Gyász...
Mányoki Endre rovatszerkesztőként dolgozott többek között a régi Mozgó Világnál, a Hitelnél, a Kortársnál, a Napi Magyarországnál és a Magyar Nemzetnél. Dolgozott a Magyar Televízióban és a Magyar Távirati Irodában, 1994 és 1996 között a Kortárs Kiadó igazgatója, 2010-től az Irodalmi Jelen szerkesztője volt. Két kötete jelent meg, a Szófa 1997-ben, az Álom-katona 1999-ben.
Emlékére álljon itt az Egy nyugger tűnődései című Facebook-sorozatának utolsó része:
„Homoklakoma
»Milyen sovány vagy, nagypapa!« – Sári mindig a lényeggel kezdi. Hanga először hozzám bújik, hagyja, hogy megbúboljam. Csak a köszönés után mondja: »nagyon lefogytál«. Hetek óta nem láttuk egymást. Nekem ahhoz már túl messze laknak, hogy átautózzak a városon, ők meg a sulizárással, nagyizással, effélékkel voltak elfoglalva. Maradtak a képek, kisfilmek, üzenetek a neten – ezeket nem tudom megszokni, bár nézem őket és örülök is, hogy nézhetem.
Átöltözés, Hanga fut a tyúkokhoz, Sári bevackolja magát Icussal a szobába – rajzolnak, beszélgetnek. Én a teraszon próbálom a nyűgeimet elviselni, révületbe ringatom magam a hintaágyban. Arra riadok, hogy Zsuzska puszit nyom a búbomra: »Boldog szülinapot!« Megölelem. »Gyere, a lányok csináltak neked ünnepi ebédet!«
Hátracsoszogok a homokozóba. Hanga tortája már fölvirágozva vár. »De gyönyörű! És milyen finom lehet, mindjárt megkóstolom.« Hanga mindent azonnal készre csinál, pár mozdulat és perfekt a rajz, a gyurmafigura, bármi. Fél órája várja, hogy kikászálódjak a bódulatból. »Előbb az ebéd, aztán a torta« – oktat a kötélhinta tetejéről, ahol unottan himbálózik.
Igen ám, de Sári levese még nincsen készen. „Nem látod, hogy még kell hozzá víz? Mit gondolsz, hogy lesz leves, ha nincs benne elég víz?« Eloldalgok a kiskannával a csaphoz. Megengedi, hogy locsoljam a homokot, ő pedig kavarja, ütögeti a kislapáttal.
Végtére ehetek ebből is, abból is. Nagyon finom. Azóta is itt van az ízük a számban.
Elszalad a délután, cicázás, tyúkozás, gyümölcsszedés, játékok földön-égen. Ott vagyok velük, de nem tudok hajolgatni, guggolni, térdepelni. Csak ülök és nézem őket. Érzem őket. Többre nem futja, de most ennyi az elég.
Azóta csak a várakozás. Az egyre fogyó erőmmel gazdálkodni, tűrni a tompuló, de folytonos fájdalmat, küszködni egy-egy óra alvásért, belefásulni a veszteglésbe... Nyár van, hőség és fulladás, ez sem segít. Valami kevés hasznom akadt még a költözések idején, de lassan elfogyott az is.
Nyár van és mindenhol mindenki szabadságon. Az orvosom is csak hó végén jön vissza a kórházba. Akkor nézi majd át az összes leleteimet és dönt a folytatásról. Remélem, gyorsan határoz. Remélem, végre látom majd a végét legalább ennek a fejezetnek.
Addig is próbálok éldegélni Icus főztjeiből, szendvicskéiből, almaleveiből – és abból a homoklevesből és -tortából, amit szombaton kaptam a szülinapomra. (augusztus 22. 21.26)”
Borítókép: Mányoki Endre (Forrás: Facebook)