Lassan elszabadul a pokol

Felkavaró tudósítás Németországból!
A keletnémet tartományokban farkasszemet néz a két nagy tábor, a kozmopolita világrend szélsőbalos-zöld hívei és a fasisztának bélyegzett patrióták. A korábban ideológiai szintű harc egyre gyakrabban torkollik fizikai erőszakba. Helyszíni tudósítás Kelet-Németországból.

Megint koncert volt Chemnitzben, újságolja Renate Müller. A vonat lassít, majd megáll Drezda elővárosában. Már távolabbról merednek a város fölé a fekete templomtornyok. Az Elba-parti város szinte nyomtalanul levetkőzte magáról az NDK-s idők szürkeségét. Mindenütt pompás épületek, modern üvegpaloták, szépen lekövezett járdák, korszerű villamosok, márkás üzletek. Megmaradtak viszont a második világháború pusztításának nyomai, a koromtól máig fekete templomtornyok. Nincs még egy ilyen fekete város: Drezdát a második világháború végén az angol és amerikai haderő porig rombolta, a pusztítás nem kímélte a civil lakosságot. Gyújtóbombákat dobtak a városra, sokan a folyóba, a szerencsétlenebbek a szennycsatornákba menekültek a pusztító lángok elől, ott főttek meg a felforrósodott vízben. Az apokalipszist túlélő régi épületek ma is koromfeketék.
Egy kivétellel. A Frauenkirchét néhány éve teljesen újjáépítették. A gyönyörű Mária-templom torzója korábban évtizedekig ijesztő mementóként meredezett a város egyik legszebb terén, hogy eszükbe juttassa az embereknek a hitleri birodalom pusztítását. Olyan ma ez a város, mintha történelmének egy teljes korszaka – a kommunizmus – a feledés homályába süllyedt volna, és a háború romjaiból közvetlenül nőtt volna ki a mai kozmopolita világ: városszerte az utcákon, tereken, üzletekben, éttermekben és kávézókban a földkerekség minden népcsoportja képviselteti magát nagy és egyre növekvő számban.
A zsúfolt vonaton nagy nehezen sikerül végre helyet szorítani az idős asszonynak. A nyolcvanéves Renate rendszeresen utazik ezen a vonalon: kezelésre jár Drezdába, Riesában lakik. Pechére megint kimaradt egy járat.
–  Nem értem, ha meghibásodik egy szerelvény, miért küldenek egy órával később egy rövidebb vonatot? Már a német vasút sem a régi – sóhajtja.
Renate Müller még gyerekként élte meg a háborút. Élete legnagyobb részét az NDK-ban élte le, később egy állateledel-gyártó cégnél dolgozott. Onnan ment nyugdíjba, már jóval az újraegyesítés után.
–  Említette a koncertet. Milyen koncertről van szó?
–  Válaszul a tavalyi chemnitzi tüntetésekre. Állítólag ötvenezren voltak, bár ezt erősen kétlem. Ingyenes volt a belépés, az állam fizette az adózók pénzéből. Erre bezzeg telik. Ingyenkoncertre a tolerancia jegyében, az idegengyűlölet ellen, a nyílt társadalomért, a kozmopolita új világért. Az a jelszó, hogy „wir sind mehr”, azaz a mi vagyunk többen. Idén ez annyiban módosult, hogy „wir bleiben mehr”, ami annyi tesz, hogy többen is maradunk…
A Demokrata is beszámolt a tavalyi tüntetéssorozatról. Chemnitzben azután kezdődtek az utcai demonstrációk, hogy több késszúrással megölte egy korábban már kiutasított, de megtűrt menedékkérő Daniel H.-t, a 35 éves kubai–német férfit, illetve az áldozat két barátját is megkéselték. A véres gyilkosság láttán a felháborodott chemnitziek az utcára vonultak és hetekig tüntettek. Az Alternatíva Németországnak (AfD) gyászmenetet tartott, amelyet szélsőbalos provokátorok zavartak meg. A tüntetéssorozatnak végül a városba vezényelt 1800 rendőr vetett véget. Páncélozott járművekkel, lovas egységekkel és vízágyúkkal vonultak ki, hogy szétválasszák a jobb- és baloldali tüntetőket, és véget vessenek a demonstrációsorozatnak.
Az i-re a pontot az a koncert tette fel, amelyet a kormány rendezett szélsőbaloldali punkegyüttesek botrányos dalaival…
–  Most is énekeltek olyanokat, hogy szúrj, szúrj, szúrj, szúrj? Vagy hogy Németország szar, és az lesz a jó, ha megdöglik?
–  Nem hallgattam végig, nem bírom ezt a stílust. Kikapcsoltam a rádiót – legyint Renate. Úgy érzi, napról napra kilátástalanabb a helyzet.
–  Mindenki tudja, de senki nem beszél róla. Inkább tűr. Ezzel az országgal mindent meg lehet csinálni. A sárba lehet tiporni, az embereket porig lehet alázni. Volt itt már Hitler, és volt Honecker, voltak nácik, és voltak kommunisták. Azután jött az újraegyesítés, de az sem volt olyan mesés, mint ahogy először hittük. Bezárták a gyárainkat, felszámolták az ipart, mi pedig ott álltunk tömegesen munka nélkül, koloncként a gazdag Nyugat nyakán, lesajnált és lenézett keletnémetként. Alig tértünk magunkhoz, ránk zúdult ez a migránsáradat, aminek nem látni a végét. Napról napra egyre többen vannak – számol be a migránsok által uralt terekről, városrészekről, a romló közbiztonságról és az egyre növekvő félelemről az idős asszony. Úgy érzi, lassan belefárad ebbe az egészbe.
–  De miért tűrik? – kérdezem.
–  Hogy ne legyen háború.
–  Ezt nem értem.
–  Németország újra túl erős. Le kell gyengíteni. A mai napig megszállt ország vagyunk. Az oroszok kivonultak, de az amerikaiak nem. Itt állomásozik az amerikai hadsereg. A mi haderőnk viszont egy fabatkát sem ér. Már nincs működőképes helikopterünk, ami még fel tud egyáltalán szállni. Szándékosan leamortizálták a Bundeswehrt. Egy szó mint száz, Amerikának nem érdeke egy erős Németország. Ha ez így megy tovább, a világ urai elérik, hogy egyáltalán nem is lesz többé. Sőt az is lehet, hogy semmilyen ország nem lesz. Egybefolyik minden, jön a káosz. Maguk még fia­talok. Lehet, hogy maguk még meg­élik… Lassan le kell szállnom. Tartsák meg Németországot a jó emlékezetükben! – suttogja búcsúzóul az idős asszony, közben az arcán legördül egy könnycsepp…
Riesa állomás következik. A hangosbemondó a csatlakozásokat sorolja. Renate még a peronról is visszainteget. A megható pillanatban belénk nyilall a sejtés: akaratlanul is felhívtuk magunkra a figyelmet ezzel a beszélgetéssel… Ösztönösen megérzi az ember, ha figyelik. A zsúfolt folyosón egy feltűnően jól öltözött fiatalember laptoppal a kezében társához, egy ugyancsak jól öltözött, negyvenes éveiben járó hölgyhöz beszél. Hangfoszlányok ütik meg a fülünket: Egyetem… Alapítvány… Strache-botrány… Választói preferenciák… Katolikusok. Protestánsok. Ortodoxok. Szerbek… Magyarország…Szlovénia… Lengyelország… Orbán.
Szabad? Leülnek velünk szemben.
–  Magyarok? – kérdezi barátságosan a fia­tal­ember. – Hogy kerülnek ide?
Lipcsébe megyünk látogatóba. A barátainkat látogatjuk meg, feleljük. És önök? A fiatalember és a hölgy történészek, a Lipcsei Egyetem kutatói.
–  Ebből meg lehet élni? Nálunk nem fizetik túl jól a történészeket.
–  Ó, nagyon is jól – válaszolják büszkén.
–  Melyik korszakot kutatják? – kérdezem.
Látható zavar támad, válasz helyett a hölgy bekapcsolja a laptopját. – Add le az aktuálisba az anyagot – mondja neki a fiatalember. A nő szemmel láthatóan nem ismeri ki magát a rendszerben, a fiatalember átveszi a laptopot.
– Publikálnak is?
–  Hogyne, rendszeresen. Sokat utazunk. Most épp Magyarországról jövünk. A katolikusok arányát tanulmányozzuk. Jobban mondva, az egyes vallások arányát a társadalmon belül. Hasonlóan, mint néhány hete Lengyelországban.
–  A lengyelek katolikusok. Erre vannak kész adatok – válaszolom.
–  Igen, de azok nem megbízhatók.
–  Ezt hogy érti?
–  Nem az egyházak számaiból indulunk ki. A tudomány merőben más módszereket alkalmaz. A kormány megbízásából egy nagy, átfogó kutatáson veszünk részt, és a módszereink interdiszciplinárisak.
–  Vagyis?
–  Politológia, szociológia, pszichológia, történelem, lingvisztika.
A hölgyhöz fordul: – Ezt magyaráztam neked is! Nem lehet kiindulni a statisztikából. Statisztikai adatokból nem lehet következtetni a választói preferenciákra.
A választói preferenciákra? Ezzel elszólták magukat. Kémkednek.
–  Akkor ez azt jelenti, ha valaki történetesen hívő katolikus, az Németországban az AfD-re szavaz? – kérdezem. (A kérdés egyébként nem helyénvaló: a keletnémet tartományokban a lakosság legnagyobb része protestáns. De kíváncsi vagyok, mit válaszol.) Ez bejött. Az AfD szó hallatán a hölgy elvörösödik, alig tudja leplezni a kínos zavarát. Tollat, zsebkendőt keres, a táskájában kotorászik. Nem válaszol. Innentől kezdve nem szólnak hozzánk. A nő szemével inti a társát: maradj csöndben, ne adj ki több információt! Ki tudja, kik ezek! Kínos csönd.
A csomagtartóról leemelt, kissé viharvert bevásárlótáska láttán azután kissé megnyugszanak.
–  Mégiscsak turisták! – suttogja megkönnyebbülten a nő, amikor befut a szerelvény a lipcsei főpályaudvarra.
Lipcsébe érve azután mi is kutatunk egy kicsit. Kiderül, hogy a Lipcsei Egyetemen folyó kutatásokat a Heinrich Böll Alapítvány finanszírozza, amely szoros kapcsolatban áll a milliárdos Soros György Open Society Foundations nevű szervezetével, a Nyílt Társadalom Alapítvánnyal. A Heinrich Böll Alapítvány egyik alapító elnöke a szélsőbaloldali Ralph Fücks, aki a hetvenes években a Nyugatnémet Kommunista Szövetség (KBW) egyik vezéralakja volt. A KWB az amerikai szekták szervezeti felépítését követte. A tagok komoly tagdíjat fizettek; ha örököltek, a pénzt a párt kasszájába kellett befizetniük, és hatalmas pszichés nyomás alatt kellett ellenszolgáltatás nélküli munkát végezniük.
A KWB 1983-as feloszlatásakor mesés márkavagyonnal rendelkezett, az Ökoház önmagában harmincmillió nyugatnémet márkát ért. Ezt a vagyont az elvtársak az Assoziation nevű egyesületbe mentették át, hogy zöldprojekteket támogassanak és finanszírozzanak. Fücks 1982-ben csatlakozott a Zöldekhez. Ekkor kezdték felépíteni a Zöldek pártalapítványát, a Heinrich Böll Alapítványt, amely ma a Bündnis90/Zöldeké, és teljes egészében a német kormány pénzügyi támogatását élvezi. Fücks 1997-ben a Heinrich Böll Alapítvány elnöke lett. Fenntartható fejlődés, migráció, Európa jövője, nemzetközi politika – ezekkel a témákkal foglalkozott. 2017-ben távozott az alapítvány elnöki székéből, Ellen Ueberschär követte, a jelenlegi elnök. Az alapítvány kutatásai és tevékenysége során a német külügyminisztérium irányvonalát követi, beszámolói, riportjai és kutatási eredményei titkosak, így nem jutnak el a nyilvánossághoz.
Néhány publikáció azért napvilágot lát. Olyanok, mint például A pártok és a választók szíve, 2018 című tanulmány, amelyet ugyancsak a Lipcsei Egyetem kutatói készítettek. A tanulmány szerint egyes személyiségjegyek dominánsabbak az egyes pártok szavazói körében. Például „a narcisztikus személyiségjegyekkel rendelkezők körében jóval több az AfD-szavazó”. Kimutatták továbbá, hogy minden harmadik német idegengyűlölő, és a németek 40 százaléka el tudna képzelni egy tekintélyelvű társadalmat.
A Heinrich Böll Alapítvány által finanszírozott 2018-as lipcsei tanulmány címe: Menekülés a tekintélyelvűségbe – szélsőjobboldali dinamikák a társadalom közepén. A kutatás arra is kiterjed, hogyan kell a politikai szereplőknek kommunikálni ebben a polarizált világban, hogy „világos ajánlatokkal nyerjék meg a szavazókat a plurális és szolidáris politika” számára.
A plurális és szolidáris politika „sikerét” jól mutatja, hogy lassan már minden napra jut egy nemi erőszak Németországban. Múlt pénteken Müllheimban kiskorú, 12 és 14 éves gyerekek körbevettek egy 18 éves, szellemi fogyatékos nőt. Megverték és megerőszakolták egy erdős részen, egy játszótér közelében. A rendőrség beszámolója szerint az elkövetők videóra is vették a bűncselekményt. A három 14 és két 12 éves tettes törökül beszélő bolgár. Az egyik 14 évest őrizetbe vették, mert fennáll a bűnismétlés veszélye: ő már követett el hasonló bűncselekményt.
Két nappal később, vasárnap egy gyerek és négy fiatalkorú szexuálisan bántalmazott egy 15 éves lányt, amint leszállt a buszról a megállóban. A tettesek 11 és 17 év közötti szír és libanoni állampolgárok…
Lipcse baloldali város, a szélsőbal fellegvára. Az Antifa egyik tűzfészke. A Lipcsei Egyetem az alapítványi támogatásokból érzékenyítő előadásokat tart, nyílt Antifa-találkozóknak ad otthont. Ha az AfD vagy a Legida (Lipcsei Patrióták a Nyugat Iszlamizációja Ellen) tüntetést szervez, üvegekkel, kövekkel dobálják meg a tüntetőket. Legutóbb a vasúti sínt is eltorlaszolták Drezda és Lipcse között, hogy ne tudjanak eljutni a városba a bevándorlásellenes tüntetők. Gyakoriak a zavargások, a szélsőbal attól sem riad vissza, hogy összecsapjon a rendőrséggel.
Az EP-választások kékre színezték Szász­országot. Egy kivétellel: Lipcsében a vártnál rosszabbul szerepelt a bevándorlásellenes párt. De még a szászországi húszszázalékos átlagtól elmaradó, 15 százalékos eredményt is sokallták. A választás másnapján baloldali fiatalok vonultak utcára, hogy az AfD ellen tüntessenek. A demonstrációt Jürgen Kasek, a Zöldek egyik frissen megválasztott helyi képviselője jelentette be. Nyílt felhívással fordult a demonstrálókhoz: „Nem vagyunk hajlandók Lipcsét, Szászországot vagy bármit átengedni az AfD-nek, ezeknek a koszos fasisztáknak. 15 százalék az 15 százalék. Túl sok.”
De ez még nem minden. A szélsőbalos Zöldek és a hozzájuk csapódott Die Linke (Baloldal) már a rendőröket sem kíméli. Múlt kedden este vérfürdővé változtatták a Hildegardstraßét, hogy megakadályozzák egy szír férfi kitoloncolását. A tüntetők bútorokkal barikádozták el az utcát és a járdát, leültek a földre a rendőrautók elé, hogy így akadályozzák meg a továbbhaladásukat.
A demonstráció előzetesen nem volt bejelentve. Éjjelre aztán erőszakba torkolltak az események: a tüntetők összecsaptak a rendőrséggel, amikor az egyenruhások kihozták a lakásából a kiutasított migránst. A demonstrálók üvegekkel és kővel dobálták meg rendfenntartókat. Válaszul azok könnygázt és vízágyút vetettek be. Az eddigi jelentések szerint 11 rendőr megsérült, három rend­őrautót megrongáltak.
Uwe Voigt rendőrségi szóvivő elmondta, este fél kilencre tervezték a szír férfi előállítását és kitoloncolását, de már akkor mintegy harmincan lezárták az utcát. Számuk rövid időn belül ötszázra nőtt. A Zöldek helyi képviselője, Jürgen Kasek ekkor bejelentette a tüntetést, amelyet éjjel fél kettőig engedélyeztek.
Roland Wöller, Szászország belügyminisztere (CDU) elítélte az erőszakot.
„Megdöbbentem attól a dühtől és erőszaktól, amivel a munkájukat végző rendőrök szembetalálták magukat. Aki rendőröket vagy mentősöket kövekkel és üvegekkel dobál, emberéletet veszélyeztet, és aláássa a jogállamiságot. Ez elfogadhatatlan. A tetteseket keményen meg fogjuk büntetni” – mondta a belügyminiszter.
A baloldali politikusok szerint viszont a rendőrök léptek fel erőszakosan a kitoloncolt migránssal szemben, miközben Lipcse megmutatta mélyen humanitárius arcát… A Zöldek által bejelentett „humanitárius tüntetés” valójában a jogállamiság és a közrend ellen irányult. Nehéz hinni a szemünknek, de azt látjuk, hogy lassan elszabadul a pokol: ha kell, erőszakkal veszi át a hatalmat a baloldal.
(folytatjuk)

Száz eset napontaA Német Szövetségi Bűn­ügyi Hivatal (BKA) közzétette a 2018-as adatokat a rendőrök ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények alakulásáról. Eszerint egyetlen év alatt összesen 79 ezer rendőr esett áldozatául a több mint 38 ezer atrocitásnak. Megdöbbentő számok.
A 38 ezer, hivatalos személy ellen elkövetett erőszakos bűncselekmény elképesztő, majdnem hatvanszázalékos növekedést jelent az előző évi 24 ezer esethez képest. A bűncselekmények zöme emberölési kísérlet, fenyegetés, súlyos, illetve könnyű testi sértés. Minden napra több mint száz rendőrök ellen elkövetett erőszakos bűncselekmény jut.
– Kollégáim napi szinten élnek együtt az erőszakkal – így jellemzi Oliver Malchow, a rendőrszakszervezet elnöke az országban kialakult helyzetet, olyan esetekről számolva be, amikor nehéz tárgyakat, például mikrosütőt, tetőcserepet dobtak ki az ablakon az épp szolgálatot teljesítő járőrökre.
Nem javít a rendőrök helyzetén a hiányos felszerelésük, fejlesztésre viszont nincs pénz. Az egyik leggazdagabb tartományban, Észak-Rajna-Vesztfáliában kihúzták a költségvetésből erre a célra előirányzott 25 millió eurós tételt.
A rendőrök elleni támadások java részét bevándorlók követik el, ezen belül a listát a szír, török, afgán, illetve nigériai származású migránsok vezetik. Az erőszakhullám ellenére a tettesek jelentős része szabadlábon van, és nem toloncolják ki.
Egyre többször fordul elő, hogy a rendőrökre szélsőbaloldali tüntetők, Antifa-aktivisták támadnak. Ez történt Lipcsében is.

Hernádi Zsuzsa - www.demokrata.hu