Harc a koncért, a velőscsontért –
folytatjuk Stefka István médiaháborús sorozatát. Mit keresett Vágó
István 1993-ban Stefka Istvánék titkárságán? Állítása szerint kávézni
járt be, mert az olyan finom volt. Mégis különös, hogy a “kvízmester”,
aki addig nem tűnt fel ott, csak azután kezdett odajárni miután a
jobboldali tévések vették birtokba a szerkesztőséget. Mit hallgatott ki,
milyen információkat gyűjtött össze? Ki tudja. Akkor még senki sem
sejtette, hogy sok-sok évvel később Gyurcsány Ferenc egyik leghűségesebb
embere, a DK egyik arca lesz. Médiaháború, 15. rész.
Egyet tudomásul kell vennünk, a
médiaháború nem egyszerűen újságírók csatája volt, hanem öldöklő
politikai harc a teljes hatalomért – a médiában, a politikában, a
gazdaságban – az ellenfél leradírozásával. Az már egy más kérdés, hogy
amíg a balliberálisok a javakért, a tulajdon megszerzéséért nyújtották
ki a kezüket, addig a másik oldal a nemzeti újságírás megteremtéséért
harcolt. Persze nem volt kizárva az sem, hogy itt is, ott is sérültek
emberek. Nem ez történik ma is? Nem vet be minden eszközt – álhíreket,
hazugságokat, dezinformációkat – a sajtó főként balliberális-globalista
oldala, hogy a megtévesztett közvélemény neki higgyen?
Ezt az embertelen világot zseniálisan festette le Mihályfy Sándor filmrendező, az Indul a bakterház és az Ábel a rengetegben csodálatos alkotója- „Akkora velőscsont, mint a Szent Gellért-hegy”
című könyvében. Saját élményeiből merítve nemcsak a filmvilágban, a
színházakban történt szakadást, ellentétet elemzi írói eszközökkel,
hanem azt is, ami a rendszerváltás után történt a médiában. Ezt írja: „…hogy
lehet ép ésszel elfogadni a kettészakadást, ezt a gyűlölködést, ezt a
szembeállást, ezt a szekértáborozást… és a nagy vesztesei, a nagy
halottai e lehetetlen csatának: Chrudinák, Pálffy G., Stefka, Várkonyi
Balázs, Liebmann Katalin, Sugár András, a másik oldalon Bánó, Baló,
Érdi, Szegvári…
és tudják olvasóim, hogy miért megy ez a bruszt, nem csirkelábért, nem a kaparónak nevezett csirkelábért, hanem velőscsontokért, velőskenyérért barnasörrel, Guinness sörrel leöblítve a torkokon, a borssal, pirospaprikával megbolondított pirítós kenyérre kent velős kajáért megy a bruszt, nem a csirkelábért, hanem akkora kibaszott velőscsontért, mint a Szent Gellért-hegy… ezt el tudják Önök, olvasók képzelni, és mivel ennek a Trianonnal megvert kis országnak csak egy Szent Gellért-hegye van, csak egy óriásvelőscsontja, ezért a velőscsontban megbújó rezgő velőt úgy kéne elosztani, hogy egy csirkeláb, egy pirított velőskenyér jusson a jobboldali keresztény magyarnak, és egy csirkeláb pirított velőskenyér jusson a baloldali zsidó magyarnak, tetszik érteni, egy csirkeláb, egy velőskenyér és nem csirkelábak ezerszámra, százezerszámra ott, és itt egy akkora velőscsont, mint a Szent Gellért-hegy, mert attól a velőmennyiségtől csak el lehet rontani a gyomrot…
Hát mire ez a kettészakadás, hát mire
ez az urbánus-népies marhaság, mire ez a nemzeti-liberális őrület, mire
ez a keresztény-zsidó megkülönböztetés, mire ez a szekértáborra
szakadás…hová vezet el, mi lesz ebből az értelmetlen csatából…”.
Milyen igaza volt Mihályfy Sándornak, aki
a maga szarkasztikus, fanyar humorával megfogalmazta a még ma is tartó
médiaháború, politikai csatározás lényegét. Pázmányi körmondataiban
benne van a hatalmas indulat, a kérdések soraiban az igazságkeresés és
az a mély értetlenség, amire válaszokat vár.
A teljes cikk itt olvasható el!
Stefka István - www.pestisracok.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése