A részeg államtitkár az öltözőben csalózta le a meccs után

 Ebből botrány lesz!

A játékvezető a pálya tartozéka, mindenki ismeri a futball egyik legrégibb közhelyét. Nem jó, ha főszereplővé válik, ám rendkívül fontos embere a meccseknek minden szinten. Nagy Miklós a nemzetközi szintig jutott el a nyolcvanas évekre, majd vezette is a magyar játékvezetőket. Az ő elnöksége idején indult el a vb-döntőig jutó Puhl Sándor és Vágner László karrierje, és akkor tűnt fel Kassai Viktor is a magyar élvonalban. Egyetlen botrányos meccse volt az élvonalban, ez a mai napig, 85 éves korában is kísérti olykor.

– Mennyire gyorsan ugrik be, hogy mi történt nyolcvankettőben október kilencedikén?
– Azonnal. Aznap vezettem a Honvéd–Fradi meccset, a kispestiektől három játékost kiállítottam, és Nyilasi Tibor a kilencvenharmadik percben szerezte meg a Ferencváros győztes gólját. Ezt a napot nem is tudnám elfelejteni.

 

– Akkor nyilván emlékszik az utóéletére is. Egyáltalán, van utóélete egy ilyen meccsnek?
– Hogyne. A mérkőzés után bejött az öltözőbe Buda István, a sporthivatal elnöke, államtitkár, közismerten nagy Honvéd-szurkoló, italos állapotban kiabált, hogy hogyan lehet így vezetni egy meccset, ráadásul kilencvenhárom percig, ugyanis akkoriban még nem létezett a hosszabbítás. Magából kikelve üvöltötte, hogy minden bíró csaló, amit én kikértem magamnak, elmondva, hogy én a sporthivatal kiváló dolgozója vagyok, és lehet, hogy hibáztam, de nem csaltam, és válogassa meg a szavait. Ezután hangnemet váltott. Hétfőn pedig megtudtam, hogy négy hét pihenőt kapok, ami a finom megfogalmazása az eltiltásnak.

– Milyen érzés szembesülni azzal, hogy súlyosan hibázott?
– Szörnyű. Hozzáteszem, az ellenőr azt kifogásolta, hogy még egy honvédost ki kellett volna állítanom, kettőnek pedig sárga lapot adnom. Akadt egy félreértés is, mert Détári Lajos szabálytalankodott, én pedig Varga Józsefnek adtam piros lapot, és ezt mindenki a szememre hányta, holott Détári nem érdemelt lapot, Varga viszont olyan csúnyát mondott, hogy ki kellett állítanom, de ezt más nem hallotta, és azt hitték, eltévesztettem a két játékost. Hosszabbítanom pedig azért kellett, mert honvédos labdaszedők voltak, és a kispestiek folyamatosan kiabáltak nekik, amikor kiment a labda, hogy ne siessenek. Pályafutásom során ez volt az egyetlen balhés meccsem, és még ma is bánt, gyakran eszembe jut.

A csúcsra akart jutni

– Amikor a hatvanas években játékvezető lett, tudta, hogy ez a balhé benne van a pakliban, és rengeteget szidják majd? Kell ehhez némi lelki mazochizmus?
– Egyáltalán nem kell, akkoriban nagy tekintélynek örvendtek a játékvezetők a budapesti bajnokságokban, a játék is más volt, mint ma, így tényleg nem voltak balhés meccseim. Én Újpesten kezdtem el futballozni, és mindenféleképpen válogatott akartam lenni. Tizenhat évesen kölcsönadtak a harmadosztályú Vízműveknek, ahol rögtön bekerültem a felnőttcsapatba, de többre nem vittem. Akkor gondoltam azt, hogy átváltok a játékvezetésre, hátha ott be tudok kerülni az élvonalba. Így is lett, a hetvenes évek elején már az országos keret tagja lettem, az évtized végén pedig megkaptam az első NB I-es meccsemet is, majd hamarosan megszereztem a nemzetközi minősítést is.

– Akkoriban még nem létezett profi játékvezetés, a legjobbak is munka mellett csinálták. Hogyan fért meg a kettő egymás mellett?
– Az én esetemben jól, ugyanakkor tény, hogy csak az reménykedhetett szép játékvezetői karrierben, akinek a munkája, illetve a munkahelyi körülmények ezt megengedték. 

Én mindent megtettem a cél érdekében, például azért költöztünk a feleségemmel Újpestről a Népstadion közelébe, hogy a heti két edzésre ne kelljen utaznom, ezzel időt spóroltam meg, és egyszer sem hiányoztam.

Ami pedig a munkát illeti, édesapám a Vízműveknél dolgozott, és odavett maga mellé gépkezelőnek, majd csoportvezető gépész lettem, ami anyagi biztonságot adott, ráadásul a munkabeosztásom egyáltalán nem akadályozta, hogy meccseket vezessek. Amikor eljutottam az élvonalig és a nemzetközi keretbe, már a cég sportkörének az elnöke voltam, negyvenkilenc évig végeztem ezt a munkát, az utódom pedig a szintén FIFA-játékvezető Szabó Zsolt lett.

– Amúgy egyetért azzal, hogy a FIFA és a legtöbb nemzeti szövetség létrehozta a profi játékvezető státusát?
– A mai topfutball kihívásainak nagyon nehéz másként megfelelni. Az nem megy, hogy valaki fáradtan, a munkahelyéről érkezve esik be egy meccsre. Fizikálisan a topon kell lenni, ami mindennapos edzéseket kíván, szellemileg szükséges a frissesség, és ezt a napi munka mellett szinte lehetetlen megszerezni. Én például egy hónapot töltöttem el Kínában egy korosztályos világbajnokságon – ma melyik munkáltató engedné ezt meg? Nem véletlen, hogy az én koromban csak olyan játékvezető jutott el magasabb szintre, aki valamilyen szinten a maga ura volt, vagy kötetlen munkaidőben dolgozott.

Ultipartik a vonaton

– Akkoriban még a keret tagjai hol meccset vezettek, hol partjeleztek, mára ezek a feladatok markánsan különváltak. Ha választhatott volna, melyik mellett dönt?
– A játékvezetés mellett, azt jobban szerettem, de sokat lengettem is, Palotai Károlyt sokszor segíthettem így nemzetközi mérkőzéseken. A szétválasztással pedig egyetértettem, ez több lehetőséget kínált mindenkinek. Akkoriban is voltak olyan kollégák, akiknek az egyénisége nem passzolt igazán a játékvezetéshez, mert például nem tudtak megfelelően fegyelmezni, és hiába nyújtottak kiválót partjelzőként, megfeneklett a karrierjük.

– A nyolcvanas évek elején volt olyan bajnokság, hogy húsz meccset vezetett, akkor lett tagja a FIFA keretének is, ám az évtized közepén hirtelen visszavonult. Mi történt?
– A sok futást nem bírta a térdem. Meg kellett operálni mind a kettőt, azóta protézist is elhelyeztek bennük. Nagyon fájt a szívem, de nem volt más választásom. Sokat nem sajnáltam magamat, mert újabb célt tűztem ki magam elé: nemzetközi ellenőr akartam lenni. Hamar el is értem, és ez vigaszt nyújtott.

– Jól emlékszem, hogy akkoriban, a nyolcvanas években jóval közvetlenebb volt a viszony a futball szereplői, vezetők, játékosok, edzők, játékvezetők és újságírók között? Egyszer a Népsport tudósítójaként utaztam Debrecenbe, és a vonaton összeakadtam a meccs két partjelzőjével, akikkel aztán oda-vissza végigultiztuk az utat. Ilyen ma véletlenül sem fordulhatna elő.
– Igen, ez tényleg így volt. Emberinek éreztem a viszonyt a gyakori ellentétek ellenére is. Ha találkoztunk egymással, mindig el tudtunk beszélgetni, és ritkán emlegettük fel a sérelmeket. Azt nem állítom, hogy szoros barátságok születtek, mert úgy könnyen támadhatóakká váltunk volna mi, játékvezetők, de ettől még szívélyesen szóba álltunk egymással.

– A változásban nem hibás a játékvezetés azzal, hogy a világa roppant zárt lett, nem hozzák nyilvánosságra az esetleges eltiltásokat, és a bírók nem is nyilatkozhatnak az ítéleteikről, azaz meg sem védhetik magukat? Angliában a Tottenham és a Liverpool meccsén a játékvezető és a VAR nagyot hibázott, amit nyilvános bocsánatkérés követett.
– Én sem támogatnám, hogy a játékvezetők nyilatkozzanak vagy nyilvánosságra kerüljenek a belső döntések. Elég nagy büntetés az, hogy valaki hetekig nem vezethet meccset, különösen manapság, amikor ez komoly anyagi veszteséget is jelent, nincs szükség arra, hogy a hibázó bírót kitegyük a szurkolók gúnyolódásának és beszólásainak. Azzal viszont egyetértek, hogy Angliában az illetékesek beismerték a hibát és elnézést kértek, mert egy ekkora és nyilvánvaló tévedés mellett aligha lehet szó nélkül elmenni. Ugyanakkor ebből nem szabad rendszert csinálni, ez csak kivételes eset lehet.

A vita is a futball szépségéhez tartozott

– Ha már itt tartunk, híve vagy ellenzője a VAR-nak?
– Vegyesek az érzelmeim és a gondolataim, de ha rajtam múlott volna, nem vezetem be. Elismerem, kevesebb a téves ítélet, különösen a centiken múló lesek elbírálásánál hasznos a technika, de engem zavar, hogy túl sokat áll a játék. A bajom az is vele, hogy elveszi a tétet és vele a felelősséget a játékvezetéstől, a bíró könnyebben dönt így vagy úgy kritikus esetben, mondván, ha tévedtem, majd a VAR helyrehozza. Nekem ez idegen, a futball szépségéhez tartozott az is, hogy egy-egy ítéleten még napokig el lehetett vitatkozgatni.

– Tizenkét évig az elnöke volt a Játékvezető Testületnek. Ez két nagy egyéniség, Puhl Sándor és Vágner László felemelkedésének az időszaka. Hogyan zajlott a menedzselésük, aminek az eredménye világbajnoki szereplés lett, Puhl Sándor esetében pedig vb-döntő is?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy a magyar játékvezetés kiváló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett. Az izraeliekkel például kölcsönösen küldtünk egymáshoz bírókat, a legendás Abraham Klein a mai napig jó barátom. Az edzőtáborainkba rendszeresen meghívtunk négy-öt külföldi vezetőt, ezt ők viszonozták, azaz a diplomácia megalapozta azt, hogy a tehetségeket eredményesen menedzseljük. Puhl Sándor és Vágner László fiatalon került az élvonalba és ott jó teljesítményt nyújtva a nemzetközi keretbe. Sokat jelentett az is, hogy Palotai Károly tagja volt a FIFA játékvezető bizottságának, különösen Puhl Sándor vb-döntőjét tekintve, de ő és mi semmit sem tehettünk volna, ha a két fiatalember nem vezeti nagyszerűen a mérkőzéseket, tehát az érdem elsősorban az övék volt. Hozzáteszem, Kassai Viktor is még az én elnökségem idején kezdte el magasabb szinten a karrierjét.

– Milyen ismérvek alapján ítél egy fiatal játékvezetőt tehetségesnek?
– A legfontosabb a fegyelmezési képessége, van-e olyan kisugárzása, ami hat a játékosokra, és legalább ennyire lényeges a fizikai állapota, hiszen ma már egy játékvezetőnek megállás nélkül végig kell futnia egy mérkőzést, nem is kis iramban. Elengedhetetlen az intelligencia, és muszáj valamennyi futballmúlttal rendelkezni. Azért mondom, hogy valamennyi, mert ma már teljes karriert befutó válogatott futballistából – mint volt a hatvanas években Palotai Károly – biztosan nem lesz nemzetközi játékvezető, erre csak annak nyílik esélye, aki huszonévesen eljut a hazai élvonalba. Ugyanakkor tény, Puhl Sándor és Vágner László sem volt jó futballista.

A játékvezető is ember

– Aktív korában izgatta, hogy mit ír vagy mond a játékvezetéséről a sajtó, hányas osztályzatot kapott a Népsporttól?
– Nagyon. Igaz, az ellenőri jelentés volt a legfontosabb, de a családom, a barátok, a kollégák a munkahelyen mind abból ítéltek meg, amit hallottak vagy olvastak rólam. Egyébként nem emlékszem olyanra, hogy az ellenőr és a Népsport osztályzata között nagy különbség lett volna. Persze, kaptam igazságtalan bírálatot is. 

Egyszer a sportlap azt írta, hogy bizonyára azért tévedtem néhány esetben, mert a nagy ködben nem láttam rendesen, holott én tíz méterről láttam a vitatott eseteket, az újságíró pedig legalább nyolcvanról, ugyanabban a ködben. Békéscsabán Novotny Zoltán azt mondta a rádióban, hogy a hazai védő, a válogatott Kerekes Attila végigkergetett a csabai térfélen, de én nem állítottam ki.

Az történt, hogy az ellenfél labdát szerezve kontrázott, én a félvonalról rajtolva követtem az akciót, az előremerészkedett Kerekes pedig kicsit messzebbről loholt vissza, és ez látszhatott kívülről üldözésnek. Vass István Zoltán pedig egy közvetítés során azt mondta a hallgatóknak, hogy ne nehezteljenek rám, elvégre a játékvezető is ember…

– Milyen a kapcsolata a mai játékvezetéssel?
– Nem napi. Örökös tiszteletbeli elnöke vagyok a Játékvezetői Testületnek, amely nem azonos az irányítást a szövetségen belül kézben tartó Játékvezető Bizottsággal. Annak idején az én ötletem volt megrendezni a játékvezetők bálját, ebből hagyomány lett, és a maiak is rendszeresen eljönnek. Nemrég ezen a bálon kaptam egy szép ajándékot a nyolcvanötödik születésnapomra. Háromszázan voltunk, sok fiatal jött oda hozzám, érdeklődtek, hogy vagyok, jókat beszélgettünk. Éreztem, hogy megbecsülnek, és ez jólesett.

Borítókép: Nagy Miklós a nyolcvanötödik születésnapjára kapott ajándékkal (Fotó: Mirkó István)

Pajor-Gyulai László - www.magyarnemzet.hu