(Jegyzetemet Mikszáth Kálmán hasonló című országgyűlési karcolata inspirálta.)
Egy Klub névre „keresztelt” rádiócska szerkesztője gondterhelten kutakodott régvolt mozgalmi emlékei között, tudniillik, hogy miként és honnan tudna előrántani olyanokat, akik gátlástalanul ugatnak. >Az előre beharangozott Megbeszéljük című műsorának már előlegesen jókora híre ment, különösen belpesti körökben, mert akit leugatni készültek, az a honi rendszerváltás egyik bicsaklani képtelen író-politikus, ráadásul keresztény és magyar zászlóvivője volt a kilencvenes években.
Agyalt a szerkesztő, fúrta-faragta lejárató műsora forgatókönyvét, amikor rendetlen szövésű pulóverben, tarka nyakravalóban, egy szikkadt arcú vénember állt meg a nagyságos szerkesztő úr asztala előtt. Szivárvány színű sála alól szánalmasan kandikált ki egy közönséges vállfa, arról lóghatott le ritkuló csontozata, és olyan naftalinszag lengte körül, hogy 20 méteres körzetében holtan potyogtak földre a molylepkék.
– Te vagy az, Rudikám? – tekintett fel rá a szerkesztő. – Mit akarsz ily zaklatott órában?
– Én vagyok az az ember, kérem, aki koromnál, no meg a gazdámnak fogadott hűségemnél fogva ugatni szoktam. Erre képeztek ki.
– Igen, te vagy hát a kutya? Nagyszerű az időzítés – örvendett meg a szerkesztő.
– Azért jöttem, mert azt hallottam, műsort rendezel, amelyben ugatni kell… Kire kellene ugatni?
– Képzeld, idén 90 esztendeje, hogy megszületett az a nacionalista, Trianon-ellenes irredenta, az a soviniszta, antiszemita és uniógyűlölő szuvenerista…
– Könyörgöm, ki ne mondd a nevét – vágott közbe a naftalinos – zsigerből utálom én is a csurkistákat. Bennem emberedre leltél, mert én úgy tudok ugatni ezekre, mint egy igazi kutya. Megtanultam a világháború után, aztán finomítottam a forradalom idején, meg később is, egészen a mai napig. Képzeld, sokszor még az igazi kutyákat is elbolondítottam vele. Élni kellett, de nem kültelkeken elvtárs öcsém.
– Csak folytasd – dörzsölte egyik tenyeréhez a másikat a tüzet kapott lelkű szerkesztő.
– Akkora a képességem 88 esztendős korom ellenére, hogy szakmányban is tudok ugatni. Kérem, az egy teljesítménybérezési módszer, amit azzal mérnek és fizetnek, hogy egy adott időegység alatt mennyit, mit és milyen hangosan vonyítok. Megfeleltem?
– Mi tagadás, beleillik a mesémbe – csettintett a szerkesztő. – És miről ugatnál?
– Hát arról, hogy az orbáni hatalom kulturális harcot hirdetett meg egy rivális párt előretörésére, mert rájöttek arra, hogy nincs elegendő pénzük, amit a 2026-os választásokig osztogathatnának a jónépnek. Ezért szedték elő a tipikusan fasisztoid klónt, a Csurkát a naftalinos szekrényből.> Még azt is belemondom a mikrofonodba, hogy az Orbán szélsőjobboldali és a rendszere a sztálininál is aljasabb.
– Képes lennél annak a MIÉP-es bölénynek még az emlékét is nyilvánosan megtaposni és egy lapon emlegetni Orbánt Sztálinnal? – dülledtek ki szinte az orra hegyéig a szerkesztő szemei. – Ezt nevezem!
– Miért ne! Sztálin egy őszinte, tiszta, becsületes ember volt. Vele szemben Orbánék hitványak és aljasak. A Csurka meg dettó, tőle tanultak, az elődjük volt.
A szerkesztő, mint aki idő előtt már tort ül, hirtelen felhorkant.
– Hát ahhoz mit szólnál, öreg, ha két kutya is lenne a műsorban?
– Az lenne csak a jó – vágta rá és igazított egyet a szivárvány sála alól kilógó vállfán, miközben tovább hessegette magáról a büdös naftalint. – Miért volna jó? Mert nekem a fiam is olyan kitanult kutya, mint én. Sőt, néha már túl is ugat engem, lévén történész, én meg csak egy olajos kezű gépész.
– Nohát akkor ilyen műsor is lesz majd minálunk később; most menjél szépen haza isten hírével, s ugassatok tovább együtt a fiaddal minél veszettebben és minél hangosabban. Fő az állandó készültség!
Amikor eljött az adás napja és telefonon berendelték, a vénember átcsoszogott a Klub nevű rádiócska mikrofonos szobájának küszöbén, ahol négy lábra ereszkedett, majd a szerkesztő úr intésére a Megbeszéljük című közös műsorukat szemrebbenés és póráz nélkül végig ugatta.
Az Isten remélhetőleg még sokáig megtartja közöttünk, mert a vonyító, hazudozók iránt az égiek körében ugyancsak silány a kereslet.
Franka Tibor - www.demokrata.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése