Mivé lettél, vén Európa, te büszke nő?
Amióta betámolyogtunk az unióba, és megpróbáltunk „felzárkózni” az ottani mindennapos őrületekhez, azóta a drog-, azaz a kábítószer-használat is állandó beszédtémává vált kis hazánkban. Megint „kihúzta a gyufát” az Orbán-kormány, amikor meghirdette a kábítószer-használat elleni harc szigorítását, amelynek nyilván minden egészséges gondolkodású ember örült, csak hát az örömben az üröm az, hogy elég sok egészségtelen gondolkodású ember van, aki bizony rossz néven vette, hogy a hivatalosságok – meg a normális emberek – nem veszik jó néven a tudatmódosító szerek használatának kimutatható terjedését.
Bonyolult helyzet ez, amellyel láthatóan nem boldogul a világ. Olvasom, hogy az ember a történelme során szinte mindig használt valamilyen tudatmódosító anyagot, amelyet a természetben talált: növényekből, gombákból, fakérgekből meg még sok más „anyagból” is készítettek különböző szereket.> Ezeknek a szereknek a száma állítólag napról napra növekszik, s az okos tudósok azt is leírták, hogy ma már a növényvilág több mint 6000 (hatezer!) fajáról tudjuk, hogy képesek az ember pszichés magatartását befolyásolni. Na, itt én feladtam a kábítószerekkel való megismerkedésem továbbfejlesztését, hiszen remény sincs arra, hogy az említett hatezer növény bármelyikének „természetében” képes lennék elmélyedni.
Egyes cikkek megemlítik, hogy ilyen delíriumot okozó szereket már az ókori emberek is használtak, többnyire azzal a magyarázattal, hogy transzcendentális élmények átéléséhez nyújtanak segítséget, szaknyelven szólva tudatmódosítókat alkalmaztak. Olyan örömteli állapotba lehet kerülni tőlük, hogy az ember rögvest egy természetfölötti szférában találja magát, amely boldogítja őt. Ez tehát a mézesmadzag, amelyet nyilván mindig elhúztak a kábítószerrel kacérkodók orra előtt. Az is cáfolhatatlan persze, hogy sokan ebbe az élménybe bizony túladagolás miatt belehalnak, így a további élvezetektől vélhetően el lesznek zárva, azaz transzcendentális élményben már nem részesülhetnek ezen a bolygón.
Nos, ebből a néhány, cseppet sem szakszerű mondatból vitathatatlanul kiderülhetett, hogy nem sok fogalmam van arról, mit is jelent a kábítószer használata, mindenesetre egyetlen megrázó és félelmetes élményem mégis van róla, amikor saját szememmel láttam egy 15 év körüli fiatalembert kábítószeres állapotában az utcán meghalni. Mindez nem éppen tegnap történt, hanem jó néhány esztendeje, mégpedig Olaszországban. Majd később s ennek is már legalább három évtizede, New York hírhedt negyedében, a Harlemben döbbenten láttam a lerongyolódott kábítószeres embereket a földön aludni vagy éppen fetrengeni. Magas rangú rendőr barátunk kíséretében láthattuk meg a valóságot akkoriban, s tudni kell, hogy mára már Harlem megküzdött ezzel a problémával, s visszanyerte régi fényét, ahogy arrafelé mondják, „dzsentrifikálódott”.
Mi, magyarok, pontosabban a magyar kormány, ha jól olvastam a híreket, most harcot hirdetett a kábítószer-használat és -kereskedelem ellen. Nincs kétségem, hogy „szokás szerint” ezt a rendelkezést is ott gáncsolják majd, ahol tudják, mert nálunk már régi divat, hogy ha nincs botrány, akkor csinálunk! Tehát jönnek majd az ilyen-olyan kifogások, ellenérvek könnyű drogról, kemény drogról s emberi jogokról, ahogy az kis hazánkban történni szokott. Nem tudom, az örökös „mindent ellenzők”, tudják-e, hogy felmérések szerint Magyarországon úgy 35–55 ezer kábítószer-függő embert ismernek a szakemberek, és további 70–120 ezer alkalmi szerhasználót vélelmez a statisztika. Mindent összevetve ez egy magyarországi nagyváros lakossága. Fogalmam sincs róla, hogy jutottunk el idáig, de jó volna erről szakembereket – nem egyet, sokat – megkérdezni, ránk férne a hiteles magyarázat.
Hogy a harc nem lesz könnyű, az nyilván mindenki számára világos. Mindenesetre idézném a jeles migrációs és Közel-Kelet-szakértőt, Speidl Biankát, aki pár évvel ezelőtt riportalanyom volt egy rendezvényen. Hogy jobban megértsük a kábítószer-problémát, egyebek közt arról világosította fel a hallgatóságot, hogy az afgán kábítószer-kereskedelem, amely a világ heroinellátásának megközelítőleg kilencven százalékát biztosítja, a társadalom minden rétegét átszövi. Ebből él a távoli, háborús ország számos lakója, s persze a „szerek” mindenhová eljutnak. A szakértő azt is hozzátette, hogy lényegében elpusztíthatatlan az európai kábítószerpiacot uraló, iszlamista bűnözői kartell, már csak azért is, mert arrafelé rengetegen ebből élnek. Heroin, ópium, van ott minden, mi szem-szájnak ingere. Mindenesetre kívülállóként úgy tűnik, ismét itt van egy olyan világprobléma, amellyel nem tud, vagy nem akar megbirkózni az emberiség. A szakértőtől azt is megtudhattuk, hogy Afganisztánban a legtöbb kábítószerlabor kis családi vállalkozás, magyarán megélhetési kérdés. „Ki van ez találva”, mondják az okosok, és igazuk van. Ugyanis a szállítás világszerte biztosított, mert aki ebből él, az mindent megtesz azért, ami őt és megélhetését védi. (A helyzet azóta annyit változott, hogy az országot uraló tálibok betiltották az ópiummák termesztését, helyét a szintetikus drogok, elsősorban a metanfetamin előállítása vette át.)
Ezt a történetet is nevezhetjük korunk egyik „alaptörténetének”, hiszen az emberek élni akarnak, s ha megélhetésük nem biztosított, akkor jöhet az illegalitás. Minden formájában. És jön is, hiszen azt is megtudhattuk, hogy ez az üzletág arra is jó – s ezt ma már az egész világ tapasztalhatja – hogy kontinenseken átnyúló szövetségek kötődhetnek. És kötődtek is. Még egy fontos információ Speidl Biankától, amelyen magam igencsak meglepődtem, miszerint Európa az afgán drog egyik jelenleg legnagyobb felvevőpiaca, s ebből következően a Nyugat felé irányuló migráció célterülete.
Mértéktelen migráció és kábítószerözön. Ezek a hétköznapok. Mivé lettél, vén Európa, te büszke nő?
Kondor Katalin
A szerző újságíró
Megjegyzések
Megjegyzés küldése