Zsoltár a padló alól...
Erdély, Mezőség, Holttenger. Táncházak népszerű tájegysége, mégis alig ismert. Amint az is, hogy itt hatékonyan tanulmányozható, Trianon száz éve milyen következményekkel járt a Kárpát-medencei magyarság számára. Wass Albert családi regényfolyamának, a Kard és kaszának a tájain bolyongva a történelem útvesztőjében találjuk magunkat.
Olyan falu a célpontunk, amely már nem létezik, rajta sincs a térképeken. Erdély szívében járunk: a Mezőség kapuját, Szamosújvárt elhagyva erdős dombok között siklunk a tükörsima aszfalton. Az út a történelem előtti tengerfenéken – és a történelmi Holttenger talapzatán – ír le szelíd kanyarokat, miközben szellős házcsoportokat, konyhakerteket, gyümölcsösöket, itt-ott beékelődő nádasokat és erdőket hagyunk magunk mögött. Semmi jellegzetes nincs a tájban, kissé slampos és elhanyagolt is, mégis nyugalmat és kiegyensúlyozottságot áraszt. Itt hatolunk be a Tóvidék szívébe és Wass Albert regényeinek mélyére is.
Kalauzom a szamosújvári szórványközpont, a Téka Alapítvány
munkatársa, Láposi Éva „Baba”, aki veterán néptáncos, egykor Kallós
Zoltánt is elkísérte gyűjtőútjaira, kollégiumi nevelőtanár, és szükség
esetén idegenvezetést is tart érdeklődőknek. Mindenki csak „babázza”: a
név még nagymamájától ragadt rá kislánykorában. Az a megállapodásunk,
hogy a szamosújvári Téka-ház diófájától elindulva végigkalauzol Wass
Albert családregényének, a Kard és kaszának a tájain, tavain, falvain –
azaz a Wass família egykori mezőségi birtokain. Ez voltaképp a Téka
egyik szolgáltatása: a munkatársak idegenvezetőként is szívesen vezetik
át Wass Albert szerelmeseit a mezőségi regénytereken. Az viszont már
nincs a megállapodásunkban, hogy eközben olyan történelmi útvesztőbe
kerülünk, ahonnan együtt is alig tudunk majd kibotorkálni.
Az országút, amelyen évszázadokon át eszmék és zsoldos lovashadak nyargalásztak, ma is a Füzes-patak vonalát követi, bal kéz felől feltűnnek az első halastavak. Olyan puhán simulnak bele a domborzatba, mintha az eltűnt őstenger maradványai volnának, természetes dombvidéki tengerszemek emberi ésszel felfoghatatlan korral. Pedig valójában felfogható az: e tavak egyidejűek az ember halgazdálkodási igényeivel, azaz sok ezer évvel ezelőttről származnak. Áthajtunk Vasasszentivánon, az első „wassas” falun.
– Fölfele van a Holtyer-ág, ahol Wass Albert sokat vadászott – mutat Baba valahová a dombok közé. – Arrafelé legeltek a ménesek is, rengeteg ló volt ott, ma meg semmi… Már alig tartanak állatot az emberek.
„Erőss Lajos […] megvásárolta ötszáz aranyért az eladósodott füzesi Sallakoktól a göczi laposon túl eső földeket, és betelepítette a török elől menekülő al-dunai magyarokkal. Templomot is építtetett, papot is hozott nekik, s az új pap kívánságára elnevezte az új falut Erőss-szentivánnak” – olvassuk a Kard és kasza vonatkozó passzusát, az Erőss alteregónév helyére természetesen a Wass nevet helyettesítve be. Tény, hogy 1305-ben már Wass Miklós birtokában van a település; és az 1600-as évek elején Basta hadai a színmagyar Szentivánt is úgy letarolják, hogy két túlélőn kívül nem marad meg senki. Pusztán a templom, de 1743-ban már az is csak román nyelvemlék: „Locu beszeriki Unguraszke”, azaz a magyar templom helye, így emlegetik a szentivániak. Moldvai románokkal telepítik be az üres házakat, és a „lassú mozgású, idegen népek” hozzák a maguk nyelvét, viseletét, szokásvilágát és alázatát.
– Na, ott látszik a hegyen, túl a román templomon a göci templom, az a pléhtető – igazít útba Baba, amint betérünk a következő faluba, Cegébe, a regénybeli Miklósdombra. Egyelőre gyorsan át is hajtunk a szentegyedi és cegei Wassok ősi birtokmagján, és letérünk balra. Itt már minden Wass Albert őseinek legendáival és vérével van átitatva. Kísérőm rögtön a kereszteződésben viharvert, sárga falú kúriára hívja föl a figyelmemet; mint mondja, ez is egy Wassnak volt az udvarháza. Az illető főnemes állítólag az udvarban van eltemetve.
– Na, ez itt Göc. Már nem létezik – lakonikus szavak Láposi Babától, de valóban láthatatlan település határát léptük át. Göc ugyanis mára beolvadt Cegébe, önálló léte nincs, és lassan emlékezete sincs. Hiszen eltűnőben vannak azok is, akik hordozták, őrizték ezeket az emlékeket.
– Baba vagyok, csókolom! – kiabál át a kerítésen az asszony többször is, a vad kutyaugatásban elvész a hangja. A házból kissé kócos, hófehér hajú néni tipeg elő, apró kék virágos ruhája előtt fekete kötény. – Irma néni vak, szemidegsorvadása van – tájékoztat suttogva Baba, majd hangosan mondja: – Magyarországi kutatót hoztam – mire a néni szélsebesen sarkon fordul, és újra eltűnik a házban. De fél perc múlva a kapu előtt áll, most már illendő fejkendőben és kötény nélkül.
– Dehogy mar meg, csak nyisd a kaput, Baba, te meg adjál szervuszt mindenkinek – inti a lábánál csaholó kutyát, aki Pufi névre hallgat.
Baba óvatosan ellépked a kutya mellett, és átnyújtja a kertjében szedett bazsalikomcsokrot:
– Né, mit hoztunk magának! Buszujokot. Nyáron ilyen bazsalikommal a kezükben mentek a templomba az öregasszonyok – fordul felém –, hogy fölébredjenek az istentiszteleten, ha elbóbiskolnának. Ma már senki nem visz a kezében semmit.
– Nem látok, Baba, drága. Olyan nehéz nekem ez az élet… Na, mindenkinek adjad a lábid
– mondja vidámabban Irma néni a kutyának, mire Pufi vérszemet kap, és nem nyugszik, amíg mindnyájunkat tetőtől talpig össze nem nyálaz. – Elég, elég, gátá, gátá!
A kövérkés korcs csóválja a farkát, de sunyja a fülét, óvatosak vagyunk vele. A szél megállt, az ég fekete, lóg a jégeső lába.
– Rogya vagy ragya lesz, itt így mondják – magyarázza Baba, fél szemét le nem véve a kutyáról –, amikor esik az eső, süt a nap, megbarnulnak a levelek, és megrogyázik a paradicsom.
Kint ülünk le a ház falának támasztott padon, a körtefa alatt, odabent fullasztó a levegő. A konyhában valaki kimért, szigorú hangon híreket olvas fel magyarul – szól a Kossuth rádió.
Ez a ház az utolsó Göcön, ahonnan magyarul szólnak a hírek. Mert Irma néni ugyancsak hírmondó, akár a tengerfenék tavai, a göci magyarság utolsó képviselője. Baba édesapja, Lapohos András ördöngösfüzesi iskolaigazgató és a Mezőség magyar szellemi kincseinek gyűjtője néhány éve tért be ide, hogy megcsodálja a göci reformátusok klenódiumait, liturgikus tárgyait, amelyeket az idős asszony férje, Szabó István őrzött – mert a göci Szabóknak ez volt a hivatásuk sok-sok emberöltő óta. És az, hogy akkor is kongassák a harangot, amikor már csak nagyon kevesen figyeltek rá, de még akkor is, amikor már nem volt kinek, csak a múltba vesző gyülekezetnek meg a szórványlétet rájuk mérő Jóistennek. Aki azt is rájuk mérte mindezek felett, hogy kihaló fajtájuk utolsó képviselői legyenek. Szabó bácsi is elment már a domb árnyékos oldalára harangozni, felesége magára maradt a magyar Göc foszlányait őrizni.
„Mindannyiuk közül a legszomorúbb helyzetben talán az a Szabó István van, aki feleségével a Füzes mente Göc nevű falujának az utolsó magyar református lakója. Ott élnek ők is a megroggyant szép kis templom és az időtől és madaraktól lyuggatott harangláb magányos árnyékában.
– Tiszteletes úr, már oda jutottam, hogy el kell hogy menjek Szamosújvárra vagy Füzesre, ha akarom még fordítani a szót anyanyelvemből – mondja panaszosan, szinte könnybe lábadt szemmel. – Ne hagyjanak el minket, tiszteletes úr! Ne felejtkezzenek meg rólunk! – szorongatja búcsúzóul a kezemet, és érzem, hogy Anyaszentegyházunk egészének és mindannyiunknak lelkiismeretébe kapaszkodik” – emlékezik meg a Szabó családról Vetési László szórványlelkész is 1994-ben a Református Naptárban.
Szabó Irma máskülönben vasasszentegyedi, „túl a hegyen” származású, ami azt jelenti, a dombok ellenkező oldalán, egy másik Wass-faluban született. 1956-ban házasodott ide, Göcre. Férjével együtt Wass Albert regényeinek hősei is lehetnének. Ha belegondolok, valójában azok is.
– Hányan vannak ma a környéken magyarok, Irma néni? – kérdezem.
– Csak én vagyok, s a Lajos sógor – nevetgél zavartan, mint aki ennek a helyzetnek az egyedüli felelőse. Nemrég halt meg a szomszédasszonya, akivel még tudott magyarul tereferélni, Lajos sógor viszont már nemigen áll szóba vele sem magyarul, sem románul, csak a vizet hordja a kútjáról. – Innét a patakon van Göc, túl a patakon Cege. De már Göc nem szerepel a papíron. Csak Țaga [Cege románul – M. G.]. Göcön cigány egy se nincs, de több az üres ház, mint a lakott. Van Feketelakon sok, van Pujonban, csak itt, nálunk nincs. Sok az eladó ház, de egyelőre még senki nem adja el cigányoknak.
– Amikor Irma néni idekerült, akkor hányan voltak magyarok?
Elgondolkodik, bólogat, magában számolgat:
– Akkor vótunk. Vótunk a templomban vagy húszan is. Aztán elmentek haza. Elrománosodtak. Ez a nagy baj. Sokszor kérdezem, tudod-e, hol van nagyapád eltemetve. Azt mondja, ott van valahol a harangláb mellett. De még a sírjához sem jönnek soha, hogy egy virágot tegyenek világításkor. Úgy eltagadták, hogy! Nagy románok lettek. S a szülőjek, nagyszülőjek itt van – mutat az asszony valahová fölfelé, a ház mögötti templomdombra. – Azért vannak, akik eljönnek világítani a faluból. Még béismerik, hogy a gyökerek magyar volt. De nem mindegyik.
„28 öntudatlan szegénysorsban lévő magyar egy 600 lelkes román közösségben. Nincsen semmi, ami megkülönböztetné őket a románoktól. Viselet, szokások, gazdasági érdekek, közös a románokéval. Régen színmagyar község volt, […] ma már a sír szélén áll a magyarság” – írja le Göc helyzetét 1938-ban ifj. Bartha Antal és Decsi Sándor katasztere.
– És Cegén hány magyar van?
– Tegnap volt úrvacsoraosztás a templomban, és tízen voltak. Mi is Cegébe járunk templomba, de itt is van ám templomunk – mondja Irma néni büszkén.
Nézzük mindhárman az egyre feketébb eget, lassan elered az eső. Áttetsző függönye eltakarja a göci dombokat és a református templomot. De csak néhány percre. Aztán megint fullasztó forróság ereszkedik ránk. És a mezőségi történelem nyomasztó légköre. Újra a családregénybe tévedünk, az özvegyasszony ugyanis nemcsak a göci magyarok hírmondója, hanem a Wassoké is:
– Nem ismertem én őket! Kicsi voltam még, de sokat jártam oda, Vasasszentgotthárdra. A szüleim ott dolgoztak, a kastélyban. Egyedül vagyok, aki még abbúl a gyökérbűl létezik. A testvérem sütötte nekik a kenyeret. Édesapám erdőkerülő volt náluk. Volt a gróféknak egy kicsi vadászkunyhójuk az erdőben, egy kicsi tisztáson. S amikor édesapám megnősült, elvitte oda édesanyámat, ott laktak a vadászkunyhóban. Ott született vagy három gyermekük. Onnan jártak iskolába, bégyüttek a faluba, Szentegyedre. 17 éves testvérem a kastély konyháján dolgozott, mindennap sütötte az udvarnak a kenyeret, naponta negyvenet. 1940-ben a gróf izgatott lett, s mondta: most lépték át a határt a magyarok. Édesanyám nem hitte. Nem tudta, hogyan mondja meg a román faluban, hogy… Megmondta otthon a családnak, hogy mit mondott a gróf, de hogy azt nem tudja, mikor érnek ide – meséli Irma néni, aki a második bécsi döntés évében még csak hatéves, és az örvendező gróf nem más, mint Wass Albertnek az édesapja, Endre. Az egyik és a másik „háborús bűnös”… Ha már szóba kerül, gyorsan meg is kérdezem, mit tud a közeli Omboztelkén történt háborús atrocitásokról, amelyeket a román történetírás még ma is igyekszik Albert gróf nyakába varrni.
– Én nem tudok semmit – vonja meg a vállát Irma néni. – Igen, meglőtték a papot, de meglőtték a cselédjét is, aki magyar leány volt, palatkai. S még valakiket. Hogy mért, nem tudom. Azóta van pomána [ortodox halotti szertartás – M. G.] a papért. Azt mondják, az öreg gróf az rossz ember volt. Nem tudom, talán durvább volt. De azt mondják, ez a Wass Albert, a fia más ember volt. Nem kaptak vissza semmit Szentgotthárdon a vagyonukból. A cegeiek? Ők visszakaptak, de ritkán gyünnek már. Ahol a benzinkút van, ott volt a nagy kastély Cegében, de ma már nincs meg. Volt egy kápolna, azt is lerontották.
– De hiszen az megvan – csodálkozik Baba.
– Nem, az nincsen meg, mondom, lerontották. A Laci abból csinálta a házát.
– Magyar építette a magyar templomból a házát? – kérdem én.
– Igen, a Laci, noszolyi volt. A szomszéd faluból. De már meg van halva. Mind meg van halva, akik abban az időben voltak.
Göc templomából azonban még senki nem épített házat. Szabó Irma azt mondja, minden évben egyszer eljön Feketelakról a tiszteletes úr. Most is éppen őt várja.
– Apu akarta, hogy minden évben legalább egyszer legyen itt istentisztelet, ő szólt a feketelakiaknak – magyarázza Baba. – Olyankor volt asztal terítve, volt töltött káposzta, töltött paprika. Aztán amikor javították a templomot 2003-ban, jöttünk anyuval meg Irma nénivel, s főztünk az embereknek.
– Utolsó napon huszonötön is voltunk – mondja Irma néni, és kissé megremeg a hangja. – A göci románok is ott fent énekeltek. Mondtam nekik, na, énekeljétek a székely himnuszt is – nevet fel. – Szép emlék… Menjenek csak föl. Én nem tudok, már két éve nem voltam fönn. Fájnak a lábaim, nem látok. Azért egész nap bébujok a kertbe, még keresek egy uborkát, van téve paradicsomunk, hagyma. Egy burjánt, egy gazot azért még kitípek…
Felmegyünk hát.
Mielőtt kilépnénk a Szabó-ház hátsó kiskapuján, Baba rámutat a kert végében álló kukoricagóréra:
– Tudja-e, hogy hívják ezt itt?
– Góré! – vágom rá magabiztosan.
– Ezt ugyan nem. Kastély. Amikor gyerekként belebújtunk, hogy játsszunk benne, mindig mondtuk, megyünk a kastélyba! A máléskastélyba.
Kukoricakastély.
A rövid zápor arra nem volt elég, hogy a kertek szomját oltsa, arra viszont éppen jó, hogy szinte járhatatlanná tegye a dombtetőre vezető meredek erdei utat. Olyan gyümölcsöst is csak Erdélyben találni, mint amelyikből ez a csapás nyílik: kaszálatlan magas fű és csalán lepte, régi almafák keretezte, vad és ősi termékenységgel átitatott kert ez, ahonnan a halottak szigete elérhető. És ma már csakis innen.
Rozoga fakorlátba kapaszkodva, keskeny, sáros, elvadult ösvényen csúszkálva mászunk föl a dombra. Értetlenkedve forgatom a fejemet: nem akarom elhinni, hogy ez az egyetlen út vezet a göci reformátusok templomához. Baba fűvel benőtt mélyedésre mutat, azt mondja, régen ez volt az út, de már régóta nem használja senki. Hiszen nem maradt református – a vak Irma nénin kívül –, aki használhatná. Az eltűnő dűlőutat keresztezve mászunk hát tovább, míg a derékig érő növényzetből elő nem tűnik egy hófehér tömb, odalentről láthatatlanul, mert erdő és gaz takarja el.
Ez hát Göc magyar temploma.
Zömök, parasztos, teherbíró kis épület, minden kecsesség és báj nélkül. Ahol a meszelés nem takarja el a falat, ott jól látszanak a gömbölyded, idomtalan kövek, amelyekből évszázadokkal ezelőtt rakták az istenházát. Kezdetleges támfalai megóvják attól, hogy lecsússzon a dombról a faluba, ahol már senki nem tudna mit kezdeni vele. Ahogy itt fönt sem igazán tud. Átvágunk a fejünk fölé érő édesköményen, hogy belépjünk a szentélybe.
Fel sem tudom sorolni, hányszor akadt el így a szavunk, amikor beléptünk egy magára hagyott, gyülekezetét vesztett templomba a Kárpát-medence legkülönbözőbb szegleteiben. Mondjuk a délvidéki Verbász evangélikus egyházába, ahol galambrajok köröztek a levegőben, összemocskolva a földre hajított harangokat. Vagy a dél-erdélyi Őraljaboldogfalva református templomába, amelynek festett szentjeit eső mállasztotta le a falról, miközben a helyi ortodoxok rég szemet vetettek az Árpád-kori épületre, hogy „visszaalakítsák” annak, ami szerintük eredetileg is volt: ősi görögkeleti egyházzá. Vagy ugyancsak Dél-Erdélyben a százszor példának citált marosszentimrei istenházába, amely jóval impozánsabb, mint a göci, de legalább annyira elhagyatott. Ahogy a helikonista Jékely Zoltán szórványzsoltára, A marosszentimrei templomban hirdeti: „Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiirtott az idő gazul.”
De mindhiába évtizedek pusztulásrutinja, most is elakad a szavam, amikor átlépjük a felújított göci templom kőküszöbét. Sűrű, penészszagú félhomály fogad, a falak embermagasan magukba szívták a vizet. Az imapadokra tiritarka balkáni rongyszőnyegek hajítva, mintha cigány asszonyok összevissza gyűrt szoknyái száradnának nagymosás után. A falakat acélsodrony fogja össze, a padló bárdolatlan kőkockáiból is csak a doh árad. Fojtogató, alacsony, kezdetleges kis istenháza a göci, amelyből árad a magány, az elhagyatottság és az elhanyagoltság. Hiába robotoltak az önkéntesek, hogy megmentsék az épületet, ha nincs, aki használja, belakja, teleimádkozza. Mert ember nem téved erre, még a Mezőség utazói, de Wass Albert rajongói sem, talán csak az eltűnt magyarok jelennek meg olykor a holtak istentiszteletén, a régi, fű lepte úton suhanva végig, a padló alól zsoltározva…
Amikor 2003 őszén felújították a templomot, Lapohos András kemény szavú programot is kapcsolt a kijavított cserepekhez, ablakokhoz, falakhoz: „Javítsatok meg egy-egy romos templomot, tanútemplommá téve, mert így életteret nyertek, és nem némulnak el a harangok.” A nyugdíjas pedagógus azt szerette volna, hogy ha ez a göci tanútemplom a környékbeli református gyülekezetek zarándokhelyévé válik, ahová minden év augusztusának első vasárnapján összegyűlnek. Lapohos András úgy gondolta, gyávaság volna belenyugodni abba, hogy nincs más út, mint átadni, eladni más nemzetnek elárvult templomainkat. Ehelyett hálózatot, közösségeket kell építeni a Mezőségen, amely átfogja a szórványvilágot, és cselekvésre sarkallja a lelkipásztorokat, tanárokat, tanítókat. Hogy áfiumot találjanak a szórványosodás ellen. Hogy mentsék a menthetőt. Mert még mindig volna mit.
Pontosabban lett volna. A program nem teljesült, mert nem teljesülhetett. Hiába épült szórványmúzeum haranglábmakettel, hiába térképezték föl a veszendő közösségek kegytárgyait, templomait, hiába óvták meg a göci istenházát az összedőléstől – a következő lépcsőre már senki nem lépett fel. Aki felléphetett volna, Lapohos András 2017-ben meghalt. És vele a göci tanútemplomnál meghirdetett programja is. Így nem lett a szórványmentés gócpontja, sem igazodási pontot jelző bója a Holttengeren a göci református istenháza.
Baba csöndben rendezgeti a szőnyegeket, én a szószék csipketerítőjére tűzött magyar nemzeti színű szalagokat nézem. Átfut rajtam, amit Szabó Irma férje nyilatkozott hajdan Kövesdi Kiss Ferencnek, a Mezőség másik nagy bekalandozójának és dokumentálójának, aki ugyancsak tanárember volt. „Ide költöztették a magyarokat. Nagy baj lehetett, ez a nagy hely csupa temető” – mutatott körbe a templomdombon Szabó István kurátor. Persze nem a göci volna az egyetlen templomunk, amely tömegsírra épült örök mementóul…
Kilépünk a gyümölcsfák közé, néhány lépésre eltávolodva, hogy megszemléljük a domboldalban felejtett magyar temetőt. A parasztszentély mogorván, de kötelességtudóan őrzi a hozzá hasonlóan elvadult kis református sírkertet. Ha már őt nem őrzi senki. Meglehet, előbb-utóbb juhakol, disznóól lesz belőle – ahogy az Dél-Erdélyben több helyen is megtörtént, megtörténik Árpád-kori templomokkal –, ha már nincs, aki megvédje.
– Szívük, lelkük benne van Irma néniéknek – mondja Baba, miközben csúszkálunk vissza a sáros ösvényen.
Leérünk a házhoz, Pufi régi barátként fogad. Szabó Irma kérdezi, milyen odafönt a helyzet. Büszkén újságolja, hogy a rongyszőnyegeket még ő szőtte szomszédasszonyával, és azért dobták föl a padokra, hogy a nedvesség szét ne rothassza őket.
– Igen, tartották, javították az épületet, amíg tudták. Jaj, olyan szépen beszélt a férje is, István bácsi, olyan jó ízesen – idézi fel Baba –, olyan mezőségiesen. Azt mondta, hogy azért húzza a harangot, amikor eső van – mert hát a magyarok húzzák a harangot, amikor nagy idő van –, hogy mert így „szíjjelődnek” a fellegek. A románok is jöttek hozzá, és kérték, amikor jött a rossz idő, hogy harangozzon, ne érje kár a földeket. Szabó bácsinál sokat járt apám.
– Úgy hiányzik nekünk a tanár úr, úgy hiányzik – sóhajtozik Irma néni. – Édesapja sokszor jött gyerekként Göcre a nagyanyjához, de az a család mind román lett. Mind nézek a kapura, de nincs, aki jöjjön, pedig úgy beszélgetnék.
Szabó Irma néni kedves erőszakkal marasztal: készít ebédet, együnk-igyunk nála, ne rohanjunk, olyan sok mindenről beszélgethetnénk még. Az idős asszony tele szeretettel, becsülettel és magánnyal – akár odafönt, a kert mögötti dombon a halottak temploma.
Búcsúzunk:
– Köszönjük szépen!
– De mit?!
– Hát a beszélgetést.
– Én meg a látogatást.
Miközben a mi fejünk felett is szíjjelődnek a fellegek, elválunk Göc utolsó magyarjától. Tanúmagyarjától.
Erdély, Mezőség, Holttenger. Táncházak népszerű tájegysége, mégis alig ismert. Amint az is, hogy itt hatékonyan tanulmányozható, Trianon száz éve milyen következményekkel járt a Kárpát-medencei magyarság számára. Wass Albert családi regényfolyamának, a Kard és kaszának a tájain bolyongva a történelem útvesztőjében találjuk magunkat.
Olyan falu a célpontunk, amely már nem létezik, rajta sincs a térképeken. Erdély szívében járunk: a Mezőség kapuját, Szamosújvárt elhagyva erdős dombok között siklunk a tükörsima aszfalton. Az út a történelem előtti tengerfenéken – és a történelmi Holttenger talapzatán – ír le szelíd kanyarokat, miközben szellős házcsoportokat, konyhakerteket, gyümölcsösöket, itt-ott beékelődő nádasokat és erdőket hagyunk magunk mögött. Semmi jellegzetes nincs a tájban, kissé slampos és elhanyagolt is, mégis nyugalmat és kiegyensúlyozottságot áraszt. Itt hatolunk be a Tóvidék szívébe és Wass Albert regényeinek mélyére is.
Az országút, amelyen évszázadokon át eszmék és zsoldos lovashadak nyargalásztak, ma is a Füzes-patak vonalát követi, bal kéz felől feltűnnek az első halastavak. Olyan puhán simulnak bele a domborzatba, mintha az eltűnt őstenger maradványai volnának, természetes dombvidéki tengerszemek emberi ésszel felfoghatatlan korral. Pedig valójában felfogható az: e tavak egyidejűek az ember halgazdálkodási igényeivel, azaz sok ezer évvel ezelőttről származnak. Áthajtunk Vasasszentivánon, az első „wassas” falun.
– Fölfele van a Holtyer-ág, ahol Wass Albert sokat vadászott – mutat Baba valahová a dombok közé. – Arrafelé legeltek a ménesek is, rengeteg ló volt ott, ma meg semmi… Már alig tartanak állatot az emberek.
„Erőss Lajos […] megvásárolta ötszáz aranyért az eladósodott füzesi Sallakoktól a göczi laposon túl eső földeket, és betelepítette a török elől menekülő al-dunai magyarokkal. Templomot is építtetett, papot is hozott nekik, s az új pap kívánságára elnevezte az új falut Erőss-szentivánnak” – olvassuk a Kard és kasza vonatkozó passzusát, az Erőss alteregónév helyére természetesen a Wass nevet helyettesítve be. Tény, hogy 1305-ben már Wass Miklós birtokában van a település; és az 1600-as évek elején Basta hadai a színmagyar Szentivánt is úgy letarolják, hogy két túlélőn kívül nem marad meg senki. Pusztán a templom, de 1743-ban már az is csak román nyelvemlék: „Locu beszeriki Unguraszke”, azaz a magyar templom helye, így emlegetik a szentivániak. Moldvai románokkal telepítik be az üres házakat, és a „lassú mozgású, idegen népek” hozzák a maguk nyelvét, viseletét, szokásvilágát és alázatát.
– Na, ott látszik a hegyen, túl a román templomon a göci templom, az a pléhtető – igazít útba Baba, amint betérünk a következő faluba, Cegébe, a regénybeli Miklósdombra. Egyelőre gyorsan át is hajtunk a szentegyedi és cegei Wassok ősi birtokmagján, és letérünk balra. Itt már minden Wass Albert őseinek legendáival és vérével van átitatva. Kísérőm rögtön a kereszteződésben viharvert, sárga falú kúriára hívja föl a figyelmemet; mint mondja, ez is egy Wassnak volt az udvarháza. Az illető főnemes állítólag az udvarban van eltemetve.
– Na, ez itt Göc. Már nem létezik – lakonikus szavak Láposi Babától, de valóban láthatatlan település határát léptük át. Göc ugyanis mára beolvadt Cegébe, önálló léte nincs, és lassan emlékezete sincs. Hiszen eltűnőben vannak azok is, akik hordozták, őrizték ezeket az emlékeket.
– Baba vagyok, csókolom! – kiabál át a kerítésen az asszony többször is, a vad kutyaugatásban elvész a hangja. A házból kissé kócos, hófehér hajú néni tipeg elő, apró kék virágos ruhája előtt fekete kötény. – Irma néni vak, szemidegsorvadása van – tájékoztat suttogva Baba, majd hangosan mondja: – Magyarországi kutatót hoztam – mire a néni szélsebesen sarkon fordul, és újra eltűnik a házban. De fél perc múlva a kapu előtt áll, most már illendő fejkendőben és kötény nélkül.
– Dehogy mar meg, csak nyisd a kaput, Baba, te meg adjál szervuszt mindenkinek – inti a lábánál csaholó kutyát, aki Pufi névre hallgat.
Baba óvatosan ellépked a kutya mellett, és átnyújtja a kertjében szedett bazsalikomcsokrot:
– Né, mit hoztunk magának! Buszujokot. Nyáron ilyen bazsalikommal a kezükben mentek a templomba az öregasszonyok – fordul felém –, hogy fölébredjenek az istentiszteleten, ha elbóbiskolnának. Ma már senki nem visz a kezében semmit.
– Nem látok, Baba, drága. Olyan nehéz nekem ez az élet… Na, mindenkinek adjad a lábid
– mondja vidámabban Irma néni a kutyának, mire Pufi vérszemet kap, és nem nyugszik, amíg mindnyájunkat tetőtől talpig össze nem nyálaz. – Elég, elég, gátá, gátá!
A kövérkés korcs csóválja a farkát, de sunyja a fülét, óvatosak vagyunk vele. A szél megállt, az ég fekete, lóg a jégeső lába.
– Rogya vagy ragya lesz, itt így mondják – magyarázza Baba, fél szemét le nem véve a kutyáról –, amikor esik az eső, süt a nap, megbarnulnak a levelek, és megrogyázik a paradicsom.
Kint ülünk le a ház falának támasztott padon, a körtefa alatt, odabent fullasztó a levegő. A konyhában valaki kimért, szigorú hangon híreket olvas fel magyarul – szól a Kossuth rádió.
Ez a ház az utolsó Göcön, ahonnan magyarul szólnak a hírek. Mert Irma néni ugyancsak hírmondó, akár a tengerfenék tavai, a göci magyarság utolsó képviselője. Baba édesapja, Lapohos András ördöngösfüzesi iskolaigazgató és a Mezőség magyar szellemi kincseinek gyűjtője néhány éve tért be ide, hogy megcsodálja a göci reformátusok klenódiumait, liturgikus tárgyait, amelyeket az idős asszony férje, Szabó István őrzött – mert a göci Szabóknak ez volt a hivatásuk sok-sok emberöltő óta. És az, hogy akkor is kongassák a harangot, amikor már csak nagyon kevesen figyeltek rá, de még akkor is, amikor már nem volt kinek, csak a múltba vesző gyülekezetnek meg a szórványlétet rájuk mérő Jóistennek. Aki azt is rájuk mérte mindezek felett, hogy kihaló fajtájuk utolsó képviselői legyenek. Szabó bácsi is elment már a domb árnyékos oldalára harangozni, felesége magára maradt a magyar Göc foszlányait őrizni.
„Mindannyiuk közül a legszomorúbb helyzetben talán az a Szabó István van, aki feleségével a Füzes mente Göc nevű falujának az utolsó magyar református lakója. Ott élnek ők is a megroggyant szép kis templom és az időtől és madaraktól lyuggatott harangláb magányos árnyékában.
– Tiszteletes úr, már oda jutottam, hogy el kell hogy menjek Szamosújvárra vagy Füzesre, ha akarom még fordítani a szót anyanyelvemből – mondja panaszosan, szinte könnybe lábadt szemmel. – Ne hagyjanak el minket, tiszteletes úr! Ne felejtkezzenek meg rólunk! – szorongatja búcsúzóul a kezemet, és érzem, hogy Anyaszentegyházunk egészének és mindannyiunknak lelkiismeretébe kapaszkodik” – emlékezik meg a Szabó családról Vetési László szórványlelkész is 1994-ben a Református Naptárban.
Szabó Irma máskülönben vasasszentegyedi, „túl a hegyen” származású, ami azt jelenti, a dombok ellenkező oldalán, egy másik Wass-faluban született. 1956-ban házasodott ide, Göcre. Férjével együtt Wass Albert regényeinek hősei is lehetnének. Ha belegondolok, valójában azok is.
– Hányan vannak ma a környéken magyarok, Irma néni? – kérdezem.
– Csak én vagyok, s a Lajos sógor – nevetgél zavartan, mint aki ennek a helyzetnek az egyedüli felelőse. Nemrég halt meg a szomszédasszonya, akivel még tudott magyarul tereferélni, Lajos sógor viszont már nemigen áll szóba vele sem magyarul, sem románul, csak a vizet hordja a kútjáról. – Innét a patakon van Göc, túl a patakon Cege. De már Göc nem szerepel a papíron. Csak Țaga [Cege románul – M. G.]. Göcön cigány egy se nincs, de több az üres ház, mint a lakott. Van Feketelakon sok, van Pujonban, csak itt, nálunk nincs. Sok az eladó ház, de egyelőre még senki nem adja el cigányoknak.
– Amikor Irma néni idekerült, akkor hányan voltak magyarok?
Elgondolkodik, bólogat, magában számolgat:
– Akkor vótunk. Vótunk a templomban vagy húszan is. Aztán elmentek haza. Elrománosodtak. Ez a nagy baj. Sokszor kérdezem, tudod-e, hol van nagyapád eltemetve. Azt mondja, ott van valahol a harangláb mellett. De még a sírjához sem jönnek soha, hogy egy virágot tegyenek világításkor. Úgy eltagadták, hogy! Nagy románok lettek. S a szülőjek, nagyszülőjek itt van – mutat az asszony valahová fölfelé, a ház mögötti templomdombra. – Azért vannak, akik eljönnek világítani a faluból. Még béismerik, hogy a gyökerek magyar volt. De nem mindegyik.
„28 öntudatlan szegénysorsban lévő magyar egy 600 lelkes román közösségben. Nincsen semmi, ami megkülönböztetné őket a románoktól. Viselet, szokások, gazdasági érdekek, közös a románokéval. Régen színmagyar község volt, […] ma már a sír szélén áll a magyarság” – írja le Göc helyzetét 1938-ban ifj. Bartha Antal és Decsi Sándor katasztere.
– És Cegén hány magyar van?
– Tegnap volt úrvacsoraosztás a templomban, és tízen voltak. Mi is Cegébe járunk templomba, de itt is van ám templomunk – mondja Irma néni büszkén.
Nézzük mindhárman az egyre feketébb eget, lassan elered az eső. Áttetsző függönye eltakarja a göci dombokat és a református templomot. De csak néhány percre. Aztán megint fullasztó forróság ereszkedik ránk. És a mezőségi történelem nyomasztó légköre. Újra a családregénybe tévedünk, az özvegyasszony ugyanis nemcsak a göci magyarok hírmondója, hanem a Wassoké is:
– Nem ismertem én őket! Kicsi voltam még, de sokat jártam oda, Vasasszentgotthárdra. A szüleim ott dolgoztak, a kastélyban. Egyedül vagyok, aki még abbúl a gyökérbűl létezik. A testvérem sütötte nekik a kenyeret. Édesapám erdőkerülő volt náluk. Volt a gróféknak egy kicsi vadászkunyhójuk az erdőben, egy kicsi tisztáson. S amikor édesapám megnősült, elvitte oda édesanyámat, ott laktak a vadászkunyhóban. Ott született vagy három gyermekük. Onnan jártak iskolába, bégyüttek a faluba, Szentegyedre. 17 éves testvérem a kastély konyháján dolgozott, mindennap sütötte az udvarnak a kenyeret, naponta negyvenet. 1940-ben a gróf izgatott lett, s mondta: most lépték át a határt a magyarok. Édesanyám nem hitte. Nem tudta, hogyan mondja meg a román faluban, hogy… Megmondta otthon a családnak, hogy mit mondott a gróf, de hogy azt nem tudja, mikor érnek ide – meséli Irma néni, aki a második bécsi döntés évében még csak hatéves, és az örvendező gróf nem más, mint Wass Albertnek az édesapja, Endre. Az egyik és a másik „háborús bűnös”… Ha már szóba kerül, gyorsan meg is kérdezem, mit tud a közeli Omboztelkén történt háborús atrocitásokról, amelyeket a román történetírás még ma is igyekszik Albert gróf nyakába varrni.
– Én nem tudok semmit – vonja meg a vállát Irma néni. – Igen, meglőtték a papot, de meglőtték a cselédjét is, aki magyar leány volt, palatkai. S még valakiket. Hogy mért, nem tudom. Azóta van pomána [ortodox halotti szertartás – M. G.] a papért. Azt mondják, az öreg gróf az rossz ember volt. Nem tudom, talán durvább volt. De azt mondják, ez a Wass Albert, a fia más ember volt. Nem kaptak vissza semmit Szentgotthárdon a vagyonukból. A cegeiek? Ők visszakaptak, de ritkán gyünnek már. Ahol a benzinkút van, ott volt a nagy kastély Cegében, de ma már nincs meg. Volt egy kápolna, azt is lerontották.
– De hiszen az megvan – csodálkozik Baba.
– Nem, az nincsen meg, mondom, lerontották. A Laci abból csinálta a házát.
– Magyar építette a magyar templomból a házát? – kérdem én.
– Igen, a Laci, noszolyi volt. A szomszéd faluból. De már meg van halva. Mind meg van halva, akik abban az időben voltak.
Göc templomából azonban még senki nem épített házat. Szabó Irma azt mondja, minden évben egyszer eljön Feketelakról a tiszteletes úr. Most is éppen őt várja.
– Apu akarta, hogy minden évben legalább egyszer legyen itt istentisztelet, ő szólt a feketelakiaknak – magyarázza Baba. – Olyankor volt asztal terítve, volt töltött káposzta, töltött paprika. Aztán amikor javították a templomot 2003-ban, jöttünk anyuval meg Irma nénivel, s főztünk az embereknek.
– Utolsó napon huszonötön is voltunk – mondja Irma néni, és kissé megremeg a hangja. – A göci románok is ott fent énekeltek. Mondtam nekik, na, énekeljétek a székely himnuszt is – nevet fel. – Szép emlék… Menjenek csak föl. Én nem tudok, már két éve nem voltam fönn. Fájnak a lábaim, nem látok. Azért egész nap bébujok a kertbe, még keresek egy uborkát, van téve paradicsomunk, hagyma. Egy burjánt, egy gazot azért még kitípek…
Felmegyünk hát.
Mielőtt kilépnénk a Szabó-ház hátsó kiskapuján, Baba rámutat a kert végében álló kukoricagóréra:
– Tudja-e, hogy hívják ezt itt?
– Góré! – vágom rá magabiztosan.
– Ezt ugyan nem. Kastély. Amikor gyerekként belebújtunk, hogy játsszunk benne, mindig mondtuk, megyünk a kastélyba! A máléskastélyba.
Kukoricakastély.
A rövid zápor arra nem volt elég, hogy a kertek szomját oltsa, arra viszont éppen jó, hogy szinte járhatatlanná tegye a dombtetőre vezető meredek erdei utat. Olyan gyümölcsöst is csak Erdélyben találni, mint amelyikből ez a csapás nyílik: kaszálatlan magas fű és csalán lepte, régi almafák keretezte, vad és ősi termékenységgel átitatott kert ez, ahonnan a halottak szigete elérhető. És ma már csakis innen.
Rozoga fakorlátba kapaszkodva, keskeny, sáros, elvadult ösvényen csúszkálva mászunk föl a dombra. Értetlenkedve forgatom a fejemet: nem akarom elhinni, hogy ez az egyetlen út vezet a göci reformátusok templomához. Baba fűvel benőtt mélyedésre mutat, azt mondja, régen ez volt az út, de már régóta nem használja senki. Hiszen nem maradt református – a vak Irma nénin kívül –, aki használhatná. Az eltűnő dűlőutat keresztezve mászunk hát tovább, míg a derékig érő növényzetből elő nem tűnik egy hófehér tömb, odalentről láthatatlanul, mert erdő és gaz takarja el.
Ez hát Göc magyar temploma.
Zömök, parasztos, teherbíró kis épület, minden kecsesség és báj nélkül. Ahol a meszelés nem takarja el a falat, ott jól látszanak a gömbölyded, idomtalan kövek, amelyekből évszázadokkal ezelőtt rakták az istenházát. Kezdetleges támfalai megóvják attól, hogy lecsússzon a dombról a faluba, ahol már senki nem tudna mit kezdeni vele. Ahogy itt fönt sem igazán tud. Átvágunk a fejünk fölé érő édesköményen, hogy belépjünk a szentélybe.
Fel sem tudom sorolni, hányszor akadt el így a szavunk, amikor beléptünk egy magára hagyott, gyülekezetét vesztett templomba a Kárpát-medence legkülönbözőbb szegleteiben. Mondjuk a délvidéki Verbász evangélikus egyházába, ahol galambrajok köröztek a levegőben, összemocskolva a földre hajított harangokat. Vagy a dél-erdélyi Őraljaboldogfalva református templomába, amelynek festett szentjeit eső mállasztotta le a falról, miközben a helyi ortodoxok rég szemet vetettek az Árpád-kori épületre, hogy „visszaalakítsák” annak, ami szerintük eredetileg is volt: ősi görögkeleti egyházzá. Vagy ugyancsak Dél-Erdélyben a százszor példának citált marosszentimrei istenházába, amely jóval impozánsabb, mint a göci, de legalább annyira elhagyatott. Ahogy a helikonista Jékely Zoltán szórványzsoltára, A marosszentimrei templomban hirdeti: „Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiirtott az idő gazul.”
De mindhiába évtizedek pusztulásrutinja, most is elakad a szavam, amikor átlépjük a felújított göci templom kőküszöbét. Sűrű, penészszagú félhomály fogad, a falak embermagasan magukba szívták a vizet. Az imapadokra tiritarka balkáni rongyszőnyegek hajítva, mintha cigány asszonyok összevissza gyűrt szoknyái száradnának nagymosás után. A falakat acélsodrony fogja össze, a padló bárdolatlan kőkockáiból is csak a doh árad. Fojtogató, alacsony, kezdetleges kis istenháza a göci, amelyből árad a magány, az elhagyatottság és az elhanyagoltság. Hiába robotoltak az önkéntesek, hogy megmentsék az épületet, ha nincs, aki használja, belakja, teleimádkozza. Mert ember nem téved erre, még a Mezőség utazói, de Wass Albert rajongói sem, talán csak az eltűnt magyarok jelennek meg olykor a holtak istentiszteletén, a régi, fű lepte úton suhanva végig, a padló alól zsoltározva…
Amikor 2003 őszén felújították a templomot, Lapohos András kemény szavú programot is kapcsolt a kijavított cserepekhez, ablakokhoz, falakhoz: „Javítsatok meg egy-egy romos templomot, tanútemplommá téve, mert így életteret nyertek, és nem némulnak el a harangok.” A nyugdíjas pedagógus azt szerette volna, hogy ha ez a göci tanútemplom a környékbeli református gyülekezetek zarándokhelyévé válik, ahová minden év augusztusának első vasárnapján összegyűlnek. Lapohos András úgy gondolta, gyávaság volna belenyugodni abba, hogy nincs más út, mint átadni, eladni más nemzetnek elárvult templomainkat. Ehelyett hálózatot, közösségeket kell építeni a Mezőségen, amely átfogja a szórványvilágot, és cselekvésre sarkallja a lelkipásztorokat, tanárokat, tanítókat. Hogy áfiumot találjanak a szórványosodás ellen. Hogy mentsék a menthetőt. Mert még mindig volna mit.
Pontosabban lett volna. A program nem teljesült, mert nem teljesülhetett. Hiába épült szórványmúzeum haranglábmakettel, hiába térképezték föl a veszendő közösségek kegytárgyait, templomait, hiába óvták meg a göci istenházát az összedőléstől – a következő lépcsőre már senki nem lépett fel. Aki felléphetett volna, Lapohos András 2017-ben meghalt. És vele a göci tanútemplomnál meghirdetett programja is. Így nem lett a szórványmentés gócpontja, sem igazodási pontot jelző bója a Holttengeren a göci református istenháza.
Baba csöndben rendezgeti a szőnyegeket, én a szószék csipketerítőjére tűzött magyar nemzeti színű szalagokat nézem. Átfut rajtam, amit Szabó Irma férje nyilatkozott hajdan Kövesdi Kiss Ferencnek, a Mezőség másik nagy bekalandozójának és dokumentálójának, aki ugyancsak tanárember volt. „Ide költöztették a magyarokat. Nagy baj lehetett, ez a nagy hely csupa temető” – mutatott körbe a templomdombon Szabó István kurátor. Persze nem a göci volna az egyetlen templomunk, amely tömegsírra épült örök mementóul…
Kilépünk a gyümölcsfák közé, néhány lépésre eltávolodva, hogy megszemléljük a domboldalban felejtett magyar temetőt. A parasztszentély mogorván, de kötelességtudóan őrzi a hozzá hasonlóan elvadult kis református sírkertet. Ha már őt nem őrzi senki. Meglehet, előbb-utóbb juhakol, disznóól lesz belőle – ahogy az Dél-Erdélyben több helyen is megtörtént, megtörténik Árpád-kori templomokkal –, ha már nincs, aki megvédje.
– Szívük, lelkük benne van Irma néniéknek – mondja Baba, miközben csúszkálunk vissza a sáros ösvényen.
Leérünk a házhoz, Pufi régi barátként fogad. Szabó Irma kérdezi, milyen odafönt a helyzet. Büszkén újságolja, hogy a rongyszőnyegeket még ő szőtte szomszédasszonyával, és azért dobták föl a padokra, hogy a nedvesség szét ne rothassza őket.
– Igen, tartották, javították az épületet, amíg tudták. Jaj, olyan szépen beszélt a férje is, István bácsi, olyan jó ízesen – idézi fel Baba –, olyan mezőségiesen. Azt mondta, hogy azért húzza a harangot, amikor eső van – mert hát a magyarok húzzák a harangot, amikor nagy idő van –, hogy mert így „szíjjelődnek” a fellegek. A románok is jöttek hozzá, és kérték, amikor jött a rossz idő, hogy harangozzon, ne érje kár a földeket. Szabó bácsinál sokat járt apám.
– Úgy hiányzik nekünk a tanár úr, úgy hiányzik – sóhajtozik Irma néni. – Édesapja sokszor jött gyerekként Göcre a nagyanyjához, de az a család mind román lett. Mind nézek a kapura, de nincs, aki jöjjön, pedig úgy beszélgetnék.
Szabó Irma néni kedves erőszakkal marasztal: készít ebédet, együnk-igyunk nála, ne rohanjunk, olyan sok mindenről beszélgethetnénk még. Az idős asszony tele szeretettel, becsülettel és magánnyal – akár odafönt, a kert mögötti dombon a halottak temploma.
Búcsúzunk:
– Köszönjük szépen!
– De mit?!
– Hát a beszélgetést.
– Én meg a látogatást.
Miközben a mi fejünk felett is szíjjelődnek a fellegek, elválunk Göc utolsó magyarjától. Tanúmagyarjától.
Népirtások földje
Noha az erdélyi Mezőségről főként csak a XII. századból vannak írott források, feltételezhető, hogy már a honfoglaláskor beáramlottak ezekbe a völgyekbe, a későbbi Doboka vármegye területére magyar csoportok. Ettől kezdve a magyarság volt az egyedül számottevő népelem a Mezőségen – hangsúlyozza Makkai László Szolnok-Doboka megye magyarsága című 1943-as tanulmányában –, belőlük verbuválódott később a királyi várak népe is. Majd a hatalmas királyi területekből szakíthattak birtokadományt a távolabbról érkező, hadi érdemekben dúskáló famíliák is, mint amilyen többek között a Wass is volt. Őket III. Béla jutalmazta meg azokkal a falvakkal és földekkel, amelyeket aztán csaknem nyolcszáz évig bírtak.
Az 1241-es tatárjárástól kezdve mongolok, törökök, alföldi magyar hajdúk, móc szabadcsapatok egymást váltva, olykor egymással párhuzamosan prédálták föl a Mezőség falvait. És a XVI–XVII. század vérgőzös évtizedeiben fejedelmeink bűnös szerencsétlenkedése és az irtóhadjáratok következtében csaknem eljutott addig a pontig a Tóvidék népe, hogy már nem volt kinek a menedéket adó nádasokba futnia. Kezdődött a pusztítássorozat Rareş Péter moldvai vajda portyáival és Castaldo császári tábornok sáskajárásával, aki nemcsak Martinuzzi György barátot gyilkoltatta meg alvinci várkastélyában, de azt is kiharcolta, hogy már 1570-ben megemlítsenek az okmányokban olyan Doboka vármegyei falvakat, amelyekből kiölték a keresztényeket, és a magyarok helyére románok telepedtek. Nem kellett sokat várni Georgius Bastára, aki II. Rudolf császár zsoldjában, Vitéz Mihály havasalföldi vajda, Székely Mózes hadvezér és az oláh–rác–magyar hajdúk, tatár lovasok meg a német, vallon zsoldosok tevékeny részvételével néhány év alatt kivitelezte, hogy a Mezőség magyarsága már csak múló emlék legyen.
Basta 1598 és 1604 közötti erdélyi katonai expedícióinak végzetes következményei lettek a magyarságra nézve. Egy 1603-as német összeírás szerint 47 magyar és szász faluban összesen 381 jobbágy maradt – míg a kisebb lakosságú román falvak nem szenvedtek el ekkora emberveszteséget. Amíg a mezőségi falvak lélekszámuk 70-80 százalékát elveszítették, addig Makkai László szerint a román lakosságú Kővárvidéken az összes házhelyeknek még a fele sem pusztult el (ami nyilván ugyancsak nem kevés halottat jelent!). A völgyeket lakó, falvakat építő, földeket művelő magyarság behozhatatlan demográfiai hátrányba került, amikor feltöltötte a Mezőség tömegsírjait. És másfél emberöltővel Basta után jött II. Rákóczi György 1657-es lengyelországi hadjárata – nem feltétlenül említendő a magyar hadtörténelem aranykönyvében… – meg a nyomában Erdélyre zúduló újabb tatárjárás, mely büntetőhadjárat volt a gyilkolás és a rabszedés szenvedélyével. 1658 és 1661 között háromszor dúlták föl a török–tatár hadak Erdélyt. Majd 1717 az idők végezetéig fekete-pirosba öltöztette a sóból meggazdagodó és megpolgárosodó Szék népét a Beszterce felől betörő újabb tatár öldöklési hullámmal, az utolsó nagyobb tatárjárással, amely augusztus 24-én, Szent Bertalan napján a templomnál találta az egész falut. Mindössze száz lélek maradt meg, a többit rabságba hurcolták vagy levágták, ha nem tűnt piacképesnek a rabszolgaüzletágban.
Kíméletlen történelmi szükségszerűség, hogy ami a magyarságnak halál volt, az a románságnak születés. Ami nekünk visszaszorulás, szórványosodás, az számukra térfoglalás, tömbösödés. Ahogy történelmi szükségszerűség az is, hogy a munkáskezek nélkül maradt, tönk szélére került magyar főurak, többek között a Wassok hívták be Erdélybe a románokat, akik boldogan hagyták maguk mögött kedvezőtlenebb életkörülményeiket és a bojárok önkényeskedéseit Kárpátokon túli szülőföldjükkel egyetemben. És bár Szék ma is megmaradt magyarnak, ez már nem mondható el az egykor egységesen magyar lakosságú mezőségi falvakról, ahol a becsábított, alázatosabb, alkalmazkodóbb román jobbágyság gyorsan betöltötte az űrt, kiszorítva a jogainak jobban tudatában lévő, nagyobb igényű magyar jobbágyot. Mára a Mezőség falvainak többségéből nyomtalanul eltűnt a magyarság, vagy kétséges sorsú szórvánnyá zsugorodott. Göc ennek a helyzetnek a drámai mintapéldája.
(A VEZETŐKÉP illusztráció)
Margittai Gábor - www.magyarnemzet.hu
Noha az erdélyi Mezőségről főként csak a XII. századból vannak írott források, feltételezhető, hogy már a honfoglaláskor beáramlottak ezekbe a völgyekbe, a későbbi Doboka vármegye területére magyar csoportok. Ettől kezdve a magyarság volt az egyedül számottevő népelem a Mezőségen – hangsúlyozza Makkai László Szolnok-Doboka megye magyarsága című 1943-as tanulmányában –, belőlük verbuválódott később a királyi várak népe is. Majd a hatalmas királyi területekből szakíthattak birtokadományt a távolabbról érkező, hadi érdemekben dúskáló famíliák is, mint amilyen többek között a Wass is volt. Őket III. Béla jutalmazta meg azokkal a falvakkal és földekkel, amelyeket aztán csaknem nyolcszáz évig bírtak.
Az 1241-es tatárjárástól kezdve mongolok, törökök, alföldi magyar hajdúk, móc szabadcsapatok egymást váltva, olykor egymással párhuzamosan prédálták föl a Mezőség falvait. És a XVI–XVII. század vérgőzös évtizedeiben fejedelmeink bűnös szerencsétlenkedése és az irtóhadjáratok következtében csaknem eljutott addig a pontig a Tóvidék népe, hogy már nem volt kinek a menedéket adó nádasokba futnia. Kezdődött a pusztítássorozat Rareş Péter moldvai vajda portyáival és Castaldo császári tábornok sáskajárásával, aki nemcsak Martinuzzi György barátot gyilkoltatta meg alvinci várkastélyában, de azt is kiharcolta, hogy már 1570-ben megemlítsenek az okmányokban olyan Doboka vármegyei falvakat, amelyekből kiölték a keresztényeket, és a magyarok helyére románok telepedtek. Nem kellett sokat várni Georgius Bastára, aki II. Rudolf császár zsoldjában, Vitéz Mihály havasalföldi vajda, Székely Mózes hadvezér és az oláh–rác–magyar hajdúk, tatár lovasok meg a német, vallon zsoldosok tevékeny részvételével néhány év alatt kivitelezte, hogy a Mezőség magyarsága már csak múló emlék legyen.
Basta 1598 és 1604 közötti erdélyi katonai expedícióinak végzetes következményei lettek a magyarságra nézve. Egy 1603-as német összeírás szerint 47 magyar és szász faluban összesen 381 jobbágy maradt – míg a kisebb lakosságú román falvak nem szenvedtek el ekkora emberveszteséget. Amíg a mezőségi falvak lélekszámuk 70-80 százalékát elveszítették, addig Makkai László szerint a román lakosságú Kővárvidéken az összes házhelyeknek még a fele sem pusztult el (ami nyilván ugyancsak nem kevés halottat jelent!). A völgyeket lakó, falvakat építő, földeket művelő magyarság behozhatatlan demográfiai hátrányba került, amikor feltöltötte a Mezőség tömegsírjait. És másfél emberöltővel Basta után jött II. Rákóczi György 1657-es lengyelországi hadjárata – nem feltétlenül említendő a magyar hadtörténelem aranykönyvében… – meg a nyomában Erdélyre zúduló újabb tatárjárás, mely büntetőhadjárat volt a gyilkolás és a rabszedés szenvedélyével. 1658 és 1661 között háromszor dúlták föl a török–tatár hadak Erdélyt. Majd 1717 az idők végezetéig fekete-pirosba öltöztette a sóból meggazdagodó és megpolgárosodó Szék népét a Beszterce felől betörő újabb tatár öldöklési hullámmal, az utolsó nagyobb tatárjárással, amely augusztus 24-én, Szent Bertalan napján a templomnál találta az egész falut. Mindössze száz lélek maradt meg, a többit rabságba hurcolták vagy levágták, ha nem tűnt piacképesnek a rabszolgaüzletágban.
Kíméletlen történelmi szükségszerűség, hogy ami a magyarságnak halál volt, az a románságnak születés. Ami nekünk visszaszorulás, szórványosodás, az számukra térfoglalás, tömbösödés. Ahogy történelmi szükségszerűség az is, hogy a munkáskezek nélkül maradt, tönk szélére került magyar főurak, többek között a Wassok hívták be Erdélybe a románokat, akik boldogan hagyták maguk mögött kedvezőtlenebb életkörülményeiket és a bojárok önkényeskedéseit Kárpátokon túli szülőföldjükkel egyetemben. És bár Szék ma is megmaradt magyarnak, ez már nem mondható el az egykor egységesen magyar lakosságú mezőségi falvakról, ahol a becsábított, alázatosabb, alkalmazkodóbb román jobbágyság gyorsan betöltötte az űrt, kiszorítva a jogainak jobban tudatában lévő, nagyobb igényű magyar jobbágyot. Mára a Mezőség falvainak többségéből nyomtalanul eltűnt a magyarság, vagy kétséges sorsú szórvánnyá zsugorodott. Göc ennek a helyzetnek a drámai mintapéldája.
(A VEZETŐKÉP illusztráció)
Margittai Gábor - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése