Dobrev Klárák, Cseh Katalinok, Donáth Annák, Szabó Tímeák és még annyian ebből a körből, most miért nem ordibáltok?
Elárulok egy titkot. A feminizmus mindenfajta egyéb híreszteléssel és történelmi feljegyzéssel ellentétben nem a szüfrazsett mozgalommal vagy egyéb polgári engedetlenségi akciókkal indult. Sokkal inkább datálható a kezdete arra a forró nyári délutánra, amikor az asszony által elkészített borsófőzelék látványától egy ereje és felsőbbrendűsége teljes tudatában lévő férj megfogta a puskáját, belelőtt a főzelékes lábosba, majd így kiáltott: Mondtam, hogy gyűlölöm a borsót! A felesége fejében pedig ekkor mindent elsöprő erővel elindult egy gondolat egy olyan világról, ahol a férje nélkül is vásárolhat, tanulhat, szavazhat, autót vezethet, egy ilyen helyzetben pedig bátran megvédheti magát. Merthogy nem egy tárgy, nem egy gép, és talán sokkal többre képes annál, mint amire a társadalom tartja.
Ekkor valahol a XIX. század vége felé járhatunk, a fenti pedig csak tréfás feltevés. Ám telt-múlt az idő, s ez a gondolat, ami akkor a nők fejében megfogant, tettekké érett, majd jött a XX. század, követte a XXI., s így szépen lassan eljutunk 2024-be.
Egészen pontosan február 11-hez, déltájba.
Ám mielőtt arról beszélnénk, ami ekkor történt, nézzük meg a helyzetképet. Nem sokkal tizenkettő előtt vasárnap van, és próbálunk felocsúdni abból, hogy előző délután Novák Katalin köztársasági elnök és Varga Judit korábbi igazságügyi miniszter minden posztjáról lemondott. Az ügy előzménye az ominózus elnöki kegyelem, ami számos tanulságot hozott magával. A részletekbe nem bocsátkoznék most, ennek az írásnak ez nem tárgya. Megtették ezt helyettem az elmúlt napokban sokan mások, az ügyet minden oldalról megvilágítva, torzítva, találgatva, minősítve.
Beállt ebbe a sorba Arató András is, aki minden tudását, indulatát és újságírói kvalitását összeszedve egyszerűen lek…rvázta Novák Katalint és Varga Juditot. Tehát Magyarország köztársasági elnökét és az egykori igazságügyi minisztert. Két nőt.
Nem véletlenül indult az írásom olyan messziről. Ma, 2024-re eljutottunk oda, hogy egymás torkának tudunk esni a felettünk cikázó ideológiák mentén. Például, évente felvonulnak Budapest és szinte minden európai ország nagyvárosaiban azért emberek sok ezrei, hogy küzdjenek a homoszexuálisok, a leszbikusok, a transzszexuálisok, a transzfesztiták, a queer-ek (jelentsen ez a szó bármit is) és egyéb, a társadalom legkisebb szegmenseinek szexuális irányultságát képviselők jogaiért. Beállnak melléjük a világ minden pontjáról közéleti személyiségek, politikai szereplők, percemberek, akik lájkokért küzdenek. Tiltakoznak és tüntetnek itthon azért is, hogy a melegek házasodhassanak és legálisan fogadhassanak örökbe gyermeket. Kardoskodnak a genderelmélet mellett, és, hogy érzékenyíthessék a gyermekeinket mindenfajta szexuális kisebbség iránt.
Ugyanez a közösség leköpködi a magyar kormányt, mert alaptörvénybe foglalja a család, az anya és az apa fogalmát, és azért is, mert gyermekvédelmi törvényt hoz a legkisebbek, legvédtelenebbek érdekében.
Eltorzítják és kifacsarják a feminizmus fogalmát és értelmét, így mostanra a szexuális zaklatás és bántalmazás, a metoo-mozgalom már nem egy ernyő, ami alatt védelmet találhat az, aki valóban sérelmet szenved el, hanem politikai fegyver jóformán bármilyen ártó szándékú ember kezében. Óriási káosz van a nemiségünket, a jogainkat, a szexualitásunk és a józan eszünk határait illetően.
Ha egyetlenegy társadalmi konszenzuson alapuló tanulsága biztosan van a kegyelmi kérelem körüli össznépi felzúdulásnak, az az, hogy a gyermekeinket mindenek- és mindenki felett védeni kell. Ez kötelességünk és egyben alapvetés. Megragadnám ugyanakkor az alkalmat, amit megragadott a maga szánalmas módján Arató András is. Rámutatnék még egy alapvetésre, amit most, 2024-ben éppen ideje lenne lefektetni: a feminizmus és annak minden mára érvényesült hozadéka, azaz a választójog, az autóvezetés és az egyenlő esélyek a társadalom minden szintjén egyetlenegy lényegtelennek tűnő, ám annál fontosabb talapzaton állnak.
A nők tiszteletén, pontosabban annak hiányán.
Felejtsük most el egy pillanatra, hogy Novák Katalin milyen tisztséget töltött be a kormányzatban. A kiindulási pont az – és most Arató András felé fordulnék nagy nyomatékkal –, hogy nő. Ez már önmagában tiszteletet érdemelne, ha egy kulturált, közép-európai ország férfi polgárának fejével gondolkodnánk. Emellett három gyermek édesanyja, akiket életre kellett hívni, világra kellett hozni és fel kellett nevelni. Már ez önmagában lehet egy végtelenül tiszteletreméltó élet teljes munkája, annak minden velejárójával, függetlenül attól, hogy ehhez társul-e bármilyen munka vagy karrier. Hiszen ugyanolyan tiszteletreméltó teljesítmény, ha ez az édesanya háztartásbeli, felszolgáló egy kávézóban, pénztáros a közértben, tanár, mérnök, takarítónő vagy esetünkben Magyarország első női köztársasági elnöke.
Nézzük akkor egy másik szemszögből is ezt a kérdést. Lek…rvázni egy nőt – legyen szó bármilyen nőről –, aki mindenki által elismert módon magas beosztásban dolgozik, egyet jelent az általa befektetett munka és erőfeszítés semmibevételével. Mert ez a kijelentés azt feltételezi, hogy ez az eredmény nem úgy született, hogy hatalmas erőfeszítések és küzdelmek árán eljutott a saját kvalitásainak köszönhetően egy karrierút csúcsára, hanem azt, hogy a megfelelő időben és helyen szétrakta a lábát, átugorva ezzel minden más küzdési útvonalat. Aki ilyen eszközzel operál egy nővel szemben nem csupán aljas és undorító, minden bizonnyal frusztrált és kisebbségi komplexussal is küzd.
Minden egyes ellenzéki szereplő, médium, percember, aki különféle genderjogokért küzd és olyan baromi hangosan tud kiabálni meg tüntetni, mindenekelőtt most kellett volna hogy hallassa a hangját!
Amikor jogokért küzdünk, kezdjük az alapoknál, és úgy tűnik, vissza kell térnünk hozzájuk, mert ma, 2024-ben még mindig van olyan médium, újságíró, aki megpróbálja elvenni egy nőtől mindenfajta elidegeníthetetlen teljesítményét és erőfeszítését azzal, hogy nyilvánosan lek…rvázza. Dobrev Klárák, Cseh Katalinok, Donáth Annák, Szabó Tímeák és még annyian ebből a körből, most miért nem ordibáltok? Ilyenkor kéne! Cinkos, aki néma.
És végül, de nem utolsósorban. Az a férfi, aki így szól egy nőhöz, Magyarország volt köztársasági elnökéhez nemcsak a gyengébbik nemet definiálja a maga gusztustalan kis univerzumában, hanem tűpontosan determinálja saját férfiasságának mibenlétét is. Mert nézzük csak meg, mitől férfi egy férfi: elsősorban és mindenekelőtt attól, hogy tudja, a kimondott szónak jelentése van, a tetteinek pedig következménye. Ezekért pedig akármilyen nehéz, fájdalmas, igazságtalan vagy elkerülhetetlen is, vállalja a következményt.
De megfogalmazom másként is, hogy Arató András is értse.
Ha ettől férfi egy férfi, vegyük hát elő a centit és méricskéljünk: Novák Katalin és Varga Judit ezzel az egy gesztussal az ellenzéki oldalon pipiskedő férfiakat utcahosszal győzi le.
Ezt a gondolatot pedig ennél sokkal egyszerűbben és alpáribban is meg lehetett volna fogalmazni. De – és ez is egy fontos alaptétel –, egy újságírót vagy bárkit, aki a szellemi termékét papírra veti, ez különbözteti meg attól, aki arc nélkül kommentelget vagy a kocsmapultot támasztja: még ha olyan dühös és érzelmektől átitatott is, mint most én, úgy fogalmazza meg a mondandóját, hogy azzal ennek ellenére is hű maradjon a stílusához. Mert végső soron a stílus maga az ember.
És itt meg is állnék, ha ez a történet nem mutatna jóval messzebbre annál, mint hogy vitriolos cikkeket írjon belőle az ember. Itt, most, sok évtizeddel azután, hogy kivívták maguknak a nők a szavazati jogot, végre társadalmi szinten is tegyük alapelvárássá a nők tiszteletét. Ennek kiváló eszköze lehet a Klubrádió bojkottja.
Ha én felelősségteljes, a társadalmat és a közjót szolgáló politikus vagy bármilyen más közszereplő lennék, nem nyilatkoznék többé olyan médiumnak, amely az alapvető tiszteletet sem képes megadni egy hivatalától visszalépő, felelőssége teljes tudatában cselekvő, a tetteiért felelni képes nőnek.
Tabula rasa kell. Amíg ez nincs, minden más csak üres porhintés.
Borítókép: Arató András (Fotó: Kovács Tamás)
Jobbágyi Zsófia - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése