Az elmúlt napok során az Európai Unión belül zajló küzdelem újabb
stációján vagyunk túl. A föderalista, nemzetek feletti Európát vizionáló
politikusok és az őket támogató média komoly sikerként igyekezett
elkönyvelni a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentés kétharmados
elfogadását. Most tekintsünk el a jogi csűrcsavaroktól, a jelentés
elkészítőjének felkészületlenségétől, elfogultságától és a szavazás
előtti nyilvánvaló külső politikai nyomásgyakorlástól. Ezek feltárása a
közeljövő feladata lesz.
Számomra az az igazán árulkodó a pillanatnyilag győztesnek mutatkozók bizonytalanságáról, ami a szavazás után történt. Ugyanis szinte egy időben, egységes kommunikációval indítottak médiatámadást az erős nemzetek Európáját, az illegális migráció azonnali megállítását kívánó politikusok és pártok ellen. Orbán Viktor magyar miniszterelnök, Matteo Salvini olasz belügyminiszter és Heinz-Christian Strache osztrák alkancellár esetében is előhúzták az oroszkártyát.
Először is szögezzük le, hogy mi, magyarok 1849-ben, az I. és II. világháborúban és 1956-ban is saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy az orosz, majd szovjet birodalom milyen szörnyű szenvedéseket hozott az elmúlt 150 évben hazánkra. Ezt mindenképpen szem előtt kell tartanunk, ahogy azt is, hogy az 1989-es rendszerváltás során milyen történelmi szerepe volt a Fidesznek és Orbán Viktornak a szovjet hadsereg távozásában és az ország euroatlanti integrációjának kiépítésében.
Ennek fényében olvassuk figyelmesen, amikor azt írják a magyar, olasz és osztrák politikusokról és kormányaikról, hogy egyetlen céljuk van, az unió gyengítése és ezzel párhuzamosan Oroszország erősítése. Ha a magyar–izraeli kapcsolatok elmélyülése és az antiszemitizmussal szembeni zéró tolerancia után már nem lehet sokadszor is Magyarországra sütni az antiszemitizmus bélyegét, akkor marad az oroszbarátság vádja mint adu ász.
Miért pont Oroszország? A világpolitika színpadára visszatért birodalom sokakat meglepett. A Szovjetunió szétesését követően, 1991-től az ezredfordulóig egy gazdaságilag, politikailag és katonailag elgyengült, fogyatkozó országot láttunk, amit jól szimbolizált az alkoholista Borisz Jelcin tétova tántorgása a kamerák előtt. Bár lehet, hogy neki is csupán isiásza volt… A szervezett bűnözés elburjánzása, a vidéki oligarchák küzdelme mellett folyt az ország értékeinek kiárusítása. Legyen az ásványkincs, fegyverkészletek vagy egyszerűen a piacok megnyitása.
Ebben az instabil helyzetben szinte a semmiből lépett elő 1999-ben Vlagyimir Putyin. Az elmúlt közel 20 év alatt az ex-KGB-s tiszt sikeresen stabilizálta, majd újrapozicionálta országát. A mai Oroszországot már nem ideológiák vezérlik, hanem önnön nagyhatalmi alapú gazdasági és politikai érdekei. Csakúgy, mint Kínát vagy az Egyesült Államokat.
Putyin elnök lépései közül kettőt emelnék ki. Az első a hadsereg talpra állítása, majd folyamatos fejlesztése. A második az orosz titkosszolgálati struktúra modernizálása, majd belső stabilitásának helyreállítását követően aktivitásának fokozása. Ez a két tényező döntő fontosságú abban, hogy az ország gazdasági erejét messze meghaladó erővel tudjon ma újra kilépni a nagyhatalmak közé.
Az elmúlt napokban tartotta Oroszország a Vosztok 2018 hadgyakorlatot, amire az egész világ felkapta a fejét. A több százezer katona, több ezer repülő, több tízezer harci jármű több ezer kilométert átívelő mozgatása üzenet volt. Ráadásul kínai és mongol katonák és haditechnika is bekapcsolódott a gyakorlatba.
Ezalatt az orosz és a kínai elnök a gazdasági kapcsolatok további fejlesztéséről tárgyalt. A nyugati embargóval szemben Kína az orosz energia és nyersanyag szinte korlátlan felvevőjeként jelentkezett. A két ország katonai és gazdasági közeledése a következő évek egyik legkomolyabb kihívása lesz az Egyesült Államok és Európa számára.
Napjainkban a nagyhatalmak közti küzdelem egyik fontos frontvonala a titkosszolgálatok között húzódik. Az egyértelmű, hogy a hidegháború helyét átvevő hibrid háborúk során a titkosszolgálati küzdelem egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. A kommunizmus bukása után sokan azt hitték, hogy feleslegessé válnak a hírszerzők és az elhárítók, maradék feladatukat átveszik a műholdak és a számítógépes programok, de az élet rácáfolt erre.
Az egyik oldalon úgy mutatják be az orosz titkosszolgálatokat, mint vérprofi szervezeteket. A másik oldalon viszont amatőrnek tűnő hibákat vétőknek. Nézzük a Szkripal-ügyet! A briteknek kémkedő orosz tisztet Oroszországban 13 évre ítélték 2004-ben. 2010-ben fogolycserével szabadult, majd Angliában telepedett le a családjával. Nyolc évvel később ismeretlenek a lányával együtt megmérgezték egy olyan vegyülettel, amit még a Szovjetunióban fejlesztettek ki.
Szerintem a történet több részletében is megdöccen. A hatéves börtönbüntetés alatt az oroszoknak bőven volt idejük felmérni és lokalizálni a Szkripal által okozott kárt. Akkor miután kiengedték, nyolc évvel később miért mérgezték meg, ráadásul olyan méreggel, ami akár aláírás is lehetne? Majd az azonosított két orosz elkövetőről az egyik brit lap állítólag azt is kiderítette, hogy az általuk megadott telefonszám az orosz védelmi minisztériumban cseng ki. Azt gondolom, hogy ilyen amatőr hibát egy átlagos ország átlagos színvonalú titkosszolgálata sem követ el. Ha az orosz katonai hírszerzés valóban így dolgozna, akkor Putyin régen leváltotta volna a vezetőket.
Hogy miért írtam le ezeket? Azért, mert azt tudomásul kell vennünk, hogy Oroszország ismét megkerülhetetlen tényezője a világpolitikának. Amíg az Európai Unió az orosz embargó miatt komoly veszteségeket szenved el, a világ nagyobbik fele gyorsan betölti a keletkezett űrt.
Putyin számára a gazdasági, politikai stabilitás biztosításában sok területen természetes partner lehet Európa. Amikor a francia elnök vagy a német kancellár tárgyal az orosz vezetéssel, akkor azt reálpolitikának nevezik. Ám ha az általuk erőltetett irányvonallal szemben fellépőket meg akarják bélyegezni, akkor elvtelen oroszbarátsággal is megvádolják őket, figyelmen kívül hagyva a gazdasági és geopolitikai realitásokat.
Földi László – A hírszerző szemével és Horváth József – Az elhárító szemével összes cikkét ITT találja.
Horváth József - www.magyaridok.hu
Számomra az az igazán árulkodó a pillanatnyilag győztesnek mutatkozók bizonytalanságáról, ami a szavazás után történt. Ugyanis szinte egy időben, egységes kommunikációval indítottak médiatámadást az erős nemzetek Európáját, az illegális migráció azonnali megállítását kívánó politikusok és pártok ellen. Orbán Viktor magyar miniszterelnök, Matteo Salvini olasz belügyminiszter és Heinz-Christian Strache osztrák alkancellár esetében is előhúzták az oroszkártyát.
Először is szögezzük le, hogy mi, magyarok 1849-ben, az I. és II. világháborúban és 1956-ban is saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy az orosz, majd szovjet birodalom milyen szörnyű szenvedéseket hozott az elmúlt 150 évben hazánkra. Ezt mindenképpen szem előtt kell tartanunk, ahogy azt is, hogy az 1989-es rendszerváltás során milyen történelmi szerepe volt a Fidesznek és Orbán Viktornak a szovjet hadsereg távozásában és az ország euroatlanti integrációjának kiépítésében.
Ennek fényében olvassuk figyelmesen, amikor azt írják a magyar, olasz és osztrák politikusokról és kormányaikról, hogy egyetlen céljuk van, az unió gyengítése és ezzel párhuzamosan Oroszország erősítése. Ha a magyar–izraeli kapcsolatok elmélyülése és az antiszemitizmussal szembeni zéró tolerancia után már nem lehet sokadszor is Magyarországra sütni az antiszemitizmus bélyegét, akkor marad az oroszbarátság vádja mint adu ász.
Miért pont Oroszország? A világpolitika színpadára visszatért birodalom sokakat meglepett. A Szovjetunió szétesését követően, 1991-től az ezredfordulóig egy gazdaságilag, politikailag és katonailag elgyengült, fogyatkozó országot láttunk, amit jól szimbolizált az alkoholista Borisz Jelcin tétova tántorgása a kamerák előtt. Bár lehet, hogy neki is csupán isiásza volt… A szervezett bűnözés elburjánzása, a vidéki oligarchák küzdelme mellett folyt az ország értékeinek kiárusítása. Legyen az ásványkincs, fegyverkészletek vagy egyszerűen a piacok megnyitása.
Ebben az instabil helyzetben szinte a semmiből lépett elő 1999-ben Vlagyimir Putyin. Az elmúlt közel 20 év alatt az ex-KGB-s tiszt sikeresen stabilizálta, majd újrapozicionálta országát. A mai Oroszországot már nem ideológiák vezérlik, hanem önnön nagyhatalmi alapú gazdasági és politikai érdekei. Csakúgy, mint Kínát vagy az Egyesült Államokat.
Putyin elnök lépései közül kettőt emelnék ki. Az első a hadsereg talpra állítása, majd folyamatos fejlesztése. A második az orosz titkosszolgálati struktúra modernizálása, majd belső stabilitásának helyreállítását követően aktivitásának fokozása. Ez a két tényező döntő fontosságú abban, hogy az ország gazdasági erejét messze meghaladó erővel tudjon ma újra kilépni a nagyhatalmak közé.
Az elmúlt napokban tartotta Oroszország a Vosztok 2018 hadgyakorlatot, amire az egész világ felkapta a fejét. A több százezer katona, több ezer repülő, több tízezer harci jármű több ezer kilométert átívelő mozgatása üzenet volt. Ráadásul kínai és mongol katonák és haditechnika is bekapcsolódott a gyakorlatba.
Ezalatt az orosz és a kínai elnök a gazdasági kapcsolatok további fejlesztéséről tárgyalt. A nyugati embargóval szemben Kína az orosz energia és nyersanyag szinte korlátlan felvevőjeként jelentkezett. A két ország katonai és gazdasági közeledése a következő évek egyik legkomolyabb kihívása lesz az Egyesült Államok és Európa számára.
Napjainkban a nagyhatalmak közti küzdelem egyik fontos frontvonala a titkosszolgálatok között húzódik. Az egyértelmű, hogy a hidegháború helyét átvevő hibrid háborúk során a titkosszolgálati küzdelem egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. A kommunizmus bukása után sokan azt hitték, hogy feleslegessé válnak a hírszerzők és az elhárítók, maradék feladatukat átveszik a műholdak és a számítógépes programok, de az élet rácáfolt erre.
Az egyik oldalon úgy mutatják be az orosz titkosszolgálatokat, mint vérprofi szervezeteket. A másik oldalon viszont amatőrnek tűnő hibákat vétőknek. Nézzük a Szkripal-ügyet! A briteknek kémkedő orosz tisztet Oroszországban 13 évre ítélték 2004-ben. 2010-ben fogolycserével szabadult, majd Angliában telepedett le a családjával. Nyolc évvel később ismeretlenek a lányával együtt megmérgezték egy olyan vegyülettel, amit még a Szovjetunióban fejlesztettek ki.
Szerintem a történet több részletében is megdöccen. A hatéves börtönbüntetés alatt az oroszoknak bőven volt idejük felmérni és lokalizálni a Szkripal által okozott kárt. Akkor miután kiengedték, nyolc évvel később miért mérgezték meg, ráadásul olyan méreggel, ami akár aláírás is lehetne? Majd az azonosított két orosz elkövetőről az egyik brit lap állítólag azt is kiderítette, hogy az általuk megadott telefonszám az orosz védelmi minisztériumban cseng ki. Azt gondolom, hogy ilyen amatőr hibát egy átlagos ország átlagos színvonalú titkosszolgálata sem követ el. Ha az orosz katonai hírszerzés valóban így dolgozna, akkor Putyin régen leváltotta volna a vezetőket.
Hogy miért írtam le ezeket? Azért, mert azt tudomásul kell vennünk, hogy Oroszország ismét megkerülhetetlen tényezője a világpolitikának. Amíg az Európai Unió az orosz embargó miatt komoly veszteségeket szenved el, a világ nagyobbik fele gyorsan betölti a keletkezett űrt.
Putyin számára a gazdasági, politikai stabilitás biztosításában sok területen természetes partner lehet Európa. Amikor a francia elnök vagy a német kancellár tárgyal az orosz vezetéssel, akkor azt reálpolitikának nevezik. Ám ha az általuk erőltetett irányvonallal szemben fellépőket meg akarják bélyegezni, akkor elvtelen oroszbarátsággal is megvádolják őket, figyelmen kívül hagyva a gazdasági és geopolitikai realitásokat.
Földi László – A hírszerző szemével és Horváth József – Az elhárító szemével összes cikkét ITT találja.
Horváth József - www.magyaridok.hu
"amit jól szimbolizált az alkoholista Borisz Jelcin tétova tántorgása a kamerák előtt" nos.. akkor juncker tántorgása mit jelképez?
VálaszTörlés