Filmbe illő jelenetek játszódtak le a miniszterelnök kivégzését követő éjszakán
A titkot 1870-ig
megőrizték...
A magyar az újratemetések nemzete – szoktuk ezt hallani, és sokszor joggal érzünk ebben kritikát – elég ha csak a Petőfi-újratemetésbohózatra gondolunk. Noha nem akartunk az újratemetések nemzete lenni, az el nem végzett gyászmunkát mégis el kellett végezni, ugyanis nagyjainkat nem lehetett mindig méltón eltemetni, vagy száműzetésben haltak meg, távol a szülőföldjüktől. Batthyány Lajos mártír miniszterelnök holttestét tömegsírba szánták, hogy elvegyüljön a névtelen halottak között. Mégsem ott végezte, húsz évig csak a családja és pár szerzetes tudta, hogy valójában Pest szívében nyugodott az 1870-es nagyszabású újratemetéséig.
Batthyány Lajos az osztrák terrorhullám első áldozata volt: 1849 és 1853 között nagyjából 150 embert végeztek ki s ezreket ítéltek várfogságra. A bécsi önkényuralom Magyarországot le akarta fejezni – katonai és politikai értelemben egyaránt. Az első kivégzést október 6-án, a mai Batthyány-örökmécses helyén álló Újépület udvarán követték el: három golyót lőttek rá, az egyik a szívét, a másik a mellkasát, a harmadik a homlokát találta el. A miniszterelnök teste három órán át feküdt a téren katonai őrizet mellett, ahogy a szabályzat azt előírta. Ezután a halottat Hausmann doktor – a család orvosa – a Rókus kórházba szállíttatta boncolásra. A kórházigazgatónak szigorúan megtiltották a test kiadatását, mert az osztrák hatalom jeltelen sírba akarta eltemetni, így eltüntetni Batthyányt.
A hazafiak terve sikerült. A ferencesek templomában már várták őket a szerzetesek
Fotó: Arcanum / Vasárnapi Újság
Amikor a a halottaskocsi elindult a városon kívüli józsefvárosi
temetőbe, úgy tűnt, hogy tervük sikerül, hisz azokban a zord időkben ki
mert volna ellenszegülni? Az akkori és későbbi közhangulatról sokat
elárul az a pár mondat, amelyik a Honvéd című lapban jelent meg
1870-ben: „Több mint két évtizeden át Batthyány nevét említeni sem volt
szabad. Azt sem tudtuk, hol fekszenek hamvai. Egy időben közhit volt,
hogy a ferenczvárosi temetőbe szálliták az ő holttestét is, mint a
Perényi Zsigmondét, kinek volt emlékköve, míg a miniszterelnök
nyughelyét – a mint susogták – nem engedték megjelölni, ezért nem is
sejtők, hogy midőn a belváros egyik legzajosabb pontján járunk: oly
közel vagyunk e tisztelt hamvakhoz.”
Merthogy filmbe illő jelenetek játszódtak le azon az éjszakán. Szántófy
Antal akkori pest-belvárosi plébános Dank Agáppal, a ferences
házfőnökkel zárt ajtók mögött arról tanácskozott, hogy miként rejthetik
el a holttestet a zárdában, majd megkereste a Rókus kórház igazgatóját,
hogy a testet a ferencesek templomába vihesse.
Mindez nem volt veszélytelen, hisz mint a Vasárnapi Újság 1870-es
számában Dank Agáp visszaemlékezése alapján írták: „az akkori
körülmények közt nagyon is indokolható félelem könnyen találhatott volna
kifogásokat”. De Dank Agáp „nem is várta, hogy őt a szerencsétlen
özvegy esengve kérje, elég volt tudnia, hogy a holttetem a Rochus kórház
halotti kamarájába vitetett, hol arra a legnyomorultabb eltakarítás, a
kórházi szegény halottaknak oly módú eltemetése vár valamely közös
sírgödörbe, melynek folytán az egyesnek kiléte felől minden nyom vele
együtt eltemettetik.”
A józsefvárosi temetőbe tartó halottaskocsi a tömegsír névtelenségébe
vitte a magyar függetlenséget is jelképező testet, megállt a frissen
kiásott sírgödör előtt, majd visszafordult a városba. A hazafiak terve
sikerült. A ferencesek templomát a Hatvani kapun át közelítették meg, a
templomban pedig már várták őket a szerzetesek. Agáp felöltötte
szertartásos ruháit, kis keresztet vett a kezébe, szenteltvíz-tartóval s
viaszgyertyával felszerelt társával együtt várta az éjfélt. Miután
megérkezett a halottaskocsi – „a Rókus kórházi legszegényesebb halotti
kocsi, mit két fáradt gebe vont” – a két kórházi szolga kitakarta a
koporsót, leemelte s a kis menet megindult a templomi kriptába. Itt négy
szemtanú előtt temették el Magyarország első miniszterelnökét: „a
koporsó a »sz.-Mihály lová«-ra – azon állványra helyeztetett, mely a
sírbolt közepén állt, – Dank Agáp a »vení exultemusít« s az »in
paradisum deducant te angelit« elrebegvén, a koporsót beszenteli, ezután
mindnégyen letérdelve, fenszóval imádkoznak, – mire a komor, de
meghatott szolgák távoznak.”
Másnap, a gyengén beszegzett koporsó fedelet, nehány szerzettársa jelenlétében Dank felemeltette, ekkor látták, hogy a feketére mázolt közönséges fenyőfa koporsóban a holttetem feje alatt forgács volt, ruhája fekete bársony házi zekéből s fekete posztó pantalónból állt, homlokán fekete tapasz-vászon fedte azon pontot, hol a golyó átfúródott: „az arczkifejezésnek méltóságát a szenvedés, sőt a halál sem volt képes eltorzitni, — nyugodt volt az, mintha csak aludnék.”
Sírfülkéjét felirat nélküli márványlappal zárták le, de a kőlap belső felére Dank Agáp házfőnök rávésette a gróf azonosítására alkalmas szöveget: „1849 október 6-án az Úrban elhunyt G. B. L. Áldás és béke hamvaira.” A titkot 1870-ig megőrizték, amikor Batthyányt ünnepélyesen újratemették.
Pataki Tamás - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése