Nemzeti Orbán-koalíció!
A rendszerváltoztatás óta eltelt harminc évben három nagy pártpolitikai törésvonal érvényesült Magyarországon – mutat rá a a XXI. Század Intézet számára készített elemzésében Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója és a Kommentár folyóirat főszerkesztője.
Mint írja, az elmúlt harminc évben létrejövő, időnként egymásra vetülő vagy éppen felülíró törésvonalak nem függetleníthetők attól a történelmi folyamattól, amely kialakulásuk dinamikáját adja. Ez nem más, mint az 1989/90-es rendszerváltoztatás.
Magyarországon két ütemben valósult meg és húsz év alatt ért célba a rendszerváltoztatás, ugyanis az egymással szövetségre lépő posztkommunista és liberális erők eltérítették eredeti nemzeti és demokratikus célkitűzéseit.
Előbbit a nyugati/transzatlanti modell utánzásának programjára cserélték, utóbbi érvényét pedig népakarat alá nem vetett intézmények segítségével csökkentették.
A nemzeti függetlenség vágya és a többségi demokrácia akarata – ezek voltak ugyanis 1989 hamisítatlan ígéretei – helyett a ’90-es évek középső harmadában és a kétezres évek nagy részében kormányzó baloldali–liberális erők szuverenitáscsökkentő gyakorlatot és inkább liberális, mintsem demokratikus államrendszert teremtettek.
Az 1989-ben elkezdődött rendszerváltoztató folyamat rövidtávon nem ért célt, mégpedig két okból.
Egyfelől az első, szabadon választott kormány minden erőfeszítése ellenére a korábbi kommunista diktatúra „megalvadt struktúrái” (Tellér Gyula) rendkívül szívósnak bizonyultak és gazdasági előnyüket politikai fölényre tudták konvertálni – ennek a folyamatnak a vezető ereje az MSZMP utódpártja, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) volt.
Másfelől, az 1989 előtti pártállami értelmiség egyes rétegei („felvilágosult” pártkáderek, függetlenedő pártértelmiség, reformközgazdászok, technokrata szakértők) kulturális alapon közeledni kezdtek a „demokratikus ellenzék” értelmiségi csoportjaihoz (Beszélő-kör, disszidens írók, Lukács-tanítványok), ezzel szőve tovább a „reformpárti ideológiai kontinuumot” (G. Fodor Gábor) – ez utóbbi vezető ereje a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) lett.
Az 1991-ben meghirdetett Demokratikus Charta kebelén talált egymásra a diktatúra utódpártja és a marxizmus lukácsi revíziójától évtizedek alatt a nyugatos(ító), emberjogi liberalizmusig eljutó egykori rendszerellenzék pártja. 1994-ben az MSZP és az SZDSZ kormánykoalícióra lépett egymással, holott előbbinek egyedül is abszolút többsége volt az Országgyűlésben.
A posztkommunista baloldal és a liberális értelmiség stratégiai pártszövetsége egészen 2009-ig kitartott, amikor az SZDSZ kilépett a kormánykoalícióból; és miután még abban az évben nem került be képviselője az Európai Parlamentbe, a következőben pedig a magyarból is kiesett, 2013–14-ben megszűnt. Az egész, 1990-től 2010-ig tartó posztkommunista korszakot meghatározta a baloldal és a liberálisok szövetsége, mégpedig pártként való együttműködésükön túl a közösen gyakorolt kulturális hegemóniájuk által.
A 2006-os országgyűlési választásokon újrázásra felhatalmazást kapó balliberális koalíció hamar visszavonhatatlan erkölcsi válságba került (őszödi beszéd), majd politikailag gyengült meg (vereség a 2006- os önkormányzati választáson), végül a gazdasági válság maga alá temette (2008-as szociális népszavazás) és 2009-ben fel is bomlott. A rákövetkező egy év csupán „válságkezelésből” és a politikai felelősség távolításából állt.
A posztkommunista korszak balliberális kormányzásának egyenlegét azon a két ponton keresztül húzhatjuk meg, amelyet az 1995-ös Bokros-csomag és a hattyúdalának bizonyuló Bajnai-csomag jelöl ki (köztük a Gyurcsány-csomaggal). Ez egyúttal a baloldali kormányzó főerőnek a neoliberalizmus előtti meghódolását is jól illusztrálja, amellyel máig tartó bizalmi válságot és népszerűségvesztést vont a fejére.
2010-ben nyílott lehetőség arra, hogy az egykori rendszerváltoztató pártok közül egyedül életben és talpon is maradók (Fidesz, KDNP) befejezzék az 1989-ben elkezdett folyamatot. A kétharmados felhatalmazást kapó pártszövetség először visszatérítette és egyúttal be is fejezte a rendszerváltoztatás folyamatát (Alaptörvény, jegybanktörvény, médiatörvény), majd rögvest új rendszert is alapított (Nemzeti Együttműködés Rendszere), amelyet 2014-ben és 2018-ban is újabb kétharmados felhatalmazással erősített meg. Egyértelmű, hogy „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon” (Schmidt Mária). A mögöttünk hagyott évtized a rendszerváltás véghez vitele után egyben a korszakváltás kezdetét jelenti.
Nemzeti Orbán-koalíció
Már 1998 és 2002 közötti kormányzása idején megfigyelhető volt a nemzeti érdek védelme és hangoztatása, amelyet a Fidesz 2010 előtti ellenzéki kampányai csak tovább fokoztak.
A 2010 és 2020 közötti kormányzati döntések aztán koncentrikus körökben bővítették ki a nemzeti ön- és érdekvédelmet: előbb hazai viszonyok között, aztán a kárpát-medencei magyarság jelenlegi szállásterületein, majd a közép-európai térségben, végül pedig olyan szinten is, hogy már nem csak az uniós ellenfelekkel szemben, hanem a globális partnerekkel tárgyalva is szemmagasságból – olykor lábujjhegyre is emelkedve – tudta a kormány határozottan képviselni a magyar álláspontot.
Társadalmi értelemben az „Orbán-koalíció” vízgyűjtő területe az egész magyar (és nem csak a Magyarország területén élő) nemzet, annak minden földrajzi, társadalmi, demográfiai és szocikulturális szegmense.
2010 és 2020 között szilárdult meg az Orbán-rendszer széles merítésű „történelmi blokkja”, amely egy hosszabb út végállomása volt.
Ez 1) megindult a Fidesz 1996-as ideológiai fordulatával, amikor továbbra is antikommunista és jobboldali párt maradt, csak többé nem liberális volt, hanem konzervatív lett, 2) folytatódott az 1998-ban kezdődő kormányzással, majd a 2002-es választási vereség tanulságainak leszűrésével, köztük a 2003-as néppárttá szélesedéssel, a nemzeti konzultáció intézményének 2005-ös meghonosításával, a KDNP-vel kötött 2006-os történelmi szövetséggel és a 2008- as népszavazással, végül 3) befejeződött az összeálló társadalmi koalíció 2010-es évekbeli megszilárdítására irányuló gazdaság- és társadalompolitikai intézkedéssorozattal (munkahelyteremtés, rezsicsökkentés, vidékfejlesztés, családtámogatás, sportfinanszírozás), amelyek mindegyike egy kárpát-medencei nemzetpolitikai stratégiába illeszkedik.
Az Orbán-rendszer mögött álló új társadalmi koalíció valóságos „történelmi blokk”, méghozzá két értelemben is: egyfelől történelmi, hiszen nem csak egyedülálló a rendszerváltoztatást követő harminc évben, hanem képes volt tartósan lecserélni a megelőző, posztkommunista–liberális stratégiai szövetséget; másfelől pedig blokk, ugyanis a korábbi politikai törésvonalakat megőrizve szüntette meg és írta őket felül a nemzeti értékrend és a hazai érdekrendszer egységteremtő képviseletével.
Az összesen húsz évig (1990–2010) tartó posztkommunista korszak kellős közepén formálódni kezdő új többség – amelynek fő politikai ereje az Orbán Viktor vezette Fidesz – a kétezres években kezdett összeállni és a 2010-es években szilárdult meg. Az az új konfliktushorizont, amely az addig meghatározó társadalmi és a hozzájuk kapcsolódó politikai törésvonalakat vagy integrálta magába (progresszív–konzervatív, város–vidék), vagy fölülírta őket (foglalkozás, osztályhelyzet), esetleg csak elhalványította azokat (múlthoz való viszony, vallásosság), egy minden addiginál szélesebb mezőben mozog.
Az új törésvonalat csírájában már a régebbiek is tartalmazták, hiszen a kommunizmushoz való viszony a diktatúra internacionalizmusának megítéléséről is szólt, a progresszió konzervatív ellenzése pedig egybevágott a globalizáció nemzeti alapon történő elutasításával.
A Fidesz, amely valójában soha egyetlen törésvonalat sem lépett át, hiszen mindvégig megőrizte jobboldali pozícióját, antikommunista maradt és szabadelvűből vált konzervatívvá, a nemzeti erők vezetéséig tartó hosszú menetelése idején mindig „idejében kapcsolt”.
Például, amikor a kezdet kezdetén, 1991-ben nem csatlakozott a Demokratikus Chartához, már 1993-as kongresszusán bevezette a „nemzeti liberális” öndefiníciót, nevét korán, 1995-ben Fidesz – Magyar Polgári Pártra változtatta, a polgári körök mozgalmát idejekorán, 2002-ben elindította, egy év múlva pedig a „Munka, otthon, biztoság” jelszóval alakult néppárttá. 2006-tól kezdve a Fidesz számos olyan lépést tett (plebejus nyelvezet bevezetése, szövetségkötés a kereszténydemokratákkal, nemzeti konzultációk állandósítása, népszavazás kezdeményezése), amelyek aztán egyenesen vezettek oda, hogy az ezredfordulós polgári platform az elmúlt évtizedre szervesen szélesült nemzeti talapzattá.
Az 1990 és 2010 közötti két évtized rugalmas következetessége és vezetőjének páratlan politikai ösztöne tette a Fideszt alkalmassá arra, hogy a rendszerváltoztatás 1988-as kezdeményezőjéből annak 2010–12-es befejezője legyen, majd mostanra nemcsak egy új politikai rendszert építsen ki, de korszakalapításba kezdjen.
Az új törésvonalnak a felismerése és a kialakulására való kezdeményező reagálás tette lehetővé, hogy a Fidesz–KDNP-pártszövetség lett a nemzeti erők képviselője.
Hozzá képest pozícionálódnak a 2010 óta ellenzékben lévő pártok, amelyek vagy megalakulásuk óta internacionalisták (MSZP) és kozmopoliták (Demokratikus Koalíció, Együtt, Kétfarkú Kutyapárt, Momentum, Párbeszéd) voltak, vagy időközben váltak a nemzeti kérdéssel kapcsolatban indifferenssé (Jobbik, LMP). Mindez egy új, de a „rendszerváltás rendszerében” (Tellér Gyula) megismertből is sokat átvevő pártrendszer kialakulását eredményezte, amelyben a mindvégig antikommunista erők (Fidesz, KDNP) váltak a jobboldal egyedüli képviselőivé, hogy érlelődő szövetségük előbb egy polgári–konzervatív jövőképet képviseljen, majd – ezt kiszélesítve – egy össztársadalmi nemzeti programot valósítson meg.
Az Orbánkoalíció tartós „társadalmi blokkjának” létrehozása és fenntartása éppen az által válik lehetővé, hogy a korábbi törésvonalak szétfeszítő tendenciáit mérsékli vagy meg is szünteti, és egy olyannal írja felül őket, amely a közös identitás (állampolgárság, anyanyelv, lakhely, hagyományos életmód, kultúra) mentén egyesít.
Az Orbán-koalíció kapcsai a nemzethez kötődő öntudat elemei. A 2018–20 óta egyre inkább megformálódó magyarországi ellenzék szivárványkoalíciója a világ bármelyik részén fölléphetne, ugyanis semmilyen sajátságos, helyi jellemzője nincsen, nemzetspecifikus tartalommal nem bír.
Az Orbán Viktor mögött álló „történelmi blokk” politikai képviselete, azaz a nemzeti kormány és pártszövetsége viszont mindenekelőtt hazai érdekekkel és itthoni célokkal rendelkezik. Minden elkövetkező választás tétje az lesz, hogy melyik kerekedik felül: a nemzeti vagy a nemzetközi? Most, 2020 őszén a szereplők még a politikai színpad kulisszái mögött várakoznak, előadásuk főpróbájára 2022 tavaszán kerül sor.
A teljes elemzés ide kattintva érhető el.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése