Ha akad itthon egy kis időm, végignézegetem a televíziós csatornák kínálatát. Végigpörgetem az aznapi műsort, figyelem a címeket, ha ígéretes, a cselekmény rövid leírását is elolvasom. Számtalan régi klasszikust és aktuális kedvencet rögzítettem már így, előfordult persze, hogy melléfogtam, negyedóra után kiderült, hogy ez nem az én filmem.
Ha elakadok, ha nem derül ki semmi az adott darabról, de változatlanul ígéretes, akkor a port.hu segít a bajbajutottnak.
Ez a nagyszerű oldal minden fontosat tartalmaz. Tényleg szinte mindent. Külföldi tesójához, az IMDb.com-hoz (Internet Movie Database) hasonlóan felsorolja a szereposztást, a készítőket, és – ami a lényeg – kommentelni is lehet. Ami azért hasznos, mert aki már látta a filmet, mindenféle benyomásokat is megoszt a másikkal. Még arra is gondja van a kommentelők népes seregének, hogy SPOILER felirattal jelezze hozzászólásának elején, hogy most bizony tartalmat fog elmesélni, aki tehát kíváncsi a film végére, ezt a hozzászólást ugorja át.
Szuper találmány tehát a port.hu, és mint említettem, a legfontosabb benyomást, hogy tehát megnézzek, felvegyek-e valamit vagy se, sokszor a kommentszekció alapján döntöm el. És éppen ebben a tényben rejlik az a körülmény, ami miatt most klaviatúrát ragadtam.
A port.hu olvasói, kommentelői ugyanis feltehetően ugyanolyan átlagemberek, mint én, ön, mi, valamennyien. Egyszerű fogyasztók, nem filmtörténetből doktorált szakemberek, nem rendezők, forgatókönyvírók, operatőrök. Ítéleteik csakis annyiban érdekesek és megszívlelendők, amennyiben egybecsengenek egymással. Az a film, amelyet a port.hu – mondjuk – száz olvasója 9,6-ra értékel, biztosan nem lehet rossz, ha azonban 5,9 a pontszám, ne számítsunk filmtörténeti fordulatra.
Legalábbis ezt gondolhatnánk. Mert a valóság teljesen másképp fest.
Megfigyeltem ugyanis, hogy a magas pontszám alapvetően két körülménynek, a főszereplő sztárok jelenlétének és a fordulatos, izgalmas cselekménynek szól. Ezek késztetik elismerésre a port.hu kommentelőinek, olvasóinak nagy részét, vagyis a magyar átlagnézőt. Ha Leonardo DiCaprio vagy Johnny Depp felbukkan a vásznon, ha az adott film hozza a kötelező, nyolcvan éve működő kliséket, vagy pusztán annyiban tér el azoktól, hogy az elsajátított filmnyelv alapján még értelmezni tudják – akkor magas a pontszám. Vannak azonban csodálatos mozik, nem szokványos, egyedi látásmóddal, képvilággal, dramaturgiával. Ezekben a főleg európai vagy Európán kívül készült, de nem amerikai alkotásokban a magas költségvetést, a „kötelező” látványvilágot kreativitással pótolják. És mégis: azt tapasztaljuk, hogy ezeket a munkákat (amelyek hangsúlyozottan nem „művészfilmek”, befogadásuk látszólag ugyanolyan egyszerű, mint a Man in Blacké vagy a Jokeré) mégis alaposan lepontozzák a port.hu-n. A legtöbbször unalmasnak írják le, hangsúlyozzák, hogy majdnem elaludtak rajta, hogy mennyire nem pörgött a cselekmény, milyen vacak a képi világa, rosszak a színészek, és így tovább.
Valójában arról van szó, hogy azt, ami eltér a hollywoodi klisétől, már nem értjük.
Biztosan van némi igaza annak, aki szerint a filmek annyira felgyorsultak az elmúlt évtizedekben, hogy ha a saját, XXI. századi tempónkat, az idegbeteg vibrálást nem találjuk bennünk, vontatottnak, ósdinak tűnnek. Csakhogy a művészet befogadásához nem szükséges sebességváltó. A barokk zene ma is ugyanolyan érvényes, mint annak idején. A Pál utcai fiúk vagy az Egri csillagok változatlanul alkalmas arra, hogy a gyereket helyes erkölcsi ítéletekre és katarzisra igazgassa. Az Aranycsapat mérkőzései lassúnak tűnhetnek, de Puskás, Bozsik, Kocsis mutatványai még mindig élvezetesek.
Valójában arról van szó, hogy végletesen elbutultunk, harminc év alatt a magyar társadalom nagy része elveszítette kapcsolatát a valósággal. Nem a saját életének, tapasztalatainak reflexióit, vagyis végső soron önmaga megigazulását keresi, hanem tartalmatlan, egy kaptafa mutatványokra vágyik. A happy end vagy éppen az olcsó borzalom megszokott érzésével szeretne felállni karosszékéből. Nem őzgerincet, hanem street foodot kíván ebédelni, szigorúan szabvány szerint, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy Alaszkától Pekingig ugyanazt a vacakot tömik magukba a népek, mint ő. A mi emberünk már nem érti a filmeket, nem is töpreng rajtuk szívesen, azt szeretné, ha a filmek szolgálnák őt. A filmtörténet nagyjából egészében terra incognita, Fellini, Godard, Jancsó, Huszárik, Malick, de akár a könnyedebb mozik is részben vagy teljesen értelmezhetetlenek számára. Ha felfog is valamit a vásznon zajló eseményekből, képtelen a különféle képi és szöveges metaforák, az irónia, a rejtett fikció megértésére, befogadására. Arról pedig, hogy egy művészeti alkotást többféle szinten is lehet, sőt, kell értelmezni, még csak nem is hallott.
Viszont hat pontot ad a filmtörténet klasszikusaira, valamint a mai kínálat legjavára. Ha pedig indul a sci-fi- vagy a thrillergőzös, serényen felkapaszkodik a fűtő mellé, és szájtátva éli át újra, amit már ezerszer átélt. Akkor érzi magát biztonságban, ha dekára megkapja, amire előzetesen vágyott. Az jó nagy tízes nála.
Itt tartunk ma.
Szentesi Zöldi László
Megjegyzések
Megjegyzés küldése