A jogsérelmekre oly érzékeny liberálisok kizárólag a magyarságot ért atrocitásokra immunisak
A nacionalizmuselméletek irodalma könyvtárnyi, nem egyszerű ösvényt vágni a különböző megközelítések dzsungelében. Aligha tagadható azonban, hogy a két legalapvetőbb, legismertebb és legnagyobb hatású megközelítés az „államnemzeti”, illetve a „kultúrnemzeti” koncepció.
A fő különbség a kettő között, hogy a kultúrnemzeti megközelítés, amennyiben nem tagadja a nemzet politikai attribútumait, a valóságból indul ki, míg az államnemzeti, mely szerint a nemzet egy adott állam polgárainak közössége, merőben konstruált fogalom, nem fed semmiféle élő, szerves közösséget. Absztrakció, ugyanúgy, mint a „társadalmi szerződés” és az azt „megkötő” „individuumok”.
Az állampolgársági eskü önmagában nem tesz senkit egy közös történelmen, közös kultúrán alapuló kollektivitás részévé. A történelem viharai megannyi nemzeti és/vagy etnikai közösséget juttattak idegen, nemritkán ellenséges államok uralma alá.
Aligha feltételezhető, hogy e közösségek tagjai bármiféle azonosulást éreztek volna elnyomóikkal a rájuk kényszerített új állampolgárság elnyerésének köszönhetően.
Mindazonáltal általános jelenség, hogy az elnyomó nemzet a területén élő őshonos kisebbség részéről nemcsak a törvények betartását várja el, hanem egyfajta érzelmi síkú lojalitást is.
Mindezen túl kinyilvánított elvárás a többség részéről az ideológiai konstrukciókból összetákolt nemzeti mítoszaik elfogadása, mi több, az elnyomóval közös ünneplés is.
És láss csodát, a minden jogsérelemre oly érzékeny, magukat liberálisnak mondó figurák között, akik furcsamód kizárólag a magyarságot ért sérelmekre immunisak, akadnak lelkes társak ebben a visszataszító játékban.
A csíksomlyói búcsút a tudatlanság és gyűlölet fesztiváljának nevező, K. P. monogramú „történész” erdélyi eszmetársa, P. B. (nem biztos, hogy nevük kiírásra méltó) elviszi gyermekeit december 1-jén a románokkal közösen ünnepelni Erdély elcsatolását, az első számú frontvárosban, Marosvásárhelyen.
De mindez nem elég, egy zagyva írásban el is dicsekszik nyilvánosan a „hőstettével”. Stockholm-szindróma felsőfokon. A papírszagú, valóságidegen államnemzeti megközelítést nemcsak a kisantant államainak elitje kultiválja zsákmányféltő reflexszel, hanem Belső-Magyarországon a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség tagjainak körében is termő talajra lelt e mesterséges elméleti konstrukció.
A kilencvenes években hol másutt, mint az SZDSZ háza táján népszerűsítették azt „republikánus nemzetfelfogás” címszó alatt olyan emblematikus figurák, mint Kende Péter szociológus (aki nem azonos az Orbán Viktor ellen írt hangulatkeltő fércművek szerzőjével), Gombár Csaba vagy Tamás Gáspár Miklós. E szellemi kör előszeretettel használta társadalomtudományi felkészültségét a politikai harcban a magyarság érdekérvényesítése ellen.
A kollektív jogok követeléséről azzal próbálták lebeszélni az elszakított nemzetrészek legitim képviselőit, hogy e jogoknak „nem lehet meghatározni az alanyát”, s azt tanácsolták, hogy az egyéni jogokra fókuszáljanak. (A kollektív jogok, jelesül az autonómia intézményesítése nélkül megállíthatatlan a határon kívül rekedt közösségek lélekszámának egyre drasztikusabb apadása.)
A
nemzeti gondolkodást, a nemzet iránti szeretetet hol törzsi
reminiszcenciának, hol a szocializmussal rokonítható új
kollektivizmusnak tüntették fel.
De nem maradt el az MSZP sem a
gondolkodást vakvágányra futtató nemzetkoncepció népszerűsítésében.
Vitányi Iván Torgyán József „féregirtós” beszédének parlamenti
vitájában, 1996 márciusában feltette a kérdést, hogy „Mi a nemzet?”. S
válaszolt is rá: az a tízmillió állampolgár, akik között élünk. Horn
Gyula fontosnak tartotta leszögezni, hogy Antall Józseffel ellentétben ő
csak tízmillió magyar állampolgár miniszterelnöke lesz. De említhetem
Szanyi Tibort is, aki elvi éllel jelentette ki az erdélyi magyarokat
lerománozásának indoklásaképpen, hogy a nemzetfogalom az állammal függ
össze. A példák hosszan sorolhatók.
E szellemi rontás folyamatos, máig tartó. Csak hatása gyengébb, mivel időközben valamelyest kiegyenlítődtek az erőviszonyok a sajtóban a 2010-es kétharmados jobboldali győzelemnek és korábbinál határozottabb, tudatosabb médiapolitikának köszönhetően. A baloldaliak még olyan kiélezett, vegytisztának mondható helyzetekben is képesek az államnemzeti felfogásra hajazó rögeszméiknek hangot adni, mint az orosz–ukrán háború.
Karácsony Gergely, aki a magyar irredentizmust létező veszélynek nevezte az ukrán propagandamédiában, kifejtette, hogy azt tartaná kívánatosnak, hogy a kárpátaljai magyarság magáénak érezze az ukrán államot és a háborút.
Gyöngyösi Márton szerint az orosz–ukrán háborúban a pozíciónkat az kell hogy meghatározza, hogy kárpátaljai magyarok ezrei ukrán zászlók alatt védik a szülőföldjüket. A Jobbik elnöke a Jó reggelt, Magyarország! című, 2022. december 28-án sugárzott műsorban – beszállva a baloldalon évek óta folyó nemtelen versenybe, amit leginkább az ellenzék vezetője, Gyurcsány Ferenc szít – útszéli stílusban gyalázta a magyar miniszterelnököt, számonkérve rajta többek között azt is, hogy nem áll „a szülőföldjüket védő” kárpátaljai magyarok mellé.
Körbenézve a Kárpát-medencében s végiggondolva a Trianon óta eltelt bő száz esztendőt, szomorúan összegezhetjük, hogy minden nagyobb magyar közösséget ért már brutális atrocitás a jogfosztás mellett, beleértve a tömeggyilkosságot is. Kitelepítés, tömegmészárlás a Felvidéken, Maniu-gárdisták Erdélyben, tízezres nagyságrendű szadista népirtás a Délvidéken.
De a délszláv háború óta, ahol nem egy esetben mindkét oldalon magyarok harcoltak az első vonalban, a CIA által vezérelt Majdan-puccs után berendezkedett, sárga-kékbe öltöztetett, nem kis részben az ukrán szélsőségesekre épített amerikai bábállam üldözte a legbrutálisabban a magyarságot. Kiforgatták őket alapvető emberi jogaikból, a terrorelhárítást küldték rá a főiskolájukra, első számú vezetőjük, Brenzovics László kénytelen volt elhagyni szülőföldjét, mert veszélyben forgott az élete, titkosszolgálati eszközöket vetettek be ellenük, életveszélyes fenyegetéseket kapnak eszement szélsőségesektől. S mindezek után jön néhány globalistabérenc percember, és elvárja tőlük a lojalitást Ukrajnával, vagy eleve megelőlegezi azt, minden alap nélkül.
Az orosz–ukrán háború legnagyobb tragédiája magyar szempontból, hogy magyar fiatalokat kényszerítenek egy velük szemben nyíltan ellenséges, elnyomó állam zászlaja alatt harcolni, hogy magyar vér folyik ismét idegen érdekekért. S ezek után egy hitehagyott pártelnök, a politikai szélkakasok mintapéldánya szemrebbenés nélkül belehazudja az éterbe, hogy az ukrán lövészárkok erőszakkal besorozott, kiszolgáltatott áldozatai „a szülőföldjüket védik” az „agresszorral” szemben.
Ugyanez az elvtelen karrierpolitikus a mészárlás mielőbbi befejezéséért és a háború kompromisszumos lezárásáért síkra szálló magyar kormányfőt Putyin-csatlósozza, kiáll az Európát tönkretevő szankciók mellett, s egy az egyben felmondja a brüsszeli leckét. Európa-ellenesnek nevezi Orbán Viktort, azt a politikust, aki ma már világpolitikai tényező, az elvi alapokon álló hiteles konzervatívok mintaadója, s aki ez idő tájt a leghangsúlyosabban, legkövetkezetesebben védi Európa valódi értékeit és érdekeit.
Az
alkotóereje teljében eltávozott Szőcs Géza fogalmazta meg a kilencvenes
években az RMDSZ kormányzati szerepvállalása kapcsán, hogy vannak
„belülről vezérelt” politikusok, illetve szervezetek, s vannak „kívülről
vezéreltek”. A teljes magyar ellenzék a Gyöngyösi vezette Jobbiktól a
DK-ig – leszámítva nyilván a Mi Hazánkat – a globális világhatalom helyi
lerakata, kívülről vezérelt, gyökértelen zsoldoshadsereg.
Dollárbaloldal, ha úgy tetszik. Ekként is kell kezelni őket.
Borítókép: Soros György (Fotó: Reuters/Lisi Niesner/File Photo)
Borbély Zsolt Attila - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése