Te csak nácizz, boldog Ausztria!

 Hangulatkeltés folyik a győztes Szabadságpárt ellen, de ezzel is magának árt a fősodor.

Emlékszünk még – legalább mi, a közép- és idősebb nemzedékek képviselői – a Demokratikus Chartára? Jobboldali diktatúrával riogattak, 1994-re sikeresen összeboronálva az MSZP-t a pár évvel korábban még harcosan antikommunista SZDSZ-szel. A végeredmény ismert: az elmúlt harmincnégy évben jobboldali kormányok alatt senkinek a haja szála nem görbült meg, miközben ez nem mondható el a 2006-os rendőrterrorról, amikor jobboldaliakat vagy nem is politizáló békés járókelőket bántalmaztak a Gyurcsány-kormány idején.

 

Az osztrákok negyedszázad elteltével újrakezdték a maguk Demokratikus Chartáját, a csütörtök esti bécsi tüntetésekben testet öltő szokásos antifasiszta hisztit, miután ismét beütött náluk a „Haider-ménkű”. Ahogy az ezredfordulón Jörg Haider és csapata robbant be az évtizedeken át dögunalmas és korrupt ausztriai közéletbe – ahogy mondták, a bécsi vécésnéninek is szociáldemokrata vagy néppárti párttagkönyvre volt szüksége az állásához –, úgy most utódaik, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) mai generációja végzett az első helyen az egy héttel ezelőtti parlamenti választáson.

 „Nagyik a jobboldal ellen!”, „Nemet a nácikra!”, „Megvédeni a demokráciát!” – ilyen jelszavakkal vonultak utcára a baloldali bécsiek. Meg akarják tehát menteni a demokráciát – magától a démosztól. Nemcsak a lelkiismeretükkel kell elszámolniuk azzal kapcsolatban, hogy 1,4 millió honfitársukat – az FPÖ szavazóit – lenácizhatnak vagy akár náciszimpatizánsnak nevezhetnek-e, de azt is kockáztatják, hogy a többiek joggal röhögik körbe őket.

Ez a fősodorbeli osztrák médiát nem nagyon zavarja. Paul Lendvai, a magyar származású liberális osztrák publicista a szokásos heti rovatában – amelyben előszeretettel riogat akár a nyugati szélsőjobboldallal, akár Orbán Viktorral, most pedig ötvözheti a kettőt – még rá is tesz egy lapáttal. Egy marginális FPÖ-illetékes temetésén felcsendült SS-hűségdalt mos össze a választási eredménnyel, és magyarországi fiatalkori élményeit eleveníti fel. (A félreértések elkerülése végett: mint az 1944-es vészkorszak túlélőjének, nem pedig az egykori ávós határőrújság lelkes újdondászának élményeit.) Következtetése: az ő Ausztriáját (!) meg kell menteni egy elfátyolozott „orbanizáció” sorsától. Jó reklám ez amúgy Orbánnak!

Minden nép lelkének van ijesztő mélyrétege, ahogyan sok emberének is. Ez nem osztrák sajátosság. Thomas Bernhard írásaiból, Michael Haneke vagy Ulrich Seidl filmjeiből (A zongoratanárnő, Kánikula, A pince) mi is megismerhettük – mind elérhetők voltak magyar változatban –, hogy nem ad teljes képet „sógorainkról” a Te csak házasodj, boldog Ausztria! dinasztikus szlogenje, de a bécsi keringő, az újévi koncert, az operettek vagy a Mozart-golyók giccses kedélyessége sem. Mégis, 

a mai Bécsben élve Lendvainak is pontosan látnia kell (és bizonyára látja is): Ausztriában jelenleg messze nem az a fő probléma, hogy legalább százéves nácik másznának elő a kriptából SS-hűségdalt dúdolva (maga a publicista is a kilencvenhatodikat tapossa…), hogy kitűzzék a horogkeresztet a Hofburgra. A mai császárvárosban neki magának is nagyobb esélye van ellenben arra, hogy az első számú kampánytéma, a tömeges bevándorlás valamely rákfenéje érje utol: ne adj’ isten fejbe kólintja vagy kirabolja egy migráns,

 esetleg a bevándorlókra jellemző valamely mindennapos bűncselekménynek, például „becsületerőszaknak” (értsd: Leila túl rövid szoknyában mosolygott rá Herbertre, amit férfirokonai megtorolnak) legyen szemtanúja. A felmérések azt mutatják, az osztrákok háromnegyede szerint a „menekültek” beáramlása nem kezelhető jól. Csaknem kétharmaduk pedig úgy véli, nem megfelelő az együttélés a bevándorlókkal. Eközben a lakosság negyede már maga is bevándorló-hátterű, a háromnegyedük szerint szükség is lenne jól képzett új jövevényekre – csak éppen a ténylegesen érkező embertömeg nem felel meg ennek a feltételnek…

Ezek foglalkoztatják ma az osztrákokat, nem az SS-hűségdal. Ezért szavaztak első helyen a legegyértelműbben bevándorlásellenes pártra. Meg persze őrült korunk vadhajtásaival szemben állást foglalva is; ezek egyik legjellemzőbbje éppen Ausztria szakállas pucckirálynője, Conchita Wurst, a 2014-es eurovíziós dalfesztivál nyertese. Nem véletlen, hogy a migráció- és genderellenesség a Patrióták Európáért nevű új uniós frakcióban közös nevezőre hozta mások mellett az FPÖ-t és a Fideszt (és most már a KDNP-t) is. 

Herbert Kickl, a párt vezetője – korábbi belügyminiszter – pedig a példaképének nevezte Orbán Viktort. Sok osztrák a rossz gazdasági eredményekkel is elégedetlen. Felhívnánk egyébként a figyelmet az FPÖ balról történő nácizásában egy következetlenségre: a Szabadságpárt a legutóbbi időkig a szociáldemokratákkal együtt kormányzott Burgenlandban. Roppant érdekes, hogy a derék kismartoni antifasiszták akkori érdekei szerint nem is voltak annyira nácik…

Kérdés mindenesetre, mire lesz elég az első hely Kicklnek akár személyesen, akár a pártját tekintve. Az FPÖ kétségkívül történelmi sikert ért el; soha nem végzett korábban első helyen országos választáson, és ebben az értelemben valóban „győzött”. De jelen állás szerint nem vennénk mérget rá, hogy Kickl átveheti a kancellári kinevezését attól az Alexander Van der Bellen államelnöktől, akit korábban maga nevezett szenilis múmiának… Az FPÖ egyetlen lehetséges koalíciós partnerének a néppárt ígérkezik, de valószínűbb valamely más felállás a Szabadságpárt mellőzésével. Kiderül hamarosan.

A bevándorlásellenes pártok előretörése ezzel együtt kétségtelen tény ma Nyugat-Európában – egyre eltagadhatatlanabb az a probléma- és veszélyhalmaz, amelyre Magyarország már egy évtizede figyelmeztetett –, de látni kell, hogy a fősodor összefogása (hazánkat kivéve) ma még mindenütt erősebbnek bizonyul a végelszámolásnál. Ez mutatkozott meg többek között Emmanuel Macron francia elnök újraválasztásakor, a francia parlamenti választásokon vagy éppen a holland voksoláson.

Az ottani Szabadságpárt ugyancsak „győzött”, csak éppen hazánkban is jól ismert vezetője, Geert Wilders nem lehetett miniszterelnök, a párt pedig felolvadt egy technokrata által vezetett többpárti koalícióban. Találós kérdésnek is feltehetnénk: vajon hány mandátuma van a bevándorlásellenes Alternatíva Németországért pártnak a Bundesratban, a berlini szövetségi parlament felsőházában? Biztosan egyre több – gondolhatná a laikus –, hiszen folyton azt halljuk, milyen jól szerepel az AfD az egymást követő választásokon. Ezzel szemben a helyes válasz a nulla mandátum. Ugyanis a Bundesrat összetétele nemcsak az egyes tartományoktól függ (az AfD most szerepelt jól több tartományi megméretésen is), hanem kifejezetten a tartományi koalíciós kormányok küldöttei ülnek a padsoraiban. Az AfD márpedig sehol sincs kormányon. Egyelőre. A pőre valóság: aki biztosan nyerni akar, szerezzen ötven százalék plusz egy mandátumot…

Az is kérdés, hogy meddig lehet Nyugat-Európában nácizással – és szavazók újabb és újabb millióinak náciszimpatizánssá minősítésével –, riogatással, a fősodorbeli média hátszelével, külföldi rásegítéssel (a német kormánykörök szerint az FPÖ-vel az oroszok ügynökei kerülnének kormányra) leplezni az egyre nyilvánvalóbb valóságot: az európaiak növekvő része más kormányzást akar. 

Olyat, amely nem a politikai korrektséget és elvont szempontokat (a világ megmentése, „menekültbefogadás”, az éghajlatváltozás elleni harc) helyezi az első helyre, hanem a népesség egy kritikus tömegének hétköznapi elvárásait: a közbiztonságot, a szociokulturális háttér megtartását, a megélhetési gondokat veszi figyelembe. Amíg ez nem valósul meg, tovább nő majd a bevándorlásellenes és általában is rendszerkritikus pártok népszerűsége. Bécsben pedig a baloldal önmagát altatja – és áltatja – a latinból átfogalmazott régi-új filozófiájával: Te csak nácizz, boldog Ausztria!

Szőcs László - www.magyarnemzet.hu