Volodimir Zelenszkij és Nagy Imre történelmi példázata

 Nagy Imre nem hasonlított Zelenszkijre. Nem öltözött katonai alsóneműbe...

Itt van a nyakunkon ez a rémes ukrajnai háború, és az embernek óhatatlanul eszébe jut az 1956-os forradalom és szabadságharc. Vajon mit rontottunk el akkor? Pontosabban, mit rontott el Nagy Imre, a magyar miniszterelnök? Miért nem volt képes arra, amire most az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij?
Tudjuk, azóta eltelt hatvanhat esztendő.

Tudjuk, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök nem azonos Nyikita Hruscsovval, a szovjet első titkárral, Joe Biden amerikai elnök Dwight D. Eisenhowerrel, az 1956-os magyar forradalom pedig az ukrajnai háborúval. Sok minden változott, de azt látni kell, hogy ez az ukrán elnök tud valamit. Nemrég azt üzente a NATO vezetőinek, hogy az Ukrajnának szánt fegyverszállítások dolgában ne fogják vissza magukat. Korlátozások nélküli katonai támogatást és légtérzárat kért, amellyel kapcsolatban a szakértők már többször kifejtették, hogy mindez Oroszország és a NATO közvetlen konfliktusához, majd a harmadik világháborúhoz vezetne. Zelenszkijt ez ­valamiért nem érdekli. Kemény hangon követeli a nyugati segítséget, és mit ad isten, kapja is rendesen.

 

Egyre több ország küld nehézfegyvereket, modern technikát és tanácsadókat. Minden olyat, amelyről a szovjet tankok ellen kézi lőfegyverekkel, benzines palackokkal felszerelt magyar forradalmárok nem is álmodhattak. A pesti srácok ezerszer rosszabb esélyekkel harcoltak a betolakodókkal szemben, mint az ukrán fegyveresek napjainkban. Az amerikai pénzből fenntartott Szabad Európa Rádió kitartásra buzdította a magyar szabadságharcosokat, akik várták is a nyugati segítséget. Ehelyett csak szimpátiatüntetéseket és egy elnöki beszédet kaptak.

Az Egyesült Államok annak idején ugyanúgy elítélte a szovjet agressziót, mint most az oroszok Ukrajna elleni háborúját. Eisenhower elnök 1956. október végén − elnökválasztási beszédében − a magyar nép hősiessége iránti csodálatának adott hangot, majd kijelentette, hogy az új magyar kormányt nem tekinti potenciális szövetségesének. Hruscsov vette a lapot, és nyugodtan parancsot adott a szovjet haderőnek Magyarország megszállására.

Eltelt hatvanhat év. Az Egyesült Államok önti a fegyvereket és a pénzt Ukrajna önvédelmi harcához. A naiv magyar polgár meg csak álmélkodik, és azt kérdezi: vajon ennyire ügyes ez a Zelenszkij? Lehet, hogy a mi mártírhalált halt Nagy Imrénk nem volt ilyen tehetséges? November 4-én talán nem kellett volna ezt mondania a rádióban: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”

Nagy Imre nem hasonlított Zelenszkijre. Nem öltözött katonai alsóneműbe, és nem dorongolta le azokat a nyugati országokat, amelyek nem küldtek azonnal csapatokat és fegyvereket. A személye sem értékelődött olyan nagyra, hogy nyugati kormányfők parolázzanak vele és sietve teljesítsék a kéréseit. Vajon miért?

Talán az volt a gond, hogy őt nem amerikai támogatással segítették a hatalomba? Hogy nem azt képviselte és nyilatkozta, amit nyugatról a szájába rágtak? Hogy nem voltak korrupciós ügyei és titkos bankszámlái? Nagy Imre nem volt makulátlan politikus, de osztozott a rettenthetetlen magyarok sorsában − a halálos ítéletét kimondó kommunista bíróság előtt nem kért kegyelmet.

Nem lehet tudni, hogy Ukrajna meddig megy el ebben a háborúban Zelenszkij elnök vezetésével.

Nem tudni, mennyi ukrán veszíti életét, mennyien menekülnek el idegen országokba, mennyire fáj az elnöknek a növekvő emberveszteség. Csak eszünkbe jut Görgei Artúr, a magyarok 1848−49-es szabadságharcának bátor magyar hadvezére.

Görgei, aki többek között az 1849. februári branyiszkói áttöréssel, majd sikeres tavaszi hadjáratával – mint altábornagy és a magyar fősereg parancsnoka − nagy tekintélyt szerzett honfitársai körében, augusztus 11-én Világosnál, Fjodor Vasziljevics Rüdiger orosz lovassági tábornok előtt letette a fegyvert. Nem gyávaságból, hiszen feljegyezték róla, hogy a csatákban nemegyszer tette ki magát életveszélynek, hanem mert felismerte: már nincs értelme a sokszoros túlerővel szembeni reménytelen harcnak, a maradék honvédsereg feláldozásának.

Persze az 1848−49-es szabadságharc sem hasonlítható a szomszédunkban zajló háborúhoz. Az ukrán hadsereg jelenleg nagy erőket képes felvonultatni az oroszokkal szemben, ám nem tudni, mit hoz a holnap. Zelenszkij elnök jó színész. Most a kemény hazafit alakítja. Feltehetően nem érzi szükségét, hogy tanulmányozza a magyar történelmet, így abból nem is von le tanulságokat a maga számára.

Mi pedig csak annyit tehetünk, hogy segítjük a menekülteket és fohászkodunk: Isten óvja a világ békéjét!

Bánó Attila

A szerző író, újságíró

Borítókép: Volodimir Zelenszkij (Fotó: MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko)

www.magyarnemzet.hu