Román mesterterv: hivatali szabotázs és történelemhamisítás

Aljas húzás! Olvassák el!

Tiltott kastélyok – Mégsem háborús gonosztevő báró Kemény János, Erdély egyik legnagyobb humanistája? 

Romániában ma mindent bevetnek, csak hogy megakadályozzák az 1945 után elkobzott javak jogszerű visszaszolgáltatását. A hivatali szabotázs, a történelemhamisítás és a karaktergyilkosság ezt az állami szintű mestertervet szolgálja.­ A napokban dőlt el egy jóvátételi per, amely összeomlással fenyegette Erdély egyik legrégebbi történelmi családját.

Most már én is kivéreztem, belefáradtam, nem látom a végét – mondta elkeseredetten báró Kemény Endre, amikor néhány hete érdeklődtem, hogy áll a per, amely meghatározhatja az ősi Kemény-família jóvátételi harcait jó időre, talán egyszer és mindenkorra. De akár a többi erdélyi történelmi családét is, ha precedenst teremt. Hiszen romba dönthet mindent, amit három évtized alatt nagy keservesen sikerült visszaépíteni – a román restitúciós törvények útvesztőjében bolyongva. Amúgy is évek óta tart a jóvátétel „visszafordítása” Romániában, ez a fű alatt zajló, de nagyon hatékony folyamat: az 1945 után elkobzott, 1990 után visszaperelt javakat a balkáni állam igyekszik visszavenni – vagy a megnyert perek ellenére sem adja vissza őket.

 

Kemény Endre, báró Kemény János Magyarországon élő unokája július elején azt felelte kérdésemre, ez az eljárás most arról szól, hogy ha a hatalomnak sikerül bebizonyítani nagyapja „háborús bűnösségét”, pontosabban Románia második világháborús ellenségei közé sorolni őt, akkor az akár teljes vagyonelkobzáshoz is vezethet, és legrosszabb esetben még az Erdély északi határvidékét őrző Kemény-várkastély is visszakerülhet román kézre. Mindhiába ölte a család éveit, pénzét és idegrendszerét a több ezer négyzetméteres, impozáns épület visszaharcolásába.

„Nagy kő esett le a szívünkről. Megnyertük a pert!” – olvasom most a kora reggeli ujjongó e-mailt, amelyet Endre küldött. Hosszú, lélekőrlő huzavona után, a tárgyalást ötödször elhalasztva végül úgy döntött a Prahova megyei törvényszék, hogy báró Kemény János, Erdély talán legnagyobb mecénása, író, szerkesztő, az Erdélyi Helikon marosvécsi szervezője és vendéglátója, erdélyi és anyaországi írók támogatója, a Concordia zsidó színház létrehozója és finanszírozója, a magyar–román megbékélés apostola nem bűnös. Nem lett hazaáruló, nem bujtogatott románok meggyilkolására, nem vált „horthysta-fasiszta” báróvá. Nem lett új főnemesi bűnbak, nem lett újabb Wass Albert-ügy.

Úgyhogy folytatható a párviadal az örökségért.

Nem mondja, hogy nem rángatja a görcs a vállát, a hátát, a nyakát, és azt sem, hogy szívesen gondol a másnapra. Asztmásan krákogva, elfojtott nyögésekkel bújik ki a mocskos munkaruhából. A föld is húzza, nem mai gyerek már. Leül a konyhaszékre, nem kapcsol villanyt, szemüvegét az asztalra teszi, rágyújt, de nem tudja, honnan lehetne még erőt gyűjteni, hogy túlélje a holnapot. Mert újra meg kell markolnia a talicska szarvát, és tolni, végtelen körökön hurcolni a mázsányi követ. Ilyet az ellenségének, de még legmegátalkodottabb regényhősének sem kívánna magyargyerőmonostori báró Kemény János, akit a reggel újra a mészégető kemencénél fog találni. Az ötvenéves, kissé görnyedt férfi holnap, holnapután és még ezer évig talicskával és lapáttal a kezében igyekszik hozzájárulni a kommunista tervgazdaság sikeréhez.

Marosvásárhely, 1953. Két kis szobában, a fullatag sötétben alszik a család, és a báró most nem is bánja, hogy mind alszanak, és nem tud néhány jó szót váltani senkivel, lányát sem zavarja, hiszen ő is ólomfáradt lehet, nappal vele együtt talicskázza a mészkövet a marosvásárhelyi kisállomás építőtelepén.

Nincs csatlakozás.

Pedig 1945-ben Kemény János még azt hiszi, hogy van. Észak-Erdély újra a románság kék-sárga-pirosába borul, és bár egyre gyakrabban jelennek meg az egyszínű piros zászlók is a sarlóval és a kalapáccsal, azért még reménykedni lehet a demokratikus rendszer sikerében. Kolozsvárra nem mennek, miért is mennének, ott a magyar kommunisták már fenik a kést a „horthysta” báróra. Inkább eladják jó aranypénzért a lakásukat, és Kemény János igyekszik megfeledkezni a Thália Magyar Színházról is, amelybe vagyonát fektette. Pontosabban ölte, mert anyagi hasznot nem, csak erkölcsit és szellemit várt, de most már az sincsen. Áthurcolkodnak Marosvásárhelyre, viszik magukkal bútoraikat, a cserépkályhát és a két idős nagynénjét is, és nagyon megnyugtató hetek következnek, mert az oroszok nemcsak azt hangsúlyozzák, hogy minden kisebbségnek egyenlő jogok járnak, hanem még a magyarországi magyarokat is Erdélybe csábítják dolgozni.

Még van négy szobájuk, és van szolgálójuk. Még partikat adnak az újságíróknak és a színészeknek maradék aranypénzüket is elköltve, amit jól tesznek, mert hamarosan börtön jár a valuta vagy az arany birtoklásáért, ezért sokan inkább lehúzzák a vécén a dollárjukat.

De sem gyilkosságok, sem elhurcolások, sem fosztogatások, sem birtokkonfiskálások, sem a kommunisták magabiztos előretörése nem veszi el János báró kedvét attól, hogy megmaradt vagyonát újabb színházba ölje. Valószínűleg a világegyetem összeomlása sem venné el, amíg van színházba ölhető vagyona, olyannyira megszállottja a színpadnak, még az irodalomnál és az írók vendégül látásánál is jobban. Új társulatot verbuvál, hazacsábít színészeket, és a romokon létrejövő Marosvásárhelyi Székely Színház Lehár Ferenc darabjával, A mosoly országával nyit meg.

Mi mással nyitna. De akkor sincs csatlakozás.

A Tompa Miklós rendezővel alapított magánszínház remekül működik, előadásait ováció kíséri. A várúr önként felajánlja a vécsi kastélyt alkotóháznak, csak annyit kér cserébe, hogy megtarthasson a családnak néhány szobát („a helyi bizottság egyelőre még arra sem tartott érdemesnek, hogy tíztagú családom részére egy négyzetméternyi helyet juttasson” – írja Molter Károlynak címzett levelében). Szeretne együttműködni az új hatalommal a magyar kultúra védelméért, a megegyezést, a békét keresi, nem azt, ami szétválaszt – ahogy tette ezt a két világháború között is makacs transzilvanistaként. Úgy fest hát, lesz némi veszteség, de nem kezelhetetlen. Lassan visszatérnek a holokauszt túlélői, akik közül sokan neki köszönhetik az életüket, és János báró szerencséjére a terjeszkedő kommunista erőszakszervezetekben kötnek ki, így a tisztogatások megkezdésekor még meg tudja menteni magát és néhány barátját hálás kapcsolatai révén. Kádár Imre és mások igazolják csöndes hősiességét a háború alatt („a sokat szenvedett zsidóságból elég sokan hazajöttek Régenbe, egytől egyig eddig maguktól ajánlkoztak a múltam igazolására. Mindenesetre nem egy megaláztatás után jólesik ez – bár hittem, hogy Régenben saját fajtám is pártfogásba vesz”).

Színházalapító társában, Tompa Miklósban közben szörnyű gyanú ébred, amelyet egy gyűlésen nem is fojt magába, hogy „a magántőkével dolgozó színház keresni akart, és mint üzleti vállalkozás kivonta magát az erdélyi kultúra szolgálatának felelőssége alól.” A báró hamarosan azt veszi észre, hogy már csak dramaturg a maga alapította teátrumban, majd 1952-ben Tompa magához hívatja, és felszólítja: „Vedd a holmidat, és tűnj el!”

Az osztályellenséget végre sikerül kihajítani, és mehet, ahová való: a kisállomás mészégető ­telepére talicskásnak. Legkisebb lánya, a tizennyolc esztendős Kemény Zsuzsanna baronesz is elkísérheti, akit majd negyedszázad múlva roncsol össze egy rejtélyes autóbaleset festőművész férjével együtt.

Kemény János talicskával a kezében is Kemény János marad: kis kultúrműsorokat szervez a munkásoknak a pihenőidőben, felolvas, történeteket mesél. A báró elvtársat igyekeznek kímélni a nehéz fizikai munkától, de neki is, lányának is súlyos gerincbaja lesz a cipekedéstől. Két nénikéjét, édesapja lánytestvéreit, a két idős bárónőt végképp nem kíméli a sors, mely 1949-től egyre kíméletlenebbül talál magának utat: „Annyira megijesztették őket a helyi kapzsi aktivisták, hogy Gizella néninek üldözési mániája lett, és be kellett vinni az elmegyógyintézetbe […]. Karácsony előtt meghalt. Egyre nehezebben lehetett kezelni testvérét is, aki állandóan ki akart ugrani az ablakon, végül szintén be kellett szállítani a klinikára. Ő is meghalt a következő karácsony előtt” – jegyzi föl Kemény János felesége, a skót–görög származású Augusta Paton a naplójába.

Egy vásárhelyi aktivista meg egyszerűen beköltözik a házukba, nekik két kis szobát hagyva meg, ahol olykor tízen is nyomorognak. Nélkülöznek, éheznek, a mészégető-fizetés semmire nem elég. Kovács György színész, akinek az életét azzal mentette meg Kemény János, hogy elintézte, a vécsi munkaszolgálatos táborba irányítsák a háború alatt, most azzal fejezi ki háláját, hogy a színház műszaki munkásaival, akik szintén rajonganak a báróért, közösen vesznek egy disznót, levágják, majd egyik karácsony délután minden csinnadratta nélkül betolják a család udvarára. Ekkoriban ugyanis kenyérből és hagymából áll Keményék ünnepi eledele.
De nem, nem volt csatlakozás.

„Azt mondta Nagy István [Asztalos] Pistának, hogy amíg az írók szervezete által nem purifikáltattam magamat, addig nincsen velem semmi beszélnivalója. […] Ez jár nekem azért, amit a múltban az erdélyi szellemiségért cselekedtem, s amiért, ellentétben sok más, ma vígan közéletet formáló emberekkel, nem keveredtem bele a közeli múlt elferdült világnézeti tévelygéseibe? Van-e fogalma az olyan embernek, aki ilyesmit mond, hogy több mint húsz éven át mennyi támadásnak voltam kitéve haladó szellememért, s hogy társadalmi rendemmel és egy egész régi világgal szemben mennyit kellett harcolnom? Tudatosan embert soha nem bántottam, rosszakaróimnak is mindig elfelejtettem minden ellenem való cselekvéseiket: Isten tudja, miért kell mostanában mindegyre megalázni engemet.”

Marosvécs Kemény-kastélya elveszett. Minden értelemben. Az ott kivirágzó erdélyi gondolatot, az Erdélyi Helikon-írócsoport tanításait, az erdélyi népek együttélését hirdető transzilva­nizmust megcáfolta a történelem oda is, vissza is. Külön erdélyi sorsot nem épített már senki, és Erdély kultúráját felejteni kezdték népei. Az új urak megtagadták a várkastély fellegvár szerepét és gyepűvédő varázserejét is. A börtöncellává alakított termekben javíthatatlan – vagy éppen nemkívánatos – fiatalkorúakat igyekeztek jobb belátásra bírni, az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon kolozsvári kiadóhivatalának irattárát papírmalomba küldték, és még a háború végén hamuvá vált az íróközösség irodalomtörténeti fontosságú levelezésének nagy része, amikor kifosztották, felégették, felrobbantották a vécsi várat, Bánffy Miklós bonchidai kastélyát és Kós Károly sztánai Varjúvárát.

Kemény bárót egyik háborús megmentettje menti ki a mészégető telepről lányával együtt, és négy évig a színművészeti intézet könyvtárosa lehet, majd amikor az osztályharc onnan is kiveti, Sütő András hívja a Művészet, később az Új Élet lap szerkesztőségébe. Szerkesztőként, rovatvezetőként is megmarad annak, aki mindig is volt. „János bácsi volt a főnököm. Ő egy… egy fiútündér volt”, emlékezik rá Marosi Ildikó elérzékenyülve. Ez az időszak a fiútündér írói létének másodvirágzása: ekkor írja „jellegzetes kerekded betűivel”, ahogy Sütő felidézi, regényeit, a Vadpávát, a Farkasvölgyet, a Víziboszorkányt, a havasok dicséretét zengő elbeszéléseit. Meglehet, sokszor kompromisszumokkal, számos alkalmazkodó gesztussal a fennálló politikai rend iránt, „szocreál” mondatokat tuszkolva hősei szájába – de az ideális, krisztusi „kommunizmus”, a társadalmi együttérzés amúgy sem lett volna idegen Kemény Jánostól, hiszen soha nem is volt az. Csak Kemény János volt idegen a társadalmi együttérzéstől.

„Ön, kérem, egy megbízható kommunista kollektíva helyett létrehozta a BBMK marosvásárhelyi egyesületét.

– Bébéemká?

– Bizony! Bébéemká! Bárók, Börtönviseltek és Máshonnan Kirúgottak társaságát.

Megjátszott csodálkozásomra ujjain kezdte számolni a fölháborító példákat:

– Kemény János?

– Igen – mondtam. – Hát ő valóban Kemény János.

– Ne tréfáljon, elvtárs! Osztályszempontilag kérdem.

– Báró – ismertem el.

– Nagyon báró – tette hozzá a káderes.

– Erősen az – mondtam én is –, mivelhogy néhány tízezer hold erdejét áldozta a kolozsvári Magyar Színház fönntartására.

Legyintett, s pattintotta ki a második ujját:

– És a báróné?

– Bárónénk nincsen – mondtam.

– Hát a gépírónő? Nem báró Kemény János lánya?

– Az igaz – mondtam –, de nem báróné, hanem bárónő. Mert az úgy van, hogy ha valaki polgárlány, és báróhoz megy férjhez, akkor báróné, de még nem bárónő. Kemény Zsuzsa viszont Kemény János lánya, minek folytán bárónő, de férje után Nagy Pálné. Így tehát válogatni lehet: a bárónőt vettük-e fel, vagy annak a szegény festőnek a feleségét, Nagy Palinét” – tréfálkozik Sütő András Szemet szóért című könyvében, bár az emberben ma már felmerül a kétely, hogy ez a párbeszéd ott és akkor így elhangozhatott-e…

Amikor Kemény János – illetve a halál nevű szerkesztő – megszakítja Kakukkfiókák című önéletírását valahol 1918 végén, amikor megjelennek az első román lovas katonák Kolozsvár határában, és utolsó szavaival Boldogságországot emlegeti, majd 1971-ben végleg abbahagyja a földi báróságot, és Augusta Paton of Grandhome gyásztalan gyászában meggypiros kosztümöt ölt, és a gyászmenet fölér a ligetbe, addigra a marosvécsi várkastélyból már csak tompa sikolyok és semmilyen élőlényhez nem társítható hangok szűrődnek ki.

„Várjuk az ítéletet! Román állam kontra magyar ügy, magyar nemesség!”

„Ploiești-i Kemény-per elhalasztva egy héttel későbbre, mert egy bíró lebetegedett!”

„Újból elhalasztották a Kemény-pert Ploiești-en, egy héttel! Pengetik az idegszálainkat! Nekik biztos erős van belőle!”

Nagy Kemény Géza, báró Kemény János másik unokája, a marosvécsi várkastély „felügyelője” hétről hétre kommentálja a Facebookon az idegjátékot, ahogy a román bíróság packázik az örökösökkel. Az a Prahova megyei törvényszék, amely bokros teendői között éppen ezekben a hetekben vette el a Székelyföldtől a Békás-szorost. Hiába rutinos pereskedő a Kemény család – hiszen már a kilencvenes évek első éveiben megkezdték restitúciós küzdelmüket –, ez a huzavona azért már nekik is sok. Főként a súlyos és fenyegető tétek miatt. Valójában nem túlságosan jelentős birtokrészről van szó, a Maros megyei Alsóidecs területén található 57 hektáros erdőterületről, de amit erről az erdőről döntenek, akármi legyen is, az sorsfordulatot jelent a famíliának.

– Főleg erkölcsi súlya van ennek a pernek – magyarázza Kemény Endre. – Olyan törvény alapján akarták nagypapámat megvádolni, amely 1945-ben lépett hatályba – némiképp hasonlítható a Beneš-dekrétumokhoz –, és amely alapján még ma is teljes vagyonelkobzásra lehet ítélni valakit, Románia ellenségének titulálva őt.

A CASBI-törvény (Casa de Administrare şi Supraveghere a Bunurilor Inamice, vagyis az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztárról szóló törvény) valójában az erdélyi magyarság – és a németség – Trianon utáni újabb kifosztása volt a jogszerűség és a háborús jóvátétel álcájában. Akit „vélelmezett ellenségként” megvádoltak többek között azzal, hogy a „horthysta-fasiszta” magyar vagy a náci német csapatokkal elhagyta Erdélyt, annak nem sok babér termett Romániában 1945 után. Ingóságait és ingatlanjait elvették – a „földbirtoktól a bútorokig”, ahogy Vincze Gábor történész írja egy tanulmányában –, megbélyegezték, a magyar érdekeltségű, tulajdonú, működtetésű gyárakat, vállalatokat, birtokokat kisajátították, a vagyonokat zárolták. És ez a minden ízé­ben kommunista és nacionalista gumitörvény remek ürügyül szolgál ahhoz is, hogy a Románia által kényszeredetten vállalt jóvátételt szabotálni lehessen. 2020-ban!

– Az alsóidecsi erdőnk perét egyszer már elvesztettük, de megfellebbeztük a döntést, és a második fordulóban nagy örömünkre javunkra döntött a bíróság – mondja Kemény Endre.

– Ha sikerül bebizonyítania ellenfelünknek, a Maros megyei földosztó bizottságnak, hogy nagyapám Románia ellensége, akkor nem jár vissza ez a birtokrész, mivel a CASBI-sok ma sem kaphatják vissza, amit akkor elkoboztak tőlük. De így nemcsak a területet veszítjük el, hanem minden mást is, mert ez az eljárás precedenst szolgáltathat az államnak.

Pedig a földosztó bizottságnak semmiféle bizonyítéka nem volt, amely alátámasztotta volna azt, hogy Kemény János báró elhagyta Erdélyt. Nyilván nem olvasták a Molter Károlynak 1945 júliusában írt levelét, amelyben ez áll: „Isten tudja, miért kell mostanában mindegyre megalázni engemet. […] Lehet, az a bűnöm, hogy kézzel-lábbal meg szeretnék kapaszkodni az erdélyi földben, mert azt hiszem, szükség van itt reám. Ha nem hinnék ebben, már rég elhelyezkedtem volna Pesten, és nem kellene azon gondolkoznom, hogy gyermekeim mit fognak enni, mi lesz velük holnap? […] sohase tudnám otthon érezni magamat… sehol máshol a világon. Hiába volnának jobb lehetőségeim más helyen. Igen begyökeresedtem Erdély földjébe – így földtelenül is ezt érzem.” És a jóvátételt megtámadó földosztó bizottság még arra a logikai bukfencre is vállalkozik, hogy bebizonyítsa: aki annyi segítséget nyújtott a vészkorszak üldözötteinek, amennyi több nemzedéknek is dicsőségére válna, az egyértelműen fasisztának, hazaárulónak nevezendő.

De persze bizonyítani végül semmit nem tudtak, mivel nem is volt mit. Kemény Endre is megtett minden tőle telhetőt a siker érdekében, kikérte a bukaresti archívumokból azokat a Kemény Jánosról szóló állambiztonsági jelentéseket, amelyek „tisztázott emberre utalnak”. A per során az ügyvédek idézték Petru Groza román miniszterelnök leveleit, aki kedves barátomnak szólította Kemény bárót. És a Petőfi Irodalmi Múzeum is ellátta munícióval a megtámadott családot.
Aztán csoda történt 2020. július 28-án: mivel nem volt bizonyíték Kemény János hazaárulására, hát fel is mentették Marosvécs utolsó várurát a Prahova megyei törvényszék boszorkányperében. Ami azért annyira nem szükségszerű forgatókönyv keleti szomszédunkban.

Így a család végre kivívta a rehabilitációt – miközben még a kommunizmus legvadabb éveiben sem merült föl Kemény János bűnössége! –, s visszakapta 57 hektárját. Úgyhogy most a visszaperelt 3057 hektár erdő birtokba helyezéséért kell harcba szállnia…

 Margittai Gábor - www.magyarnemzet.hu