A régi rend végleg szétesett, helyette egy zavaros balliberális globalista komplexum és egy szintén eléggé inkoherens nemzeti jobboldal áll szemben egymással.
Az Olasz meló (Italian job) című, 2003-ban készült film egész jó kis metaforája annak a „melónak”, ami Giorgia Melonira, az olasz választásokon győztes párt elnök asszonyára mint az új kormány legvalószínűbb miniszterelnökére vár. A film műfaji besorolása ugyanis akcióthriller, és ez nagyjából az, ami az új kormányra vár. Az sem ígér túl sok jót, hogy az Európai Bizottság elnök asszonya már a választások előtt félreérthetetlen nyíltsággal fenyegette meg az olasz választókat, hogy ha esetleg helytelen irányba szavaznának, akkor megvannak az eszközök a helyes irány visszaállítására. Ennek szemléltetésére Magyarországot és Lengyelországot hozta fel példaként, már ha valakinek esetleg kétségei támadnának az említett eszközök mibenlétét illetően.
A dolog jobb megértése érdekében egy kicsit tekintsünk rá Olaszország általános helyzetére főként abból a szempontból, hogy miért is annyira kényes kérdés egész Európa számára, milyen irányba fordul Olaszország, illetve hogy mi volna a „helyes” irány. Az a tény, hogy Itáliában hetvenhat év alatt, a most megalakulót is beleértve, hatvannyolc kormány váltotta egymást, arra utal, hogy a társadalmi és az azt visszatükröző politikai szerkezet nem túlságosan stabil, rövid idő alatt esik szét minden amúgy stabil kormányzást megvalósítani kívánó konstrukció. Ez akkor is így volt, amikor a hagyományos két nagy politikai erő, a kereszténydemokrata párt és a szocialista párt váltógazdasága mozgatta a politikai folyamatokat, a gyorsan változó politikai klíma akkoriban is szinte évente változtatta meg a kormányokat. Egy átlagos négyéves ciklusban legalább három kormány váltotta egymást.
Aztán egy-két évtized alatt szétesett mindkét nagy párt, és az így keletkezett vákuumba részben a romokból felépülő, részben legalább újnak látszó pártok nyomultak be, tovább rontva a stabilitás esélyeit. A politika világa persze csak tükörkép, azt mutatja meg, igaz sok áttételen keresztül, hogy milyen állapotban van az adott társadalom. Vagyis nem egyszerűen a politika instabil, hanem Olaszország egész társadalmi struktúradinamikája, mégpedig igen régóta, és ahogy ez kinéz, ebben egyhamar nem is lesz változás.
Az olasz társadalom gyors ingadozását főként az okozza, hogy Észak és Dél itt nem egyszerűen csak egy földrajzi elhelyezkedést jelöl, hanem egymástól alapvetően különböző kultúrák össze nem egyeztethető szervetlen kapcsolatát. Szicília nemcsak földrajzilag van közelebb Afrikához, mint Milánóhoz, hanem részben szociokulturális értelemben is. Másrészt viszont a tradicionális nemzeti értékeket a globalizált Északkal szemben még mindig inkább a Dél őrzi, így a helyzet ennél konfúzusabb már nem is lehetne. Minden „hivatalos”, felszíni törekvés ellenére máig sem sikerült semmit sem elérni ebben az igen kényes kérdésben, és ez egyúttal az Európai Unió felzárkóztatási és kohéziós politikájának legmélyebb kudarca. A Dél ma is a globalizált Észak sajátos „gyarmata”, és e feszültség oldásának legcélszerűbb módja mindig is a mindent behálózó korrupció és a maffia.
Az a maffia, amely kezdetben a modernitás ellen feszülő tulajdonos parasztság és lezüllesztett kisnemesség titkos véd- és dacszövetsége volt, és ma is valamiféle rejtett újraelosztási rendszert jelent, amit nemcsak, hogy felszámolni nem sikerült, de az alapvető hatalmát mérsékelni sem. Legfeljebb arról van szó, hogy a médiában, a hétköznapi tematizációban szorult háttérbe, és amiről nem beszélünk, az „nincs”. Pedig nagyon is van egy rejtett és ellenőrizhetetlen újraelosztási rendszer, ám ez igen költségessé teszi a rendszer egészének működését, és ugyan végül is mindenki egyszerre elégedett és van állandó felháborodásban, de a rendszer látszólagos stabilitását csak egyre növekvő államadóssággal lehet úgy, ahogy fenntartani.
Mint tudjuk, az eurózóna országaiban az államadósság GDP-hez mért aránya nem haladhatja meg a 60 százalékot, ezt azonban ma legfeljebb három ország teljesíti a tizennyolcból, Olaszországban pedig 150 százalék felett van ez a mutató. Az államadósság összege 3200 milliárd euró, ami messze a legnagyobb az Európai Unióban, és nagyjából Magyarország egész nemzeti vagyonának az ötszörösét jelenti. Mivel mégiscsak az EU legnagyobb országai közé tartozik, és legalább a stabilitás látszatának a fenntartása nagyon fontos, ezért e látszat fenntartása az EU számára is alapérdek volt, sőt az ma is. Ám a migráció, a covid, és az energetika (klíma) mint a rejtett permanens globális háború „harcterei” nyomán óriási újabb deficitek halmozódtak fel Olaszországban, és most a háború végzetes adósságcsapdába látszik hajszolni az országot.
Mindez az uralkodó narratívával nem elbeszélhető, így egy darabig a globális pénzhatalmi rendszer közvetlen irányítása alá helyezték Mario Draghi vezetésével, de a konstrukció mára kifulladt. A régi rend végleg szétesett, helyette egy zavaros balliberális globalista komplexum és egy szintén eléggé inkoherens nemzeti jobboldal áll szemben egymással. Ám a radikális jobboldal most kormányozni kezdő három pártja a migráció, a klíma és az ukrán háború ügyében is megosztott, és egyelőre nincs koherens stratégiája a társadalmi-gazdasági feszültségek értelmezésére és kezelésére.
Annak tehát örülnünk kell, hogy Magyarország és Lengyelország után immár lesz egy harmadik ország is a nyíltan és bátran „lázadó” tagországok csoportjában, és így az óvatos derűlátás mindenképpen indokolt, de egyelőre alig tudunk valami arról, hogy milyen stratégiára építheti elképzeléseit az új kormánykoalíció. Kívánjunk hát sok erőt az „olasz meló” felvállalóinak.
Bogár László
A szerző közgazdász
www.magyarhirlap.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése