Az őrálló vármegye

E tradicionális közjogi elnevezések visszaállítása indokolt hát, és ez is hozzájárul történeti alkotmányunk jogfolytonosságának erősítéséhez.

Hazánk alkotmányos létének egyik fő kincse a szólás szabadsága, a másik – melyhez hasonlóval Európa legszabadabb nemzetei sem dicsekedhetnek – a vármegyei municípium.

Ezt nem más, mint Deák Ferenc jelentette ki a pozsonyi diétán 1835. június 16-án Wesselényi Miklós báró és a szólásszabadság védelmében elmondott híres beszédében. 

Ezek állanak őrt dönthetetlen morális erővel alkotmányunkért, innen forrásoznak, s oda térnek vissza gyakorlatilag a nemzetnek minden jussai, s törvényhozási hatóságunk is innen ered, ezen alapul

– tette hozzá.

 

Miért fontos és aktuális emlékeztetni arra, hogy a később a haza bölcseként tisztelt országgyűlési követ mit mondott majd kétszáz éve a vármegyéről, amit feladhatatlan nemzeti intézménynek tartott? Azért, mert a Fidesz frakcióvezetője, Kocsis Máté által kedden benyújtott alaptörvény-módosítási javaslat értelmében Magyarország tizenkilenc megyéjét ismét vármegyéknek neveznék.

A javaslat indoklása szerint a vármegye szó használatának visszaállítása a mai magyar jogrendbe biztosítja, hogy az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is tovább éljenek. Emellett a vármegye szó használata a nemzeti összetartozás eszméjét, közös történelmi emlékeink megőrzését és egyben a magyar demokrácia nemzeti karakterét is erősíti. Ezzel együtt – mint az a Varga Mihály pénzügyminiszter által benyújtott, a 2023-as költségvetés megalapozásáról szóló törvényjavaslatból kiderül – a kormánymegbízottak titulusa a jövőben újra főispán lesz, szintén a történelmi hagyományok tisztelete és újjáélesztése jegyében.

Mindkét módosítás magától értetődő – pontosabban a 2011 áprilisában elfogadott és 2012. január 1-jével hatályba lépett alaptörvényből következik. Annak preambuluma, a Nemzeti hitvallás ugyanis kimondja: 

Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, […] Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. […] Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista ›alkotmány‹ jogfolytonosságát, amely egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk annak érvénytelenségét.

Tény, hogy a kommunista diktatúra által 1949. augusztus 20-án – tudatosan Szent István napján! – kihirdetett „népköztársasági alkotmány” törölte el a magyar történeti alkotmányt, ezen belül a polgári önkormányzati rendszert, így a vármegyéket is, amelyek helyére szovjet mintájú tanácsokat szerveztek. Ha pedig az 1949. évi „alkotmány” érvénytelen, akkor a vármegyék megszüntetése is az.

Nem szorul hát különösebb magyarázatra, hogy ezeket az Országgyűlés most visszaállítja (a főispáni tisztséggel együtt), legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy ez miért nem 1989–1990-ben, hanem csak a rendszerváltoztatás után harminckét évvel került napirendre.

Az viszont érthetetlen, hogy ez a logikus, evidens javaslat milyen ideges és primitív reakciókat váltott ki a baloldalon és a hozzá közel álló médiában. Például a DK szerint visszamegyünk a középkorba, Gyurcsány egyik famulusa pedig „őrületnek” minősítette a régi elnevezések visszaállítását. A facebookozást kivéve hiperpasszív főpolgármester is rögvest elemi szükségét érezte, hogy „öblögesse” a főispán szót, míg Mesterházy Attila, az MSZP bukott exelnöke így viccelődött: „Vármegye, főispán? Akkor Orbán király akaratából hamarosan jön a sóadó, a kilenced, a tized, a robot, hídpénz, füstadó…”

Spongyát rá, mondhatjuk minderre, vagy azt, hogy bolond lyukból bolond szél fúj. A helyzet azonban az, hogy ez a kérdés komolyabb annál, hogysem válasz nélkül hagyhatnánk a történelem középiskolás fokú ismeretét, a minimális jóindulatot és a minden ízlést nélkülöző otromba megjegyzéseket. A nemzeti hagyományok őrzése és tisztelete ugyanis nem egyenlő az idő kerekének visszaforgatásával, ami egyébként is lehetetlen. De a múlt az azonosság hordozója az emberben – egyénekben, közösségekben, nemzetekben is. Ahogy Babits Mihály tanította fogarasi diákjainak: az a nemzet, amelynek nem volna történelme, olyan lenne, mint a gyermek, aki ma nem tudja, mi történt vele tegnap. Az ily sokaság nem volna egy nemzet többé, s minden emberöltővel kihalna, mint az egynapos pillangó. Előtte száz évvel már megírta Kölcsey, hogy a haza „a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága”, a közös nyelv, véralkat, hagyományok, szokások és sors alkotta „varázskör”, ezért minden nemzet, amely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, saját nemzeti életét gyilkolja meg.

Alaptörvényünkben az áll, hogy a történeti alkotmányunkban gyökerező önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége.

Márpedig a helyzet az, hogy a vármegye a legrégibb, ma is élő állami intézményünk. A királyi vármegye Szent István király tudatos államalkotó tevékenységének eredménye, s az akkori közigazgatási területek határai – eltekintve a kényszerű változásoktól – ma is nagyjából azonosak azzal, amit első királyaink meghatároztak. Később a királyi vármegyék helyén jöttek létre a nemesi vármegyék, majd 1848, illetve 1867 után a polgári vármegyék, amelyek széles körű önkormányzati, törvényhatósági jogkörrel rendelkeztek. A vármegyék élén 1949-ig főispánok álltak, akik egyszerre képviselték a királyi hatalmat, illetve a központi kormányt és a helyi köznemesség, majd polgárság érdekeit.

E tradicionális közjogi elnevezések visszaállítása indokolt hát, és ez is hozzájárul történeti alkotmányunk jogfolytonosságának erősítéséhez. Természetesen minden fogalom annyit ér, amennyi tartalommal sikerül megtölteni a hétköznapi gyakorlatban. Ez azonban nemcsak a törvényalkotó és a végrehajtó hatalom, hanem minden állampolgár felelőssége és feladata.

Borítókép: Magyar zászló (Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba)

Faggyas Sándor - www.magyarnemzet.hu