Nem könnyű eldönteni. Jósol és fenyeget immár minden senkiházi, aki valakinek képzeli magát, csak éppen sosem hallottunk még tőle igaz, megfontolandó szavakat. Szónokoljon akár a megtámadott Ukrajna elnöki székéből, akár az Európai Unió felelősnek mondott pozíciójából vagy éppen a Magyar Parlament padsoraiból. Hiteltelenné váltak a világ önjelölt váteszei és parancsnokai, éljenek bárhol, mert mára már csak fenyegetésre telik nekik, az okos előrelátás hiányzik a repertoárjukból.
A fenyegetések többsége amolyan gyomorszájütéssel ér fel, hiszen a világ még normálisnak mondható polgárai tehetetlenek ellenük. A tehetetlenség érzése pedig rombol. Testet, lelket. Elég csak ide idézni Ursula von der Leyen minapi, félelemkeltő kijelentését. Az Európai Bizottság elnöke, aki az Egyesült Államokban, a Princeton Egyetemen tartott előadást, s elképesztő arcátlansággal azt találta mondani, az olasz választásokra utalva, hogy figyelemmel kísérik az itáliai voksolást, s „ha a dolgok egy nehéz irányba mennek, én már beszéltem Magyarországról és Lengyelországról, vannak eszközeink”. Mármint a dolgok megváltoztatására, meghamisítására, megbosszulására, gondolom én.
Magam nem emlékszem ilyen mértékű arcátlanságra, a politikával hivatásszerűen foglalkozó kollegák nyilván tapasztaltak már hasonlóan elbizakodott és fenyegető nyilatkozatokat magukat roppant fontos embernek tartó politikusoktól. A mindennapok amúgy is félelemmel teli légkörében viszont egy ilyen nyilatkozat bizony több mint romboló. Rombol hitet, testet, lelket, jövőbe vetett bizalmat. Alighanem ez a cél. A megfélemlítés. Ez a szándék ismerhető fel honi váteszeink viselkedését elnézve is. Ordibálnak az Ország Házában, fenyegetődznek, készülnek, de nagyon, és főképp az ország törvényesen megválasztott miniszterelnökét ostorozzák. Nem kicsit, nagyon. S a politikailag teljesen megzavarodott világban még a klímahisztéria is megfélemlíti az embereket, nem beszélve a vírusok cseppet sem véletlen, sokkal inkább mesterséges ránk szabadításáról.
Tényleg, kire hallgassunk? Hirtelen előbukkanó, s nyomban agyonsztárolt tudósokra, akik a régen törvénybe iktatott protokollt semmibe veszik, és a kísérleti, egyébként előírt időt negligálva, lényegében törvénytelenül beoltogatnak mindenkit egy új, géntechnológiás vakcinával, kötelezően? Avagy az ENSZ-re, mely egészségügyi szervezetének élén nem orvos áll? A világ leggazdagabb embereire, Faucikra, Bill Gatesekre, akik nem elégszenek meg gazdagságukkal, hanem diktálni akarnak a világnak? A világháló hihetetlenül ostoba és erőszakos, ellenőrizetlen információkat terjesztő, felelőtlen szereplőinek?
Azt hiszem, nem tanultunk meg jól választani. Nem vettük észre az igazi váteszeket, akik figyelmeztettek, vagy éppen okosan élni tanítani próbáltak, akik – bár az sokszor fáj – az igazat mondták el, s megjósolták a valót. Például íróink, költőink, akiknek hihettünk, akikre hallgathattunk, akiktől tanulhattunk, akik biztatást, lelki megnyugvást, vigaszt, reményt, gondolkodni valót s szellemi táplálékot adtak nekünk. A mi országunknak csodálatos irodalma van. Váteszekkel tele. Mint például Faludy György. Akit először a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi könyvéből ismerhettünk meg. A váteszi képessége meg leginkább a verseiből vált nyilvánvalóvá. Ma már tudhatjuk, nem hittünk neki. Csak szerettük a verseit, írásait, de nem hittünk neki. Ennek bizonyítására idemásolom azt a versét, ami már a címében is figyelmeztet. Régen írta. 1980-ban talán. Hinni és elgondolkodni azon, amit olvasunk, sosem késő. Hozadéka lehet. Íme:
Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet
Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad,
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég —
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz, és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz,
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a maszkodat felteszed,
elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a vírusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó —
memóriádból szedd elő,
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed —
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hova mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn,
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
S mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást üzenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.
(Toronto)
Remélem, a kérést nem teljesítjük. Nem felejtjük el a verset. Hanem tovább adjuk fiainknak. Hogy véssék jól eszükbe, kikre is hallgassanak.
Kondor Katalin
A szerző újságíró