Ceausescutól Johannisig mindenki élt a gyanúperrel, hogy viszik a magyarok Erdélyt.
Amikor arról olvastunk, hogy ellopták az amerikai támaszpont üzemanyagát, egy betonhidat, egy komplett belvárosi háztetőt, a hegyekről az erdőt, hogy a digitalizációs hatóság elnöke lopott autóval közlekedett meg hasonló ínyencségeket, még nem gondoltunk semmi rosszra.
Csak jót nevettünk, ahogy máskor is szoktunk, amikor ilyen egyedi, meglepő és mulatságos népszokásról olvasunk a mioritikus térben, aztán poénból még be is írtuk a keresőbe, hogy: „Romániában elloptak egy…” kezdetű mondatot, mire szembejött velünk a valóság.
Több ezer találat, tokkal, vonóval; híddal, többtonnányi üzemanyaggal, gyulafehérvári háztetővel, erdővel. Anyám tyúkja csak azért nem volt köztük, mert az már öreg szegény, hálni jár belé a lélek, levágni sem érdemes.
Különben is, bő száz év alatt megszoktuk, hogy ne szóljunk bele. Különösen, hogy mindig mi vagyunk azok, akiket folyton lopással gyanúsítanak. Ceausescutól Johannisig mindenki élt a gyanúperrel, hogy viszik a magyarok Erdélyt. Persze nem most, de holnap biztosan! Még azt is hozzáteszik tudálékosan, hogy a kertek alatt. El kell hát engedni a harapós kutyát…
Gyorsan eltelt ez a bő száz év. Megszoktuk, hogy itt mindig eltűnik valami. Mint a nyuszi a cilinderből. Aztán a cilinder is. Nem ismerjük a varázsszót, velünk már csak azt szokták közölni, hogy valami megint eltűnt. Mi meg csak csendesen nevetgélünk: hö-hö.
Nem túl hangosan, ó, azt nem szabad, nehogy megsértsük mások érzékenységét. Ez az első, amit egy kisebbségi már az anyja hasában megtanul, minden másnál hamarább, hogy a többség fene érzékeny tud lenni, nem szabad őket megbántani, mert nincs rosszabb, mint egy megbántódott többségi. Akit aztán oly sokáig tart kiengesztelni.
Szóval jobb a csendes,
összekacsintós, sorok közötti tartalmat értő nevetés. Nehogy még a végén
minket is eltüntessenek. Csiribi-csiribá! Hogy is van ez románul?
Hát
így kezdődött. A csendes nevetéssel. Aztán egy nap átmentünk
Szoboszlóra fürödni, és amikor este jövünk haza nagy gyanútlanul, a
határon nem emelkedik fel előttünk a sorompó. Mi van itt?!
– Maguk még nem hallották?
– Ugyan mit kellett volna hallanunk?
– Ellopták!
– Mit loptak el, jóember? Mondja már, ne idegesítsen!
– Hát az országot! Romániát! Maguk most már hontalanok. Nincs hova menjenek.
– Na hallja maga, velünk ne csúfolódjék! Száz évig folyton ezzel jöttek. A hontalansággal. Nem tudnak leszokni róla?
– Most nem úgy értettem. Ellopták az országot.
– Aha. Akkor most mi lesz?
–
Azt nem tudom, de Románia az nem. Kivéve, ha elcsípik a tolvajokat, és
megtalálják náluk a lopott országot. Már ha nem adják el addig a
feketepiacon. Mondjuk, az ukránoknak vagy az oroszoknak. Ott most nagy
ára van az ilyesminek.
Itt tartunk most. Most amúgy is fene divatosak a disztópiák. Tessék, itt van egy.
Egyelőre
nehezen halad az ügy felgöngyölítése. Ugyanis az országgal együtt
ellopták az illetékes hatóságokat is. A németek, gondolom, reflexből,
már ígértek is 12 tankot a sufniból, amit még nem küldtek el az
ukránoknak, de ez most nem segít. Ha nincs ország, nincs hová tenni
őket. Meg aztán azokat is csak ellopnák…
Egyébként az Európai Űrügynökség már élénken érdeklődik. Ők fekete lyukként tudnák hasznosítani az eltűnt ország helyén tátongó ürességet.
Fábián Tibor
A szerző nagyváradi író, újságíró
Borítókép: A kolozsvári Fő téren álló Mátyás-szobor 2020. június 22-én (Fotó: MTI/Kiss Gábor)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése