére). Valószínűleg azt sem fogjuk soha megtudni, pontosan mi hangzott el a már haldokló miniszterelnök és Orbán Viktor közötti utolsó beszélgetésen. De, nem is feltétlenül kell tudnunk: a lényeg, hogy Antall öröksége, mind a magyarság felértékelődéséért tett erőfeszítései, mint pedig a globalista-bolsevista erőkkel szembeni politikai törekvései Orbán Viktorral válnak valóra.

Jeszenszky Zsolt - www.pestisracok.hu